Kali Ágnes: Megvakult angyalok. Kalligram–Bookart, Budapest–Csíkszereda, 2023.

„Ha minden máglya, amin égtem, itt összegyűlne, nem férne el a földön, és megvakulnának az angyalok.” Jorge Luis Borges Kali Ágnesnél kötetmottóként szereplő szavaiban egy olyan beszélő szólal meg, akinek fájdalmai, sérülései és sérelmei együttesen felmutathatatlanok, a nyelv metaforikus természete által mégis érzékeltethetővé válnak. A vakság motívumát nehéz innovatív módon működtetni – a tisztánlátás megjelenik többek között Oidipusz, az áldozatiság Szent Lúcia történetében, nem is beszélve a vaksággal összefüggésbe állított meg nem értettség vagy ellehetetlenítés mítoszokban és szépírásokban cirkuláló jelentéseiről. Kali Ágnes Megvakult angyalok című verseskötete a látásvesztést már végbement, visszafordíthatatlan történésként tünteti fel, a múlt elfogadásával ugyanakkor előirányozza a reflexió, a belső munka, a szembenézés lehetőségét. A bántalomért, a megvakításért nem okolhatók kizárólag külső tényezők vagy önpusztító mechanizmusok, az a kettő rossz együttállásának kimenetele. A tapasztalatok verbalizálásán túlmutató feldolgozás révén azonban, ha a versbeszélő szárnyai nem is nőnek vissza, de helyükre szavakból újat varrhat, és megpróbálhatja velük a repülést.¹ 

A szerző első, Ópia című kötete (2018) után a Megvakult angyalok (2023) ismét női szerepekre és helyzetekre fókuszál, ugyanakkor karakterei – akik nem meglepő módon különböző hitvilágbeli és világirodalmi nagy nőalakok eklektikus csoportját adják – ezúttal az erő képviselői, akik tudnak fordítani sorsuk kerekén.² Versekben szereplésük, írástevékenységgel való kapcsoltságuk okán cselekvő, önmagukért felelősséget vállaló nőként, a nőjog manifesztumaként tűnnek fel. Ők teremtenek fúziós mitológiát a kötetben, amely számszimbolikájával szerkezetében is kapcsolódik misztikus világrendekhez, bibliai történetekhez, továbbá az egészlegesség megtalálásának és az egyensúly elérésének ígéretét hordozza: három ciklusra tagolódik (Kasszandra vacogása, Kali pánikszobája és Lilith holdjai), melyek mind hét verset tartalmaznak. 

A Megvakult angyalok könnyen jellemezhető olyan trendhullámba illeszkedő fogalmakkal mint traumairodalom, hangkeresés és hangadás, női líra. Más alkotókhoz hasonlóan a történetek megírása Kali Ágnes verseiben sem feltétlenül csak irodalmi motiváltságú cél és tett, mindazonáltal a művészi kivitelezés kérdése nem maradhat háttérben. S ez az esztétikai-poétikai szempont talán beláthatóbban és adekvát módon mérlegelhető; hiszen nem dönthetjük el, legfeljebb állást foglalhatunk, hogy például a fenti témákban folytatott beszéd nem éppen biztosítója-e a művekben kritika alá vont rendszerszintű berögződések fennmaradásának. A szavakba öntés jelentőségteljes gesztus, viszont a megírás életben is tartja az aszimmetrikus viszonyokat: Medúza a szembenézést, ezáltal a hatalmi pozíciót választva kirögzíti támadóit, így a kőszobrok mindig körülötte vannak – persze nem mindegy, miként. Bár a kötet központi kérdései, hogy mi a női hagyomány, és mit kezdhetünk vele, számomra a legemlékezetesebb versrészletek a belső ellentmondásokat feltáró szövegek voltak. Míg Kali egy interjúban az alanyi olvasatok elbizonytalanításáról/kizárásáról, vagyis az önreferencialitást, a „magánmitológia” elemeit leépítő poétika létrehozásának szándékáról szólt,³ a személyes narratívára felfűzött versek kinyílnak a kötetben. Önmagát beteljesítő jóslatról, internalizált cenzúráról, megfelelési kényszerről, vágyott(á tett) képbe simulásról közvetítenek a sorok. A hang pedig nagyon is ismerős, hiszen visszhangra talál bennünk. Az előzményeket ugyanakkor nem fedheti lepel, amint az elhagyatottság és a kiszolgáltatottság érzete a Kopásig című versben nem egyszerűen az önszabotálás okozataként jelenik meg, hanem az öröklött fájdalmak hordozásának terhével is összefüggésben áll: „Üvegfalat építesz magad köré […] túl régóta már, hogy csak a csontjaidban hiszel, / könnyek helyett óvatos kígyók folynak szemgödreidből, / elfelejtett örmény nők sírását viszed tovább.” 

A Virginia Woolf elmenekül a könyvklubból és az Ouse-ba rohan című vers a kötet felütése, egyike annak a három feljegyzésszerű cikluskezdő darabnak, amelyek megmutatják a soron következő versek fókuszát. Az élpozícióba állított figurák mind az azonnali távozás mellett döntenek, az elszaladás viszont nem egyenlő a megfutamodással. Ezek a női előhangok valami újnak a kezdetét szimbolizálják, Woolf, Medúza és Anahit mind vállalják végzetes lépésük beláthatatlan, olykor kontraproduktív következményeit, hiszen nem tudjuk őket nem áldozatként, sorsukat izolált irodalmi témaként látni. A versek tehát ugyan cselekvést rendelnek a nőkhöz, ők mégsem léphetnek ki a fennálló struktúrák, szerepek és pozíciók kereteiből. Történeteik saját irodalmi kategóriába rendeződnek, ezzel különállók maradnak. A kezdőpozícióba helyezett vers rámutat egy fontos jelenségre (jóllehet, számonkérő hangon), a befogadói felelősségvállalásra: „Nem értem a citrus illatú műkedvelőket, akik / fel vannak mentve minden felelősség alól, és / csak meghatódniuk kell szétnyitott sebeimen.” Milyen az adekvát olvasásmód és reakció? Mi a feladatunk a nyitottságon túl? A kérdésfeltevés, ahogy a válaszadás is, személyes feladatunk. 

A megértés korlátaira reflektál az első ciklusbeli Két mondat között („és ha érted ne értsd rosszul / nem akarok belesétálni az életedbe”), miközben a másik személlyel kialakított, az összeforradásban egymás birtoklását implikáló egység vágyát fogalmazza meg („valami lehetetlen közös hibát akarok, / ami kétszemélyes, / amiben senki másnak és semmi másnak nincs helye”). A versben izgalmas feszültségek épülnek, hiszen míg a versbeszélő határozottan nemet mond a két élet egybenyitására, addig a „kétszemélyesség” szavak szintjén – egybeírás révén – is az összetartozást fejezi ki. A távolodás és a közeledés, a nyitottság és a bezáródás, a hallgatás és a kimondás ambivalenciája érvényesül ebben a verssorokba tördelt mondatban – ami lehetett volna valóban kettő is, például a beszéddinamikához illeszkedve a „hangjával” és a „tátongsz” szavak között egy pont pauzájával. 

Bár jellemzően közismert utalásokkal dolgoznak a Megvakult angyalok versei, a mítoszok felfrissítése vagy megismerése olvasást megszakító tájékozódást kíván, ha szeretnénk, hogy a nevek jelentéshordozó funkciója is megmutatkozhasson. A Szucsávai sirató szintén kifelé mutat a szövegvilágból, a szerző pretextusként ugyanis egy YouTube-linket adott meg. A moldovai altatóra mutató hivatkozás formátuma azonban nem igazán felhasználóbarát – böngészőbe másolása nem épp meditatív tevékenység. A vers a siratóasszonyokhoz köthető szakrális műfaj modernizálására tett kísérletként is olvasható. Oltárképekre emlékeztet a költemény szerkezete, mely Az atyáról, A lányról, Az anyáról és A szentlélekről szóló részekből áll. Személyes feldolgozási folyamatot jelenít meg a vers, háborús és menekült jelenetek beíródása mellett a lánygyermek elvesztését és hiányának fájdalmát tematizálják az anya élettörténetét vázoló, érzelmi és lelkivilágát mélységeiben érzékeltető szakaszok („Egy hete nem alszom, mert téged siratlak, / arra gondolok, hogy milyen nehéz nekem”). 

Kali pánikszobája a hinduizmus istennőjét, Shiva feleségét idézi meg, és egyben önreferenciális cím. Mégsem a keleti hitvilág a fő inspirációja a ciklusnak, helyette olyan sablontörténetek kerülnek elő, mint a nők bibliai Évától eredeztethető másodrendűsége (Oldalbordalét), eltárgyiasítása és passzív királylányszerepbe kényszerítése (Tegnapig trófea). A versek témái tagadhatatlanul megrázók. Nem hallgatnak arról, hogy a nő eltakar dolgokat, hogy azok ne látsszanak, hogy a nő eltakarja a szemét, hogy ne lásson, hogy a nőt eltakarják. A szövegek által kiváltott hatás ugyanakkor főként a témaválasztásban keresendő, a bátor mondatok pedig az olvasók mellett a szerzőnek is érezhetően fontosak. A Tegnapig trófea például az irodalmi szcénában történő visszaélések, az ambivalens önértékelés, a belső helyreállítás verse. Helyenként a naplószövegek patetikus túlírtsága jellemzi, de a mondatok áramlása ezzel együtt lesz nyílt, a sémákat sajáttá formáló megnyilvánulás: „Ma múlt időre írom át. / Ma kiszabadítom magam. […] Nincs szükségem daliás hercegekre, hogy / megmentsenek tőletek.” 

A második ciklus szintén felfed önellentmondásokat és gondolatcikázásokat: „[m]ennyi mindenért szégyellhetnéd magad. // Szeretnél ezek miatt szégyenkezni.” (Oldalbordalét); „dolgok, amiket nem lehet leírni anélkül, hogy / túlzásnak ne tűnjenek […] csak Baász meg Plugor műterméről mesélsz neki, // arról nem, amikor a harmadikon valaki úgy szeretett, / hogy biciklilánccal akart megfojtani” (105-ös blokk); „mi van, ha terhes vagyok / ha vetélés / ha nemi betegség / mi van, ha fantomfájdalom” (Trubadúrok és lovagok). Összetett helyzetek szerveződnek, amint a szégyenkezés megkérdőjelezése mellett fennáll a szégyenkező szereppel való azonosulás késztetése is, tagadás és kimondás egyszerre jelentkeznek, illetve a versbeszélő a túlgondolás önfelszámoló csapdájába esik, de nem fél megmutatni magát. 

Lilith holdjai egymás mellé fűzve vizuálisan egy égi gyöngysort adnak ki, és a harmadik ciklus verseivel is azonosíthatók. Valóban esztétikus képekkel teli szövegeket olvashatunk („fölöttem feszített ívben szállnak skarlát íbiszek” – Poszeidón; „minden kitömött hattyú torkában ott lapul a gyilkos hallgatása” – Hazugság). A vörös szín szervezi A helyeken, amiket elhagysz című verset, amelyben férfiak és nők egyaránt szenvednek, míg a You do not do, you do not do Sylvia Plath örökségével és a kikerülhetetlenségek közötti párhuzamokkal vet számot. 

A Megvakult angyalok a kötet egyik legkidolgozottabb versével zárul. Az Ilyenek ezek a régi Daciák című prózavers anya és lánya traumáinak elmondása. A szöveget ismétlődő mintázatok szervezik: az épületrészek egymásmellettisége a tapasztalatok közös vonásait szemlélteti, az ajtónyitás többletjelentéseket kap. A vers román sorai bár korlátozzák a nyelvet nem bírók számára az értelmezést, ezzel a versbeszélő idegenségtapasztalatában részesítenek. Mozaikszerűség, visszatérő elemek variációi, szerzői önreflexiók dúsítják ezt a verset, amely a zárlatban megható anyaverssé alakul: „Mama ajtót nyit”, mi pedig belépünk rajta.

Kali Ágnes második kötete elmozdul az Ópia nőképétől, a szövegeket viszont nem kizárólag az önmaguk igazáért kiálló alakok felvonultatása teszi emlékezetessé – a mitológiai és világirodalmi figurák összetett lelki- és gondolatvilágában mindannyian ráismerhetünk saját ellentmondásainkra. A folyamatos válaszkeresés késztetése nem csillapodik, de valamivel tisztábban láthatunk.

JEGYZETEK

¹ A kritika a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-3-I-DE-49 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

² Vö. az Ópiáról írottakkal: „[a] női szerepek tragikuma tárul fel egy olyan szövegvilágban, ahol nincs megérkezés, csak út, nincs feloldozás, csak bűntudat, a test roncsolódik, a megváltás lehetősége pedig már csírájában holt, hiszen az anya teste vagy eleve terméketlen, vagy azzá váló föld.” (Czucz Enikő, „Egyszemélyes haláltánc” – Kali Ágnes Ópia című kötetéről, Irodalmi Szemle, 2018/12., 77.)

³ Vö. „Önmagammal is vitázom, mert nagyon hangosan képviselem, hogy hogyan építem le a magánmitológiámat, miközben ugyanezekkel a kijelentésekkel egyszerre építem is.” (Antal Nikolett, „Régi daciák” – Beszélgetés Kali Ágnessel, Élet és Irodalom, 68. évf., 11. sz., https://www.es.hu/cikk/2023-12-08/antal-nikolett/regi-daciak.html)