Évek óta üvegesedik apám szíve, megtöri a fényt, vagy összegyűjti, maga körül felgyújt mindent. A tv mostanában tele van erdőtüzekkel, felgyullad minden, a könyvekben ez egy szuperképesség, de a valóságban haldoklik a Föld, és az üvegszívű emberek tehetnek erről, üveges szív, amit nem dobogtat meg lassan semmi és senki sem.

Busszal megyek be Nyíregyre apához. Anyám szerint meg kell látogatni, mert ez így helyes, mert még most is az apám, szeret ő, csak kicsit másféleképpen, mint a többieket apja. Három hete fedeztem fel a házunk pincéjében a vodkásüvegeket. A kupacok még a sötétben is fénylenek, mellette van egy szék, még apámé volt, mielőtt elköltözött tőlünk, a különbség csak az, hogy már anyám ül rajta, ha lemegy a pincébe. Nem szóltam neki, hogy lent jártam, hogy láttam az üvegeket, csak felvittem és elmosogattam mindegyiket, ott száradnak a csöpögtetőn, anyám átnéz rajtuk, mintha semmi sem volna ott, mintha az üveg tényleg láthatatlan volna.

Bekanyarodik a busz a vasútállomás mellé, nem kell messzire menjek, mindig a Bástyában találkozunk, ami a buszvéggel szemben van, az út túloldalán. Apám ledőlve alszik egy asztalnál, a pultos már ismer, mindig ez van, hogy rám vár az egész kocsma, mikor jön a fiú az apjáért, mikor viszi ki az üres üvegeket. Leülök mellé, engem csak egy narancslével szolgálnak ki, a ház ajándéka, a csapos megkérdezi, hogy vagyok, és hogy megy a suli, hétvégéről hétvégére fogynak a szavaim, csak ülök, és a narancslevemet kortyolom. Jól, megrántom a vállam, és hátradőlve apámat bámulom, keresem a közös vonásainkat, keresem benne a narancslevem, a kezem, az ujjlenyomataim, a hajam. Mindenki szerint rá ütöttem, de én egészen kiskorom óta nem akarok olyan lenni, mint ő. Még csak negyvenhét, de már kopaszodik, és azt remélem, én nem fogok soha, vagy ha mégis, addigra legalább nagyapa leszek. Nem tudom, apa nagyapa lesz-e valaha, ahhoz, hogy én az legyek, neki is annak kellene lennie, ha megéli.

Megmozdul és felhorkan, egy mozdulattal kiborítja a narancslevemet, én pedig nagyot sóhajtok. Csöpög le a kezén a gyümölcslé. Apám a Toldin lakik a tizediken, nem ez a világ legjobb környéke, sőt, Nyíregyen ez az egyik legrosszabb. Szebb lenne Sóstó vagy a Korányi út, de olcsó, és apámnak épp elég az az egy szoba, amit ki tudott bérelni benne. Ülök előtte, és életemben először gondolkodom el azon, hogy mi lett volna, ha velünk marad Paládon, vagy együtt költözünk be Gyarmatra, vagy ide Nyíregyre, és nem vesz senki üvegeket, és nem pakolgatjuk meg mossuk titokban őket. Nem főzünk annyi szörpöt nyáron, hogy minden üveget elhasználjunk. Apa nagyokat szuszog, én meg a Borsodira nézek, fogom a barna üveget, és a földre öntöm a narancslé után.

A csapos szomorúan néz felém, törölgeti a poharakat. Ez egy kibaszott kocsma, ordítok felé, ha engem nem szolgálnak ki sörrel, mert nem vagyok tizennyolc, apámat, aki évek óta csak az üveges söröket issza, és a töményet, és itt tudják, hogy üvegszíve van, miért kell. Próbálok megnyugodni, mindenki elkapja a tekintetét rólam, mindnek üvegesedik a szíve, én látom, apám is a kocsmák miatt lett alkoholista, én nem leszek soha üvegszívű szörny. Paládon is volt mellettünk egy, meg most is van apám mellett egy, ha nem volnának kocsmák és alkohol, talán apám is jól lenne. A csapos nem szól, szerintem megért, van víz az asztalon, beletöltöm a barnás üvegbe, de még ez sem ébreszti fel apámat, régen is mindig elaludt a folyosón vagy a vécén, anyának kellett összeszednie, nekem meg ott állni, hogyha felkel a folyosóról és meglát engem, rájöjjön, mennyire rossz apa, és ott a folyosón megbánjon mindent, és ígérje meg előttem, hogy nem fog inni többet. Anya múltkor mondta csak el, hogy apám apja is mindig ezt ígérte nekik. Felállok az asztaltól, a csaposhoz lépek, és lopok magamnak egy tüskét, amíg nem figyel, és zsebre teszem a teli üveget.