Az állomás peronján várakozó két ember nem hasonlított egymásra. Csupán a kopott pad, amelyen ültek, képezett közöttük egyfajta kényszerű közösséget.

Egyikük – már csak külsőségeiben is – igen egyszerű paraszt, talán hajléktalan benyomását keltette, az ingéről hiányzó néhány gomb, az évek óta koptatott barna zakó, nadrág, meg aztán a nyáridőben viselt poros bakancs – mind magukért beszéltek. Öregember volt már.

A másikról lerítt a pontos alaposság, bár egy avatottabb szem talán mesterkéltnek könyvelhette volna el.

Finom szövetből szabott fekete öltönye, nyakkendője, fehér inge, kifogástalanul kezelt cipője, valamint a napfényben meg-megvillanó szemüvege – egyaránt ápoltságról, megfontoltságról tanúskodott.

Egyenes derékkal ült, tekintetét – mintha túlzott figyelemmel – a sínekre szegezte.

Néhány percnyi hallgatás után – miközben még csak egyetlen vonat sem zakatolt át az állomáson – a viseltes öltözetű, arcán megbékélt mosollyal, minden bevezetés nélkül mesélni kezdett:

– El tudja-e képzelni maga, mit jelent úgy a világra jönni, hogy aztán amikor a csecsemő először nyitja ki a szemét, és nagyon éhes, senkit sem lát maga körül, csak szörnyű büdösséget és hideget érez? No, hát úgy nézzen rám, hogy ez a csecsemő én vagyok, csak valamennyit nőttem meg ráncosodtam azóta.

– Olvasta-e valaha a Bibliát? – kérdezte, talán túlontúl halkan az úriember kinézetű anélkül, hogy szemét elfordította volna a sínekről. – Előrebocsátom, hogy ami a foglalkozásomat illeti, preparátor vagyok. Hullákat kozmetikázok, mondhatnám, a lélek használt öltönyeit alakítom ideiglenesen elfogadható állapotúra csak azért, mert az emberek túl nagy hangsúlyt fektetnek a külsőségekre.

Én lelkiismeretesen végzem ezt a fölöttébb igényes feladatot, bár meggyőződésem, hogy teljesen felesleges.

Munkámból fakadóan igen elmélyültem a Szentírás tanulmányozásában, és tudja, arra a következtetésre jutottam, hogy ez a mű tökéletes, kivéve a Genézist, vagyis a teremtést.

Jól figyeljen! – és hangja hirtelen durván erőssé vált: Nem létezne a halál, ergo: sem az én jól fizető, de visszataszító foglalkozásom, ha az első emberpár nem téved.

De kérdem én: Isten, az ő tökéletességében, nem óvhatta volna meg legértékesebbre tervezett teremtményeit az eredendő bűntől? Nem vezethette-e volna őket kézen fogva a helyes úton? Elégnek tekintette-e az intő figyelmeztetést? Hiszen a Teremtőnek tudnia kellett, hogy az ember kíváncsisága folytán óhatatlanul elbukik. Vagy talán ez is a cél? Érti, amit mondok? Erre adjon választ nekem! – sziszegte élesen.

A kopott öreg ugyanazzal a szelíd mosollyal az arcán, mintegy válaszként, csendesen mondta:

– Maga nagyon szépen beszél, a legjobb pedig az lenne, ha én mindezt meg is érteném. Isten? Velem például mit akart? És mit akar még tőlem? Miután végigkoptattam az árvaházak ágyait, és nyomorultul, szeretet nélkül nőttem fel, öregedtem meg, megéri-e még nekem bármilyen keveset is gondolkodni?

A fekete öltönyös most lehalkította a hangját:

– Ön persze nem tudhatja, de nekem szilárd meggyőződésem, hogy a világon semmi sem történik véletlenül. Higgye el nekem, az ön ingéről egyetlen gomb sem szakadt le oktalanul és célszerűtlenül. Minden jól meghatározott szabály szerint működik. Hallott-e a párhuzamos világokról?

Persze hogy nem – válaszolt önmagának.

Hát tudja meg, nem kizárt, hogy halott szülei, akiket soha nem ismert, valahonnan látják, figyelik önt, persze egészen más szemmel és hozzáállással, mint születésekor tették.

Kétlem, hogy olyan közegben tartózkodnának, ahonnan pozitívan befolyásolhatták volna élete menetét, másképpen kétségkívül megtették volna. De hát mi történne, ha mindnyájan egyformák lennénk? Létezne-e egyáltalán öröm, netán boldogság?

– Tudja-e maga, mi az én örömöm? – kérdezett vissza az öreg őszinte derűvel. – Hát az, hogy nemsokára befut a vonat, amivel én a legközelebbi kisvárosba utazom. Ott leszállok és bevonulok az őrültekházába. Ingyen eszem és alszom, és amikor öt-hat hónap múlva kijövök, a kevéske megspórolt nyugdíjamból veszek egypár juhot. Aztán kimegyek a mezőre, meghúzom magam valahol, és pásztorkodom. Vannak ám terveim nekem is – és jóízűen nevetni kezdett.

Valahol, nem is olyan távol, felvisított a vonat.

– Ez az! Hallotta? – csillant fel a ráncos arc.

– Igen sajnálom, hogy ön sem értett meg engem, talán nem is nagyon akart – mondta szinte szomorúan a szemüveges – először pillantva társára. – Kár, pedig valamivel boldogabbá tehettem volna. Apropó, tudja-e, ki a leggazdagabb ember? Az olyan rongyos nyomorult, mint ön, de csak halála után, hiszen ő akkor már sokkal többet tud, mint mi, relatív jólétben élők itt, ezen a sárgolyón. Ő akkor már ismeri az általánosan érvényes LÉNYEGET (csaknem betűnként hangsúlyozta a szót), amelyre mi itt csak áhítozunk. De jöjjön, sétáljunk odább, azonnal érkezik a vonatunk.

Az öreg élénken felállt, és együtt ballagtak az állomás túlsó vége felé a sínek mentén. A vonat már a kanyarban vágtatott.

– Itt most megállunk – szólt szinte parancsolólag a fekete ember. – Pontosan ezen a helyen lesz a harmadik vagon ajtaja. Mindig arra szállok fel. Igen kényelmes.

Az öreg nem ellenkezett.

– Nézzen csak jobbra! – szólalt meg ismét a preparátor. – Látja, ugye, a vonatot? Mintha csak értünk küldték volna. – És először ő is felnevetett. Nevetése átragadt a toprongyosra, és végül már mindketten féktelenül hahotáztak.

A vonat szinte észrevétlenül futott be az állomásra. A kopott öreg is szinte észrevétlenül tűnt el a sínek között. Csak a mozdonyvezető látta a történteket.

Az öltönyös ember – ápolt arcán mintha az öregtől átvett megbékélt mosollyal – ellenkezés nélkül tűrte, hogy kezére kattantsák a bilincset.

– Látták-e egyáltalán azt az embert? – kérdezte a hatóság embereitől. – Nem volt már semmi esélye ebben az életben. Istenem, milyen mérhetetlenül gazdag lehet már!

A bámészkodók riadtan és értetlenül néztek egymásra. Pár óra múlva már ismét üres volt az állomás. Csupán két ember ült egymás mellett a peron kopott padján. Semmiben sem hasonlítottak egymásra.