Szeretek a mindennapok kezdetén elsőként ébredni. Harapni a csendből és élvezni minden pillanatát a hajnalnak. Még nem nyitom ki a szemem, de a gondolataim már táncot járnak. Hiába ropják szüntelen, nem emlékeznek rá, hogy álmot láttak volna éjjel.
Aztán kipattan a szemem, oldalra fordulok, és kezemmel segítek magamnak felülni. Mély a csend, addig a pillanatig, amíg a lábam a padlóra teszem, ekkor a parketta belereccsen a pillanatba. Az ablakhoz lépek és kibuktatom. A reggeli szellő belibben a madarak énekével. A sötétben is ismerem a házunkat. A konyhapulton bekapcsolom a kávégépet. Kattan.
Kék fénye megvilágítja a sötétet, pontosan annyira, hogy a kapcsolókra találva, a redőnyök búgva elinduljanak felfelé, beengedni a felhők mögül előbújó napot.
Kinézek az ablakon. A felkelő nap fénye most találja meg a medence vizét. Ahogy álmosan megfürdeti arcát, ragyog minden körülötte. Visszafordulok a kávégéphez, megnyomom a rövid, erős eszpresszógombot. Nyög egyet, majd erősen méltatlankodva kezdi őrölni a kávészemeket. Lassan a barna lé csorogni kezd a csészémbe. Koccanva emelem el a tálcáról. A kezemmel félretolom a teraszajtót. Suhog a sínjén. Szerintem megsértődött, hogy ugyan miért ébresztettem fel ilyen korán. Kilépve, a langyos szél megérinti lágyan az orcám.
Koppan az asztal kövén a csészém, ahogy ráhelyezem. Az éjszakára letakart szófát reccsenő, csörgőn sistergő hanggal szabadítom fel. Leülök, a lábaimat kinyújtva pihentetem a kényelmes fekhelyen. Bal kezem a csészét simítja, míg a jobb a takaró ráncait húzza hangtalanul a derekam köré. Vonat füttye tör utat magának, a szél szállítja hozzám kecsesen.
Belekortyolok a feketémbe, velem párhuzamosan a vizsla lefetyel. Megszomjazott ő is az éjjel. Nyújtózik egyet, majd a kanapékutyák boldog nyugalmával a szófámra telepszik, és természetesen rám. Csipás szemével esdekel. Mondania sem kell, elkezdem bársonyos bőrének a reggeli macerálását.
A fakopáncs egyre hangosabban veri a taktust. Ütemre dolgozik a drága, munkáját a fenyőfa dirigálja. Pár galamb úgy dönt, hogy susogva a vízpartra száll. Figyelnek, de a kutya a masszázst élvezi, így egymás után röppennek át a túloldalra, csak pillanatra érintve a vízfelszínt. Fodrozódik a kékség, hangot nem hallat.
Egy autó zúgása veri fel az idilli csendet. Fékez és burrog és újra fékez. Elképzelem, ahogy a porfelhő kikíséri az utcánkból. Kellemetlen, ha a szél gombolyaggá görgeti az út felszálló porát. Csaholó kutyák hangja tör felém. A motor zúgására reagálnak élesen. Lassan ők is elcsitulnak.
Nézem a harmatos füvet. Egy friss földkupacra leszek figyelmes. Látogatónk újra feltört, kertes házban az természetes, hogy a vakondokék jönnek-mennek. Innen is látszik, biós kert, holmi vakondnak tervezett háló nem áll az ásás útjában. Mosolygok. Ez nem lesz ínyére a férjemnek. Becsukom a szemem, valahol bőg egy tehén. Délkeleti szél ez a mai, ha Riskáék hangját is hallani vélem.
Tovább fülelek. Valahol berreg egy motor. Erős hangjába beleremeg a vizslalány. Nyújtózik, kapar egyet a szófám huzatán, majd újra rám nehezedik. Hallom, hogy felébredt a szomszéd. Csattanva tárja ki ablakát, és áthallatszó csacsogása megrendíti a csendem. A macskája nyávogva köszön jó reggelt.
Koppanás. Mozdul a vizsla is. Valaki csoszog és megengedi a vizet. Sercen, majd dobolni kezd a kerítésen, ahogy zubogva tovahalad. Hm, hm! Ez a koppanás most mintha pattanássá válna.
Reccsenve nyílik az ablak, és ívet írva landol a teniszlabda a medencében. A vizsla a pillanat törtrésze alatt nem gondolkodva, de cselekedve utána veti magát, belecsapódik a medence vizébe. A csobbanás nyomán vizes lesz a körlet, ahol eddig bágyadtan mélázott a csend.
A galambok szárnyuk suhogtatva a fenyőágak hűs árnyékában keresik menedéküket. Talpra ugrok. A pléd a földön landol. A kezemen megcsörren a karperec. Hangosan csapkod a fahéjszínű test, egy helyben lefetyelve a vizet. Felé dobok egy, kezem ügyében lévő matracot. Suhan a gumi a kutya felé, mikor észlelem, hogy ez nem mentség számára. Mezítláb vagyok, a kövön pleccsen a talpam, testem párhuzamosan loccsan a vízzel, és már érzem is a tappancsok lágy érintését. Egymásra mosolygunk, csuromvizesen. Ez a tizenöt fok sem embernek, sem állatnak nem kellemes.