bevallom, soha nem voltam 

még szabad, de törekvő igen, 

bevallom, átgázoltam apám

motorjával a pumpás műanyag kúton, 

majd szakikat megszégyenítő módon

megjavítottam, és szégyenemben 

elhallgattam a román egyesem, 

még az ellenőrzőt is eldugtam, 

hogy anya ne jöjjön rá, a pofonból, 

tudtam, kiderült, elfelejtek születésnapokat, 

törlök betűket, híváslistákat és embereket, 

emlékeket soha, azokat bekeretezem és 

kiállítom, például apám mondatát: 

leszbikus vagy, fiam, bevallhatod, 

nincs mit, gondolom sokszor, miközben

kilométereket rovok, falják a kerekek a fehér,

szaggatott vonalakat, falom az éveket, akár

a keserű pirulát, a hajnalokat, zaklatott

ébredéseket, az álom hideg tócsáit, amitől

a zuhany alatt sem lehet felmelegedni,

a rohanást, a szőnyegbombázáshoz hasonló

esti híreket, a szorító érzést mellkas táján, 

befaltam az eddigi életem, 

a belek szorgosan végezték dolgukat, 

emésztettek és ürítettek, végeláthatatlan 

folyamat zajlott. 

egy csikorgó, hideg éjszaka költöztem 

a karácsonyi ledektől fényárban úszó udvarba, 

de akkor még nem tudtam a címet,

nem is érdekelt, csak napokkal később,

azaz a tisztító-kúra savanyú végén

kérdeztem meg a szomszédot, mi a pontos

cím: Szabadság utca 24., rám sem nézett, 

úgy mondta, a süllyedő láp, amelyen 

évtizedeken keresztül egyensúlyoztam,

hirtelen megszilárdult,

a szeles, sötét, csikorgó télben, 

üresben forogtam, mint egy szélkakas, 

irányok közt, de nem irányvesztetten; 

még leszbikus is lehetek, román tolmács,

motorversenyző, kiállítások kurátora,

de mindenekelőtt: 

a szabadság lakosa vagyok.