Cserepes növényt viszek haza.

Mielőtt belépek az ajtón,

megigazítom magamon

kedvenc színeitek.

Ebéd előtt készül a fotó,

szorítotok még helyet a szélén.

Nem lógok ki annyira.

Kezemben a cserepes,

mosolygunk.

„Csíz” helyett annyit mondtok

a kamerába: „rendben van”.

A kép után asztalhoz ülünk.

Amióta nem itt lakom,

mindegyikőtöknek rendben van

a felvizezett alkohol a hűtőben,

a testmeleg hiánya,

az átázott éjszaka.

Rendben van a családfára kúszó gomba,

a kulcsra zárás,

a nehézlégzés,

az ütésnyomok,

és a sarkok egyszemélyes kitöltése is. 

Mosolyogtok.

Rendben van ez is.

Majd ritmusra ütődnek a kanalak,

a „Jó vajon ez a munkahely”-ek,

és a „Mikor lesz belőled valaki”-k.

Evés után töröljük szánkról

a hazugságokat. 

Későre jár.

Lekésem a buszt, 

ha tovább mosolygok.

A művirágot ott hagyom.

Másnap nagyanyám felhív,

hogy megdicsérje az illatát.