A Fekete Lyuk ruhatárából

ellopták a Károli-bibliámat –

te átengedted nékem a tiédet,

veszekedéskor kiszakadt egy lapja,

és más könyveiddel is megajándékoztál,

a Bosch-albummal, amire annyira vágytam,

a kétkötetes képes világtörténettel,

szerepelt egy irodalomjegyzékemben,

s tőled való volna egykori tanárom

bölényes művészettörténete ugyancsak?

Vitted viszont az 1972. szeptembert.

Hozzád kötök egy helyes kis erszényt,

talán akkor vetted, mikor rátaláltál

valószínűleg egy elveszített fizetésre,

és nyakára hágtál két-három nap alatt;

tetszett a lányomnak, most már az övé.

Te pedig őrizted gyerekkori bögrém,

abból ittam nagymamám kakaóját,

emléke még most is melenget.

Egyik tarisznyád szintén az enyém lett,

annyit hordtam, hogy foszladozni kezdett,

s kaptam tőled egy klassz bőr válltáskát,

egy piacon tettem hamarosan pénzzé,

nem csodálom, hogy úgy kiakadtál.

Hoztad a korcsolyádat eladni,

ám indulatkitörésem hevében

otthagytuk egy telefonfülkében;

adtam egy ötszázast nőgyógyászra,

de hiába kötöttem a lelkedre,

és dühömben darabokra téptem.

Szobám falára élénk színekkel festettél,

csak homályosan tudom fölidézni,

talán indázó levelű, leányarcú virágot,

„kifelé könnyet, befelé vért sírt”,

és lekapartad az utolsó napon.

Hajadból tűzvörös karkötőt fontál,

életem leggyönyörűbb ékszerét,

tűz emésztette végül el.

Mikor nem figyeltem, finom vonalakkal

aktképet rajzoltál rólam,

jó volt, hogy szépnek láttál,

jó volt szépnek látni magamat.

Gyurmaféléből megformáztad

kettőnk erotikus szobrát,

féltérden állva tartottál a combodon,

azt se kímélte a viharos szakítás.

Hajmosás utáni törülköző-turbánban

elém térdeltél a fürdőszobában.

És jóval később egyszer azt mondtad,

hogy akkoriban én voltam az Isten.