Ha Trakl itt lenne,

megkínálna kokainnal.

Lefeküdne a szomszéd ágyba,

meglepődne, hogy kapcsolóval

állítható, ízlene neki a barackos

Activia, de utálná a nagyvizit

személytelenségét, a halandóság

akkor éppúgy beköszön, mint

a lazarett hordágyai mellett.

De aztán folytatódna a kokain,

megkínálna, majd elmesélné,

hogyan függ össze az irodalmi

hagyomány és az ő feltűnése:

a sorok között – mintha a tengerpart

homokjában az elvágyódni vágyó

fehér sávokat látna, nem

a habzó tengert. A naplemente

rózsaszínre festi a tájat, és

a költőelődöt, ide a kórházfalak

közé, nem a drog hozza, mert

nála úgyis van, hanem a szavakra

való kétségbeesett igény, 

hogy ‒ Trakl sem szorul

be az idő vagy a kémcsövek

folyosóin ‒ folyton ide-oda

szublimáljon az egyén,

miközben igazán foglya valaminek,

miközben ír.