amikor nagylány leszek, és hirtelen megértem,

anya miért áztatja a véres bugyiját a lavórban, 

egyedül leszek egy kollégiumi mosdóban,

és ujjongok: végre nő vagyok!

te még kicsi leszel, homokozol,

hallgatod, apa hogyan kalapál 

a fűzfa alatt. de az is lehet,

a húgommal játszol, Kennek is lesz hangja, 

és a húgom már nem készül színésznőnek, 

inkább matematikaprofesszor lesz.

amikor megszületsz, még kislány leszek, 

anya könnyen hoz a világra, mert én 

csinálok neked helyet a szövetek és izmok

között, kiszélesítem a járatot,

a csípőcsontokat széttolom, bíborfényben 

úszkálhatsz, amíg el nem jön az időd. 

a húgomnak sem kell majd a havas

szerpentinen, farkasüvöltés közben

megfordulni anya hasában, apának nem kell

elővenni a bicskát a császármetszéshez

a széles hótorlaszban. 

amikor nagy leszel, már nem gondoskodhatok 

rólad, ahogy anya sem, csak apa teheti puhán a

válladra a kezét, vésni és faragni tanít, 

félaktot rajzolni. tudjuk, mi leszel, nem űrhajós,

és nem katona, festő leszel, apa öröksége

rád rajzolódik, átüt a grafiton, árnyékot vet

ránk. tátongó hiány leszünk nélküled, levél nélküli

fa, pusztára nyikorgó ablak, üresen fénylő ház.

amikor nagylány leszek, úgy vérzek majd, mint

anya azon a napon, amikor a bíborfényből 

a fémfogó kitép. sóhajtásnyi égkék, néz ki 

anya az ablakon. a nővér mutatja, fiú vagy. 

anya behunyja a szemét, 

ahogy később apa is, elfordulnak. 

koppansz a szemetesben, 

halvány tested összeroppan súlyaink alatt. 

amikor vérzek, vérzel bennem, később a húgomban

is, anya elakadásaiban és rémképeiben. 

bennünk toporzékolsz, és követeled 

a helyed, bennünk nevetsz, mosolyodban gödrök,

készíted a helyet, ahol te már otthon vagy, 

ahogy én készítettem egykor anyában elő

a szövetek útját, a csontok börtönét, az izmok 

labirintusát, ahol nem növekszel sokáig.

elindultál, hogy megérkezz oda, 

ahonnan épp elindulsz.