in memoriam kl

 

órákon át ül a vers az íróasztalnál 

hogy megírjon engem de sehogy se boldogul

mindig van valami ami nem klappol 

alszik rám egyet alszik rám kettőt és még párat

egy kicsit javítgat egy kicsit alakít 

míg végül azt mondja magában rám a vers

hogy nem megy nem leszek már ennél jobb semmiképp 

bár másfelől az is lehet hogy kész vagyok 

azért nem megy tovább

a vers nem tud dönteni képtelen felmérni már 

túl sokat piszmogott a kóbor ötleten

amiből lettem

 

és akkor elküld a legjobb barátjának

értelemszerűen egy másik versnek

a szövegközöttiség valamely távoli lapjára

mondja meg most már hogy mi baj velem

 

bár a vers titkon arra vágyik

a barátja mondja azt rám hogy zseniális vagyok

ám az ehelyett megerősíti az összes kételyt

amelyet a vers már eleve érzett velem kapcsolatban

és most kiderül hogy teljesen jogosan

a barátja rámutat nyilvánvaló baklövésekre éppen úgy

mint néhány nem annyira szem előtt lévőre is

amire a vers nem is gondolt

 

 

 

javasol ezt-azt a barátja nem akar nagyon lemondó lenni

és éppenséggel nem is tragikus a helyzet

nem vagyok tragikus inkább csak semmilyen úgy látja

és nagyon igyekszik meglátni bennem azt

amit a vers lát bennem mert nyilván lát valamit

ha egyszer belém öli a munkát az energiát

és a vers barátja akkor lát is valamit meg nem is

míg végül magában arra jut hogy nem vagyok teljesen veszett ügy

bár nincs teljesen meggyőzve de mégis

van esély hogy átbillenek a holtponton 

és a vers rájön mit kezdjen velem

hiszen a semmiből fogott hozzám félig-meddig már meg vagyok írva

hátha történik valami és egészen elkészülök

mert most még nem sikerült

úgy gondolja egy kis idő kell csak hogy eldőljön a sorsom

és ha a vers már ennyit tökölt velem az talán belefér még

 

a vers a barátja véleményétől egy kicsit megzuhan

hiába számított ilyesmire az engem író vers az engem olvasó másik 

verstől

ha nem számít rá hanem biztos bennem el se küld neki

még durcás is kicsit de aztán nekiül dolgozni rajtam újra

most már vannak támpontjai ott a barátja véleménye

meg ott a kényszer benne hogy ha már hozzám kezdett

hát akkor nem is hagyhat abba 

és folytat miközben tart attól persze 

hogy talán máris túl vagyok tolva

 

most hogy a barátja már tudja hogy rajtam dolgozik

sűrűsödő beszélgetéseikben rendre visszatér hozzám a vers

elmondja hogy állok mi van velem 

és hogy éppen akkor mit gondol rólam

legtöbbször azt mondja „szarok bele” vagy „szarok rá” ilyesmiket

meg „úgysincsen értelme”

de nem szarik rám és belém

bár tényleg nincs semmi értelmem

és ezzel az utóbbival 

a vers barátja is lassan tökéletesen egyetért

mert a barátja valamikor elkezd engem unni

és a verset is amikor rólam beszél

de igyekszik nem elárulni ezt

hiszen barátok

és én annyit nem érek hogy közöttük baj legyen

de már kevésbé lelkesen foglalkozik velem

mikor a vers újra meg újra elküld neki

nézze meg hogy állok

mert úgy látja egyáltalán nem állok jobban sőt

azóta egyértelműen csak romlottan

 

eljön a pont mikor a vers barátja meggyűlöl engem 

mert rájön hogy szép lassan felőrölöm a verset

tönkreteszem és semmi nem lesz belőlem

világra kínlódik engem de a vers maga megbolondul tőlem

már szívesen megmondaná hogy hagyjon a fenébe

menjen ki és szívjon friss levegőt és akkor majd meglátja 

mennyire nem vagyunk egymásra jó hatással 

én meg a vers a vers meg én

 

addig még talán nem jutott el a vers

hogy én tartsam 

vagyis a velem való kínlódás bíbelődés

tartsa egyedül életben

de lassan-lassan már közel áll hozzá

és ezért most kéne félbehagynia engem

még pont ezelőtt

 

mindezt megmondaná a vers barátja a versnek

csakhogy a vers barátjának ekkorra már rengeteg más baja van

nem a vers miatt bár igenis van köze hozzá a versnek

mert a barátja szeretné neki elmondani hogy vele mi a helyzet

csakhogy én a verset annyira lefoglalom hogy nem is hallja meg

és hogyha belekezd csak felületesen válaszol 

 

a vers nem hallja meg nem veszi észre

hogy a barátjának sokkal nagyobb problémái vannak nálam

vagyis annál mint amekkora problémája őneki én vagyok

mert a barátjának olyan problémái vannak

amelyeket nem ő talált ki saját magának

mint ahogy vers talált ki engem a saját bajának

 

és a vers barátja csak várja és csak várja

hogy a vers végre visszatérjen hozzá

és igazán figyeljen oda rá

olyan legyen mint régen mint egy igazi vers

ne mind nyafogjon és nyavalyogjon

már csak azért nem akar beolvasni a versnek keményen a vers barátja

mert kezdi érteni hogy most azzal rengeteget ártana

és talán elvadítaná

mikor épp a legnagyobb szüksége volna őneki is a versre

csak hát igazából most így se úgy se 

nincsen vele ott a vers

a vers barátjának a legjobb barátja

 

a vers oda-odahallgat a barátjára

aki belekezd feltárni sebeit fájdalmait

ám hamar közbevág mert ezeket azonnal felismeri

hiszen rengeteg sebet szerzett a velem való küzdelemben

ami napról napra fájdalmasabb neki

és el is zokogja a barátjának ezt 

a magára ismerést a barát bajában

a szavakat a barátjába fojtva

hogy „ugyanolyan démonokkal küzdünk”

amit az végighallgat újra türelmesen ám reménytelen

még meg is ismétli amit már ezerszer elmondott a versnek

de a maga fájdalmába majd egy másik

egy sokadik nap kezd bele csak újra

ha ugyan belekezd még

 

addig tart az egész míg a vers barátja

egyszer csak nem felel nem üzen vissza

semmiképp sem jelez nem reagál

mint aki eltűnt

de legalábbis a vers életéből

és a vers hiába keresi akárhol már akkor

eltart egy ideig mire a saját bajából

belőlem

kilát már annyira hogy rájöjjön

nem látja a barátját

sehol semerre

se itt se ott

 

és akkor már késő

azonnal tudja

mindjárt egyből tudja

és azt is rögtön tudja hogy

nagyon nagy a baj

 

hogy a baj

hogy a baj nagy nagyon

 

kilép belőlem

otthagy megfeledkezik rólam

de már lemaradt mindenről

távolról hallgatta végig

ahogy a barátja kihúzza magát az összes könyvből

hagyja szétperegni a betűit

a süket szövegtérben mely 

ismeri fel a vers nagyon későn

éppen őmiatta ilyen süket

 

és akkor a vers megrendül és gyászol

és eltart sokáig sokáig a gyásza

 

először csak a barátját

de a szertartás után 

mikor a csonka könyveket becsukják

és egyből a hátsó polcra teszik

igazából már saját magát sajnálja rettentően

 

a gyásza elől jön majd hozzám vissza

a tiszta egybemerő önsajnálatba

még mindig nem fejezett be

és most már nincs aki mondja hogy

ne adjon fel

vagy éppen hogy hagyjon már a francba

 

és akkor a vers majd újra és sokkal 

keményebben kezd bánkódni a sorsán

és rágódni az enyémen

hiszen a barátja is így akarná

hogy ő dolgozzon és dolgozzon rajtam tovább

 

szegény én

szegény mi

jajong akkor

a semminek már

kínlódva tovább

napra nap 

látástól vakulásig 

izzadva fuldokolva

félig befejezve

örökre félbehagyva

a két egymás nélkül nem létezőt

a seholsemben

akinek hisz bennünket

engem 

meg saját magát

 

de téved

mint ahogy egész végig tévedett az elejétől

és most már helyrehozhatatlan minden

pedig nem volna mindegy

 

csak fogná fel végre a vers is