Beethoven 6., Pastorale szimfóniájának harmadik tételére

 

És hát egy fa.

Amit ki kell vágni, eltüzeljük ma este az egészet,

ahogy megesz, megemészt és ürít minket is az enyészet,

amivel ma nem gondolunk, csobog a patak,

fonnyadó nádak, rengeteg kókatag,

kókatag rengeteg, a zenészek hangolnak,

kinek hogy sikerül, van, aki ritmust tör,

van, aki frigyet, van, aki ládát, van, aki poharat, s van, aki nem tör.

A nagybőgőre villanydrót. A bél a kolbásznak kell.

Miccs, ártatlanság, miccs, virágkoszorú, miccs, természetközelség, 

miccs, kisbárány,

másfél deci kárhozat, kicsi göndör áldozat

s a másfél mázsás boldogság.

Csepeg a faggyú, csepeg a gyanta,

repül a szikra, repül a láng.

Repül a repül a repül a vén fa

tüze (de van, ami sohase ég),

csepeg az ima a tűzrakó szájról:

legyen a valaha, legyen a még.

Legyen az ideje, legyen a tél, és

legyen a tavasza, legyen a már,

pirul a levele, legyen a bármi,

repül a repül a repül a nyár.

De van, ami sohase ég.

De a tapló sokat segít, felizzít,

eligazít, hogy

melyik út megyen itt hova,

a mozgás tétova, imbolygás, lépegetés,

aztán lassan tánc.

Aztán lassan tűz. Aztán lassan zaj. 

Aztán lassan dobban, aztán lassan kéj.

Aztán lassan jön, aztán lassan,

de ki ez,

aztán lassan a

fekete remete, fene se érti,

remeg a feneke, remeg a háj,

remek az eleje, csali a vége,

kihagy a tudat is, remeg a száj,

ükanya, miatya, miafa száll a

repül a lánggal, olvad a tér,

alvad a vér,

fiola, triola, viola gámba,

kisüsti, nagyharang, ürít a lét,

pörög a tudat is, beüt a gomba,

görög a kacagás, iszom a lét,

török és zúzok, és iszony a lét.

Bor. Sör. Zúz. Tör.

Hiszi a piszi, a hülye, ki elhiszi,

hogy rézelő, rézangyal, rézfaszú baglyokkal

támad a jókedv, és végül megöl.

Nem kell az alkohol. 

Felmászom a dombra.

Fáj a szem, valami ősi hegesztőbe nézett,

és heges a máj.

Mindegy, ez volt az utolsó fa.

Mindegy, ez volt az utolsó fa.

Ez volt az utolsó fa.

A legutolsó. De meg.