Aznap először érzékeltem magamon, hogy irigykedem, hogy csavarja a gyomrom az akarás, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valami nem az enyém, hogy én is, én is akarok olyat, ami a másé, ahogy mama mondaná, belém bújt a kisördög, de ezen mindig nevettem, mert tudom, hogy én jó vagyok, csak néha csinálok butaságokat. Ott állt a folyosón a fal mellett, guggolt, mutogatta a színes golyókat. Körbeadták, megcsodálták a többiek, gurigáztak is vele, az nyert, akié messzebb gurult. Én is akartam üveggolyót. Apa megígérte, hogy venni fog, de nem lett belőle semmi, hát kifigyeltem, hova teszi el. A táskája külső zsebébe rakta.

Éjjel arra ébredek, hogy izzadok, átázott a hálóingem. Az ágyam felett egy meztelen Krisztus. Nem kellett volna elvennem az üveggolyókat. Az ágy szinte magába nyel, mintha az ingem zsebébe és végig az alsó szegélybe izzó golyókat varrt volna valaki, amik húznának a mélybe. Olyan súlyosak, mintha tüzes mágnesgolyók volnának, amik a föld magja felé zuhannak, húznak rendületlenül. A forró gömbök a csípőmhöz érnek, a térdemhez szorulnak, lyukat égetve a bőrömön és az ágyam közepén, amely egyre csak süpped, olyan, akár egy nagy tölcsér, amin keresztülfolyok a semmibe, és nincs egy rece vagy egy kidudorodás, amibe belemélyeszthetném a körmöm, hogy a tölcsérmélység el ne nyeljen végleg. A bőröm hullámos hólyagokat szül, mint a kipattogzó rózsabimbók tavasszal, közben feszít és ég, egyre jobban hasonlít egy sárosan kint hagyott focilabda bőrére, amit a nap kíméletlenül felhasít. Forró homokban fekszem, talán nem is tölcsér, hanem egy óriási homokóra szippantott magába, kígyóként tekergek körbe, dobálom magam, számolom a homokszemeket, mind egyformák, hiába számolom, elrontom, újrakezdem. Vedleni kezdek, pikkelyes, kipattogzott bőröm továbbreped, végigszalad a testemen, víz után sóvárgok, hogy csillapodjon a fájdalom, de a tenger sója tovább marja a repedések alól kivillant húst, az izzó golyók már rég szertegurultak, a felhők formáit bámulom.

Északi szél a távolból egy aprócska felhőt fúj fölém. Eltakarja a Napot, s ez jó. 

Eszembe jutnak a nyári balatonozások, amikor a tűző nap elől, hol a fák árnyékába húzódtunk, hol a vízbe rohantunk, delfinek voltunk, kacagtunk, fittyet hánytunk a fölnőttekre, akik önszántukból kinn aszalódtak a parton, lehunyt szemmel hallom a gyerekzsibongást, érzem a büféből szálló palacsinta illatát, a kalipszó hűvös érintését az ajkamon. Elájulok. Mikor felébredek, látom, hogy angyal vagy galamb alakú a felhő, hajszálrepedések keletkeznek rajta, majd lassan kettéválik, és ömleni kezd belőle az eső, egyre csak zuhog, zuhog, emelkedni kezd a víz, betakar, mint egy selyempaplan, ez jó, enyhül a fájdalom, a száraz bőröm felpuhul, és mint harisnyából gyermeklábat, kibújtat belőle egy kéz. A régi bőröm gyűrötten lebeg a vízen, majd süllyedni kezd. Lélegzik a testem. A homokszemek hamar magukba szívják az esőt, magamra meredek, szégyellem a meztelenségem, és szórni kezdem magamra a nedves homokot, homokruhát tapasztok, el akarok bújni a férfi elől, aki az imént lenyúzta a bőröm. A tekintetében szép vagyok, tükrében látom, hogy egy szempillantás alatt behegednek a sebeim, újra csecsemő vagyok, szép, puha újszülött, és ahogy az én bőröm gyógyul, az övé hasad, hólyagosodik, végül négy izzó golyó, ami a hálóingem zsebéből gurult szét, lyukat éget a kezébe és a lábaiba. Megérintem a sebek helyét. Ő rám mosolyog, kitárja a karját, mintha csak megfeszítenék, majd vetkőzni kezd. Ruhát cserélünk. Ő a meztelenségemet veszi fel, én a palástot, amit a vállamra terít. Felébredek.