[2016. július]

---

DOLOG

Hogy dolgozzak is valamit, beszkenneltem
egy remek kötetet. Aztán kinyomtattam.
Aztán lapozgattam. Így kézbe véve egész
más. Mintha most küldte volna vissza
a kiadó a főművem korrektúrapéldányát,
mielőtt nyomdába megy... Pedig nem nagy
dolog: csak odaígértem valakinek. De amíg nincs
nálam, addig is nálam legyen. Úgy adom ki
a kezemből, hogy nem adom ki a kezemből.
És úgy olvasom újra meg újra, mintha
magamat olvasnám. Vagy inkább mintha más
olvasna engem. És nem győzne dicsérni.



VALAHOVA

Nyitottam egy fájlt, amibe, miután jól
megválogattam, be akartam másolni
a legjobbnak ítélt legújabb szövegeim.
Szokásomhoz híven csak úgy neveztem
el, mert még bizonytalan a címzett,
hogy valahova, de szokásomtól eltérően
most először üresen hagytam. Ha teszek
bele valamit, már nem tiszta, de az sem,
hogy jól teszem-e, ha elküldöm, és jól-e,
ha nem. Ha nem teszek bele semmit, még
tiszta, de az is, hogy így elküldhetetlen.
Egyelőre mégis jobban csábít a tisztaság.


JÓEGEM

Egy igen kedves nemcsak gyönyör-,
de igazságosztó jóvoltából az egyetlen
„szonettem”, amit emlékbe félretettem.

Mik ezek, te jóegem, szonettek,
kérdezte. Kint a teraszon ettek, 
mint a barmok az undok bolondok.
Ha mondom se hallod, amit mondok,
mondtam, hisz legkomolyabban mondom,
e csörömp mintabarmok szétbasszák
minden szavam, a tiéd is a szád-
ról olvasom le, ez minden gondom.
Tessék? Na tessék. Nem rosszak, mégis
valahol mindig elcseszed, legyint,
mint aki csak felfogta a meszidzst.
Péel? Hát ritmus és rímtechnika...
Kit érdekel, kedves Veronika –
de a nagy nyelés ezt is elnyomta.


TŐR

„Isteni vagyok...”
(Egy valóban isteni nő)

Talán az istenek
is, ha léteznek
ilyenek, olyanok,
mint az emberek:
azon versengenek,
ki alkot nagyobbat,
szebbet, erősebbet,
ami védjegyükkel
ellátva kizárólag
őket isteníti,
és a másik
életére tör.


A TETKÓS LÁNY

„Gyere, néztél eleget,
megmutatom az egerem,
hátha neked sikerül megfognod.”

És tényleg, már-
már kézzelfogható,
ahogy seggén a tetkó-
macska a lyuk előtt
ugrásra készen vár.


ÁLOM

A gyerektől, akit kézen fogva
vittem vissza, mert elcsatangolt,
megkérdeztem, anyu szereti-e
aput, mire rávágta: nagyon.

Ettől valóságosan lebénultam,
de a gyerek most már úgy húzott
magával feléd, mintha
csak az apja volnék.


UTÁN

Miután elküldtem, már
bántam. Mindig bánom,
miután elküldöm. De aztán
kiengedek egy nagy kád
forró vizet, s belemerülök.

Amíg nyakig benne vagyok,
halvány gőzöm ha van,
mi a bánatot is bánok.