TRIPLA BÖRTÖN

Ne hagyd magad, nyomjad csak belé!

Jajgat ez már minden nyomásnál, mi már megszoktuk.

Te még nem. De nem baj, majd te is rájössz, mekkora színész az öreg hölgy.

De nem tehet róla, ebben meg neked van igazad. Nem hogy jajgat minden falathoz. Vagyis nyelethez, amit nyomunk neki a szájába fecsiből. De ne félj, nem a szuritól fél, dehogy. Csak kényes a gyomra. Tudod te is, hogy könnyen hányós.

De hát éhen halni csak nem hagyhatjuk. Nézz csak rá, fehér bőrű, vörös hajú fajta. Ki tudja, honnan keveredett ide, közénk. Tán rablott lány volt az anyja vagy az üke. Ükőse, na, mert ilyen itt nincs. Félárnyékban nőtt, tejfehér, vékony bőrű lány. A feneke úgyis mindig kisebesedik. A saját piszka marja ki. Ennek még a saját vizelete is túl erős, ez még a saját húgyában se tud egy jót fetrengeni. Vagyis pihegni, mert nő, és nem is részeg. De kényes, az biztos. Folyton körömvirágkrémmel kenegetjük, vakoljuk a fenekét, nehogy felfekvése legyen. És a gyomra, belei? Hát, azokról jobb nem is beszélni.

Mert gondold csak el, lehet, hogy valaha kuriózum volt, női ritkaság, még az is lehet, hogy a férfiak öltek is érte, a nők meg hajba kaptak miatta a féltékenységtől, lehet. Lehet, hogy ennek a ritka emberi alfajnak az útját hullák kísérték. Lehet, ráadásul ennek nem zöld, ritka zöld, hanem ártatlan kék szeme van. Szóval vonzó volt ez hetedíziglen visszafelé. De egyrészt a gyomra kényes volt. Máshonnan jött gyomor volt, máshoz szokott. Hát úgy fogadott be mindent, hogy a felét kilökte. És ez is valami ősi dolog volt, úgy látszik. Idegen helyen az első reakció a hányás. Biztos, ami biztos alapon. Hátha árt az idegen étel, viszont ami bent marad, az elég lesz bőven a megmaradáshoz. Végül is, ha meggondolod, a bulimiások olyanok, mint az idegen helyre hurcolt rab szüzek. A gyomruk jelzi, hogy rossz helyre kerültek. Pedig hát nem mentek sehová, csak felnőttek, és egy rossz, idegen kultúrába nőttek bele, egy ducikat elutasító kultúrába. Mintha a kövérek mások ételét ennék el, mintha fekete kisgyerekek kezéből ütnék el a rizses tálkát. Pedig dehogy.

De az tény, hogy régebben, nagyon régen a gyomrunkkal is sok mindent érzékeltünk. És ha kellett, a gyomoremlékezet rossznak ítélte a kaját, könnyen ki tudtuk hányni, se. Úgy látszik, ritkaságot nem jó sokáig birtokolni, mert őrizni kell, és az fárasztó, perc alatt. Te, még az is lehet, hogy a refluxosoknak, a könnyen hányóknak van igazuk. Túl sok minden van már itt, amit nem kellene bevegyen az ember gyomra. Nemhiába mondjuk valami erkölcsileg gusztustalan dologra, hogy nem veszi be a gyomrunk.

Te, gondoltad volna, hogy az erkölcs, az emberi ítélkezgetés, a humánum a gyomorban lakik?

Szóval ez az asszony ritka példány volt egyrészt. Etesd csak azért, ha olykor öklendezik is. És tényleg van is neki öklendeznivalója. Mert a többiek, a nővérei mind szerencsét kovácsoltak a ritkaságukból. A fehér bőrükből, vörös hajukból, amik ugye már-már prostiszerűek. De ugyanakkor nekik ott volt az ártatlan, kék, síksági szemük. Ami magához vonzotta a síksági férfiakat. És nemcsak úgy, egy-egy pillanatra kapták fel őket, nem. Hanem hazacipelték örökre. És óvták őket, vigyáztak rájuk, és beléjük haltak hamar. Vagyis a saját féltékenységükbe, hogy ezt a ritkaszép asszonyt elszereti valaki tőlük. Úgy látszik, ritkaságot nem jó sokáig birtokolni, mert őrizni is kell, és az fárasztó, az felőrli az idegeket és a májat. Nézd is csak meg a fényképeket, ott is a nővérei vannak, nagy asztaltársaság közepette aranylanak, mosolyognak, az isten tudja, hányadik férjük oldalán. De ő, nézd csak, egy képen sincs rajta. A nagy, keretes arcképen se ő van, hanem az egyik nővére, és amíg tudott beszélni, elmondta, hogy ő. Ő az, a nővére, akire mindig is felnézett, aki mellett ő sehol se volt. És tényleg nem volt sehol, mert neki hiába, pedig volt neki is, de hiába volt ritkaszép bőre és haja, ő árnyékban maradt. Neki csak egy férje volt, akinek még gyereket is szült. Vagy éppen hogy a nővérét tolta maga elé, őt tartotta pajzsként a férfiak ellen, a megigézettek elé. De aztán, úgy látszik, ő is belejött a pasizásba. Hisz’ férje mégis lett, igaz, csak egy, de valahogy, látod, mintha mindez meg se történt volna vele, te jó isten. Mit érezhetnek a gyerekei, ha jönnek, és azt látják, hogy az anyjuk arcképe sehol, a papa is sehol, az ő apjuk sehol, egy képen se. Mintha ők meg se történtek volna. Hát nem ciki? Mintha ők ki se jöttek volna édesatyjuk zacskójából, na! Hát nekik se lehet könnyű, hogy sehol sincsenek. Pedig hát az anyjuknak, a finom bőrű vörös lánynak egyetlen igazán jó tette volt, hogy ezt az átkos-áldott vörösséget elkeverte, belekeverte a mi völgyi-sivatagi férfijainkba. Vagyis csak egybe, mert ez hűséges volt, dehogy mert volna hűtlen lenni, de várta. És talán még most is várja az igazit. Látod, csak úgy kellene élni, hogy mindig a szívünkre hallgatunk. Hogy ne kelljen így, visszafelé eltüntetni mindenkit, minden most élő és majdani leszármazottat, papástól, mindenestől. De hát ő nem merte, ahogy a nővére, fenékig inni az élet poharát, mézével, mérgével együtt, ahogy a lánytestvérei. 

És a harmadik csapdája, látod-e, hogy idős. Már idős asszony ő is. És az idősek, valami ősi micsodától indíttatva, nyammogva, csipegetve, csak úgy mellesleg esznek. Jelzik, hogy dehogy akarják ők elenni az ételt a fiatalok elől. Hogy ne űzzék el őket a családi, melengető tűztől, kajaforrástól. Hát ez is így eszik. A folyékony ételt is lassan, nyammogva. No meg, te, ha odabújik, odasomfordál egy gyerek őhozzá, tudja etetni. Megrágott, jó ételt adni a szájába a kicsinek. A nyáltól kicsit már előre meg is emésztve.

Végül is, ha belegondolsz, a már nem szopó embergyerekeket ezek a megtűrt öregecskék tartották életben a le nem nyelt, folyékony étellel. Míg s picikék apja harci tanácsot ült, hogy hogyan cserkésszék be az antilopot, vagy ha kimúlt egy dominancia-csetepatéban. Az anyjuk meg gyűjtögető életmódot folytatott, bóklászott szabad prédaként az erdőben. A kardfogú tigris prédájaként. Hát fogalmam sincs, hogy mennyi lehetett akkor az ember várható életkora, de ha megérted, hogy a tűz körül hagynak, akkor már sínen voltál. Legfeljebb az éhes kölykök ugráltak a hasadon. Hogy köpjél már nekik is egy kis ételt. Vagy hányjál. És akkor már inkább köpött az Isten leánya. Bár várjál, akkor még sokistenhitű volt az ember. Vagy az se. Mert mindentől félt, minden az ő istene volt. Minden, ami nagyobb és zajosabb volt nála. 

És látod, ez. Ez az öregecske nősténye az embernek életben maradt, és hirdeti az ember jóságát, csak szemünk is legyen rá. Mert azért jönnek a rokonai őhozzá felváltva, csapatostul. Ők ragaszkodnak hozzá, pedig neki jóformán meg se születtek.

De te ezzel se törődj! Jajgat ez minden falathoz ráadásul, az elsőhöz is. Mintha már dugig volna. Pedig lehet, hogy csak a bűntudat gyötri, hogy így kibabrált a világgal. Szült is, meg nem is. Volt is papa, meg nem is. És mondaná, mondaná is mindezt, ha fülünk volna rá.

De nincsen. Csak Isten végtelen kegyelme, az borítja be őt már lassan, az áldott palást. A felejtés irgalmas palástja.

Látod-e?