[2014. július]

---

KÖZPONT

Kéne egy olló, elvágni. Vagy csak
rántani egyet rajta, hogy lepottyanjanak.

Az egyiké nagy és piros és ha az
alkalom megkívánja, vagy ha nem is, lecsupaszítja,
a másiké kicsi és piros, és ha az
alkalom megkívánja, vagy ha nem is, lecsupaszítja,

és mindketten kitárják, és úgy mutogatják
egymásnak, hogy né, mim van, ami neked nincs
vagy nem olyan, ami neki kell, így
dolgoznak egymás ellen – értem.

Mindkettő nagy bábmester, kicsit
civakodósak, amit indokol is a helyzet,
szövik és rángatják dühödten a szálakat, engem
vonz egyik is, másik is, becsavarodok,

annyira nem tudom már kibogozni,
melyiket is akarom jobban, de leginkább talán azt,
hogy magukat vagy egymást hálózzák be végre...
Egy időben tisztán, érintésre nyíltak-zárultak, de

mióta felhúzták magukat rajtam, már nem is kell
kinyújtózni és közel hajolni, úgy lüktet áthatóan
kicsi is és nagy is, hogy még itt lent,
ebben az égnyi mélységben is megcsap,

így tartanak távol, bár így akarnak
fogva tartani, így tartanak fogva,
bár így akarnak távol tartani egymástól,
mert nem a szív a központ

CSÖPP

Hogy? „Kapitális hibát követtél el,
hogy nem kapituláltál időben”? Ócska szójáték, de még
annyi se. De ki firkantotta a lapszélre, kinek szól? Becsuktam
a „vérrendelet”-et (elírva? mindenesetre közönséges füzet,
benne versek, egy rakás,
rosszak), rózsaszín, kislányos
fedőlapján alvadt vérfolt. Felpiszkálom,
a nyelvemre teszem,
megízlelem. Aztán lenyelem.

Hh.

Nem ez az első
öngyilkossági kísérlet? Akkor itt, ahol szinte minden,
ami egy lánylelket feszültségbe hoz,
felizgat vagy letör, teljesen mindegy,
hegyén-hátán szerepel, mért nincs említve?

Vagy csak akkor jött meg
neki először? vették el
a szüzességét?... Nem vers-
vagy akármilyen téma? Mégis, hogy
csöppent ide?

ÜTÉS
(FÉRFIHANG)

Felbaszódom, lehordom,
jár a szám és jár
az agyam, hova jár el,
amikor nincs velem,

mi ez, amit magára
vett, ki adta rá, és egyáltalán
ha már visszajött,
mért nem veszi le,

vagy hogy lépjek
fel, hogy komolyan
vegyen, mért nem
lép már le? Megüssem?

Jövök-megyek,
az ujjam az ütőeremen,
mert ezt is
a helyére kéne tenni

már valahogy, hogy mi
lesz a húsból, ha erősebb
késztetésre megnyílik –
vagy nem nyílik meg


SZŐRDÖG
(HANG)

„Mi gatyánk, mi vagy a szennyesben”
– súgta a fülembe az ördög,
egyáltalán nem kérdőleg,
valamikor hajnaltájt

A szőrdög egy szerény
utánzat, és ő ezt tudja is szegény,
ugyan büdös, mint az ördög,
szőrös, mint egy dög,
alul, felül,
elöl, hátul,
kívül, belül, még ott is,
ahol nem.

Kefélni nem lehet, mert nem lehet
tudni, mi nemű, pedig állítólag kész
örömmel engedné, ha volna bár kinek.

Rendszerint ezt csinálja
(és pont, amikor sietsz):
letoccsan valahonnan nagy fentről,
felfújja magát teljes térfogatában,
és mindahány szemét rád mereszti,
de nem lát,
és mindahány fülét hegyezi,
de nem hall,
és mindahány idegszálát megfeszíti,
de nem érzékel
vagy érez...

Hiába állsz hozzá
egész közel,
és hadonászol
és üvöltözöl
és simogatod
és püfölöd,
hogy hordja már el
magát az utadból


BABA-HORROR
(NŐI HANG)

A babám fejébe megfoghatatlan
szeget ütött a
Lecsapó, de láthatóan
még nem egészen

ment bele, úgyhogy 2 megoldás van:
húzni rá egy jó nagyot,
hogy most már akkor
tövig menjen, vagy megpróbálni

kihúzni belőle harapófogóval,
amihez viszont nekem se
rátermettségem, se erőm, se szívem,
mert attól félek, hogy meghasad...

Vagy felvenni a harcot 1ből


KINÉZVE
Fruzsitól

A pata csak cicoma, lerúgja
(szinte napi rendszerességgel),
mihelyt hazaér belefáradva
a szédítő magasságokba,
amit megkívánnak tőle

ezek a vadak ezen a kurva vidéken,
ahol mindent és mindenkit
állatnak néznek, akit csak minimálisan
is istenítenek, még az isteneiket is
porig alázzák a bunkó hitükkel.

Isteni érzés mezítláb járkálni,
megmozgatni az ujjakat,
szellőztetni a hártyákat,
a hajlatokat és nyílásokat,
meglebbenteni a szárnyakat,

picit körözni a szobában,
majd letelepedni az ágyra,
vagy szimplán a földre,
és jó sokáig úgy maradni
kinézve az égre