Az arcomat nézem.

Van az a hely a szemem alatt,

a szakáll és a szem közötti terület.

Az egyetlen hely, ahol apának

nem szúrt a szakálla ’90 körül.

Ott jó puha maradt.

A rendszerváltás, építkezés idején kezdte.

Mikor építkeztek, vagyis építkeztünk,

megfogadta, hogy amíg nincs kész a ház,

nem borotválkozik meg, végül

a drótkeménységű, vörösesbarna szőrt

két évig növesztette. Rozsdának hívta az apósa.

Mikor valóban befejeződött az építkezés,

akkor levágta, csupaszra, a saját anyja sem ismert rá.

Szó szerint nem ismerte meg, jó napot kívánokkal

köszönt neki, mikor apa meglátogatta.

Pedig csak visszatért a normális, eredeti állapot.

Megfogadtam én is, az első karanténkor,

hogy a vakcina feltalálásáig nem vágom le a szakállam.

Vajon mennyit érintkeztünk az utolsó két évben.

Volt rá példa, hogy igen, de nem sokszor.

Például 2021 karácsonyán összegyűltünk,

félve meg is öleltük egymást, az arcunkat eltakaró,

béna maszkok nélkül.

A vakcina elkészült, de őt már nem oltották be.

Megérintenem őt olyan lehetetlen, mintha

az orromat akarnám megnyalni.

Talán ez a kulcs mindenhez,

ezt megérteni. De ha kulcs is, nem biztos,

hogy tudom, mit nyit ki. Jó lenne, ha lenne értelme

építkezni.

A bejárati ajtó sincs meg már, nem csak a kulcsa,

se a szakáll, se az arc. Se a jóéjt puszik.

Lassan már emlékezni sincs kinek,

másokat csak irritál, hogy az én apám nem volt

seggfej.

Ki figyel rám?

Mindig elölről kell kezdeni,

mindent, ha beszélek erről az idegeneknek.

Visszatért az eredeti állapot.