hallotta vagy csak úgy tűnt mintha hallaná a kakast mely fényes nappal kukorékolt lábon állva egy kerítésen a kerítés közelében pedig hallgatag rés tátongott rögtön eszedbe is jutott hogy egyes utcák kastélyai melyek földből nőttek ki miért tűnik Rilke írásának a lélek mint mondtam a fölösleges tárgyak színét viseli és a közepében mindig ott ül egy halványsárga pipájú ember aki hegedűt árul én a sétányokon császkálok arcom éke a naivitás lövések tágítják a horizontot hogy felboruljon a sziklákon s elhalad a hölgy hatalmas fésűvel a hajában nyári napok tőrei napalakba rendezve a sugarak közepén pedig egy gyerek szeme a fal aminek most támaszkodom olyan mint egy lefejezettel eltöltött éjszaka otthon a dércsípte rózsaszirmok között a hangyák kiássák isten arcát
KINEGETIKA
napfogyatkozással írok ma neked ezért a szavak kissé elnyújtottak lesznek farkincájuk pedig arcul fog csapni te csak viharzó madarakkal válaszolj amilyennek mintha láttalak volna előjönni menekülve egy akácból lángoló szívét melledhez szorítva futottál hogy eltűnhess a domb mögött
ÉNEK A FONÓNÁL
szóba elegyedtem az előttem lévő penészfolttal és azt mondta éppen hoz nekem fából készült kofferében hogy játsszak velük néhány gyerekkori felleget melyek mint szövetdarabok maradtak ott egy kéz ujjain lógva benned van a létra is eltemetve mellyel elérhetjük őket súgta még szájából kilógó piros nyelvével a penészfolt csak várjunk még várjunk még egy keveset amíg a hús is lehull a csontokról annyi türelmünk legyen még és hozzáférünk a játékhoz
HALÁSZOK A VÍZESÉSBEN
megjöttünk hogy egyenként elhelyezzünk egy árnyékot a falnál egy lélek kezében kardot tartva áthatol az ablakon de hogy leírhasd egy karácsonyi fenyőcsemete magányát ott az öregotthonban csak néhány nádszálra van szükség békakuruttyolásra és egy nagy tóra amit nézhetsz befagyni fenékig
MOST LÁTOM AZ ARCOM
a nevem henri matisse és elfelejtettem becsukni egy ablakot amin fehér ingek szálltak be meg galambocskák köztük látom az arcom is amint otthagytad a falon a kezeim mennyire hasonlítottak egy lebegő műhelyhez mikor alattuk a hullámok száradtak a napon félve harapok a fényből és eszembe jut hogy mi vagyunk a por mely elfedi a napot Platón valamelyik dialógusában milyen távol vannak most a felhők és az alattuk lévő ürességben felemelem féreg-termetem gyűrűről gyűrűre
2010. SZEPTEMBER 26.
gondoltad volna valaha hazatérve hogyan töltenél el egy őszi napot egyetlen napot miután úgy egy évig holtak közt kóboroltál az ablak előtt a hulló leveleket nézve a hulló leveleket nézve
GUSTAV KLIMT BÁRKÁJA
voltak napok amikor lebegtem a templomba hozott nők hullámai felett máskor aranyba öltöztem hogy fogadjam az alkonyat ünnepét ő egy fehér legyezővel védekezett a rajokban érkező öregkor ellen a hegy gerincén az öszvér hallgatott akár egy kioltott fényű ház
