Fehér és kármin az ég, de téves a hajnal, 

ez csak a közeli aréna piros-fehér-zöldje.

Látom a színekben, ahogy tizenegy évesen 

állok a fák előtt, az ágyásoknak háttal, 

és szivárog. A lábam közül a vér, le,

le a fűbe. Mezítláb keresek vadvirágot, 

nincs, átmeneti évszak ez, vérbükkök

és borbolyák nyílnak, ma is nyílnak. 

A jövőm egyenesen következik abból 

a napból. Mondják, a szülés teremtés,

így igazán boldog egyedül én lehetek,

lehetőségekkel a lábam között. Mondják, 

amim van, az a minden. Vértelen lepedőt

lobogtatok. A kulcsra is azt mondják, 

megvan. Enged az ajtó, végre zárul a láb,

képek maradnak a takarásban. Szülnek

a képernyőn, kikapcsolom, legyen néma,

fel-le nyíl, egyes csatorna. Tizenegy éves 

korom óta szülhetnék, de nem. A négysávos 

út túloldalán egy nyírfa sötétlő levelei,

árnyékában kellemes terasz. Alatta két

férfi az utolsó buszra vár, mennyi idegen.