várhatatlan halálhírrel üt ki közelről

egy túlpihent reggel, az épp puhagyolcs-pozsonyban.

megkapaszkodva káromkodom magamban (itt alig

is értené bárki). nem is oly régen gondoltam ilyen

csúnyákat. kényszer és kötelezettség: beülök egy

autóba. senki nem tud semmit. vöröskő vára; neki

tetszett volna. nekem most semmi sem. a kocsmában

a bejárati üveg elé ülök, kifelé nézek csupán,

a vakító fénybe. hogy utána ne lássak semmit.

valószerűtlenül üres az ég. „nemigen van isten.”