A végtelen készülődés telében,

földbe, hidegbe takarózva,

megint csak eljött a vaksi magunkig látás,

mintha az Isten is decemberből volna,

napot és holdat a semmiben felejtve,

mintha a valóból kiselejtezve,

zsugorodva a halál lepedőjén,

moccannánk mégis a tavaszi nagy szeretetre,

hát aki való, minek nincs,

aki lángolni tudott, miért hallgat,

csinálja ágyban-sírban is tovább,

ami szerelme, az irgalmatlan forradalmat,

kegyesünk, hitünk,

megtalálsz, gyöngyként szálltunk rá az ájulásra,

délkörünk nem hajózhat el,

aki hűségét sutba dobja, önmagát se találja,

a mindegy és nem-mindegy angyala

egyik oldalon és a másikon,

a védekezés dermedten is

a léttel és a nem-léttel parádézók hatalmával rokon,

egymás mellett a sorsban, rögben

ezt a szakadatlan ritmust kibírtad, kibírtam,

törhető törzzsel vagy anélkül

a lángbaborulás kockázatát hordjuk magunkban.