„A teknőcöt és a Rubik-kockát kivéve semmi sem tökéletes” – János kalendáriuma (szeptember)
(A szöveg első része elérhető itt)
(szeptember 21.) A neked készült dedikációk közül egyébként melyek számodra a legbecsesebbek?
Nem tudok sorrendet felállítani. Talán negyven éve vette kezdetét a pillanat, miután 1984-ben postán megérkezett a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez Kemény Istvántól? Amikor Zalán személyesen átadta az Opus N3: Koga című kötetet? Vagy amikor Füzi Laci postázta számomra a Faludy jegyezte Villon-átköltéseket?
Minden küldemény örömet ad. Gergely Ágneséi évtizedek óta biztos jókedvet hoznak, idén pedig Christoph Ransmayré örvendeztetett meg.
(szeptember 22.) Sétáló árnyék című esszédben említed azt a Leonard Cohent, akinek kis híján elmentünk a tegnapi születésnapja mellett. Azt írod, a tizenévesen hallott dalai után később a prózája vált fontossá neked. Mi az, ami az ő karakterében és művészetében számodra a legizgalmasabb?
Elég korán konstatáltam, hogy a dalszövegei közelebbi rokonságot tartanak fenn a költészettel, mint a hagyományos, énekelhető-előadható dalokkal, s az átmenetiség, a köztesség a prózai munkáiban is jellegadó vonás. Fejlődésregénynek és biográfiának ugyanúgy olvasható mindkét regénye, s Cohen, az író és a szöveg elbeszélője egybeolvasztható.
Emiatt különlegesen izgalmas a Szépséges lúzerek történetmondása, a mitologizálás és a szabatosság. Az emberi és írói merészsége vett le a lábamról, a posztmodern antropológiája, aminek köszönhetően együtt képes kezelni hősei sorsában a szakrálist és a profánt, illetve, ahogy egymásba írja a vallásost és a szexualitást. Összességében tehát az benne a legizgalmasabb, ahogyan magától értetődő módon folytathatónak találja az antik és a középkori ember szemléletét, amellyel a mindenségre tekint.
(szeptember 23.) A „lassú nézés” fogalma ugyancsak a Sétáló árnyékban kerül elő. Miben áll ennek a képességnek a lényege, és milyen gyakorlatokat javasolnál azoknak, akik szeretnék a nézésüket lelassítani?
A lassú nézés a tudatos meditáció egy változata. Önfeledt szemlélődés, amelyhez intenzív és folyamatosan fenntartott érzékszervi tapasztalat társul. A legnagyobb zavaró tényező a világ feltárulkozásakor te magad lehetsz, a lassú nézéssel azonban talán elérhető a tiszta jelenlét.
(szeptember 24.) Ez lenne az oka, hogy a Vadnarancsok élettörténet-rekonstrukcióiban és A bunkerrajzolóban is másokat beszéltetsz, illetve, hogy a Tulipán átírása kapcsán is azt mondtad nemrégiben, a biografikusságtól akartad távolabb tartani magad?
Az az életrajzírói hagyomány, amely a szocialista korszak utolsó harminc évében dívott, s amelyet némileg ma is fenntart az olvasói érdeklődés, kevésbé érdekelt. Ki lenne képes rekonstruálni az életét, tevékenységét, pályafutását? Filozófiai, nyelvészeti és művelődéstörténeti rálátás híján mindez ócska eseménytörténetté silányul, és ami létrejön, az mindenképpen konstruált.
Magunkról beszélni egyébként nem nehéz, ha megtaláljuk azt a tekintetszabályozó nézőpontot, amely történetnek láttatja a lehetséges eseménysorozatot, az alakításában pedig egyéni és közösségi törvényszerűségek és a véletlenek együttese kollaborál. Az irodalom mint a társadalom históriaképző és -hagyományozó, önmegjelenítő technikája távolságtartást ígérhet, ha megfelelően alakítjuk a közvetítésre használt nyelvstruktúrát. Író legyen a talpán, aki ellen tud állni a hagyományok kényszerének és sikerül hozzáférnie a saját életéhez.
Amúgy persze mindenki úgy képzi meg az életrajzát, ahogyan a hagyományai azt lehetővé teszik. A tapasztalataink ugyanis minden önmegjelenítésünkben benne maradnak. A tapasztalatok vizsgálatához emiatt is szükséges, ahogyan mondod, a távolban maradás.
(szeptember 25.) Júliusban, a tested és az agyad munkára kondicionálását firtató kérdésemre válaszoltad, hogy hatvanéves korodig meglehetősen hektikusan éltél, és hogy „[t]öbbnyire volt esélyem arra, hogy leütnek, és olykor valóban le is terítettek”. Ez meglepett, hiszen a spontán mémesedő, a Tokaji Írótáborban a 2010-es évek közepén lezajlott Kukorelly–Csender-csörtén, illetve a legendákból ismert kolozsmonostori, első vérig tartó írópárbajokon túl költészetközeli tettlegességről nemigen tudok. Kit és mivel sikerült felbosszantanod? Nehezen hiszem, hogy a terzináid, rondóid vagy az ambroziánus himnuszaid miatt gyúl valakiben harag.
Harmincas éveimig nem jósoltak számomra hosszú életet. Kisgyerekként kétszer is vonat alá kerültem kis híján. Egyszer, amikor apám az új Pannonia motorjával Medgyesegyházáról Békéscsabára tartott, és én kapaszkodtam a háta mögött. Az utat keresztbe szelte a vasúti pálya, de a szerelvény az utolsó pillanatig láthatatlan volt, mert a magasra nőtt kukoricásból tört elő. Korábban, a debreceni állomáson anyám noszogatására én szálltam le először a gyorsvonatról – de nem a peronra léptem, hanem a szerelvény túloldalán ugrottam a sínek közé. Egy vasutas rántott ki az érkező mozdony elől. A katonaságnál, Dócon kint felejtettek a gyakorlótéren, éleslövészet idején. Túl a mindenkit megkínzó kamaszkori-ifjúkori melankólián, a korai verseim búvalbaszottsága ilyesmikből is következik, s magam se láttam harminc éven túlra fiatalon.
Bizonyára sokakat bosszantottam fel, haragosom, irigyem akadt nem egy, de írói és szakmai acsarkodásokat kivéve tettlegességre sosem került sor. A művészeti életben, ugyanúgy, mint a tudományosban vagy az oktatásügy területén, az ellenszenv a pofonoknál jóval fondorlatosabb módon mutatkozik meg – leggyakrabban ráadásul esztétikai vagy szakmai szempontokra hivatkoznak a viaskodók. Egy akadémikusságra ácsingózó úr, akiről sokat írtam A tenyérjósban, eléggé megtépázott, de kihevertem. S tizenöt éve ugyan pisztollyal fenyegetett egy veszprémi polgártárs, de idejében kórházi ápolásban részesült.
(szeptember 26.) Amikor a léghajózásról kérdeztelek, azt mondtad, Murter szigete fölé emelkednél szívesen, és volna itt egy Dalmáciához, valamint az égben tett lassú nézéshez is köthető alak: az ejtőernyőt az elsők között ábrázoló humanistára, Verancsics Faustusra gondolok. Aki Veszprémmel is összekapcsolható. A 16. és a 17. század fordulóján élt šibeniki polihisztor számodra a Veszprém-mitológia részeként, vagy inkább a királynék városától való rugalmas elszakadásod és az adriai nyitásod szimbolikus figurájaként megragadható?
Veszprémiként, nagyon is. Amiben érdekes, hogy hiába állították néhányan – s véleményüket sokak visszhangozzák –, a kutatások szerint Verancsics nem élt Veszprémben, a városhoz így jóformán semmi köze. A Verancsics-kultusz így a blöffel határos, amelyet oly sok kultúra, állam, régió, település, személyiség és közember használ a magáról alkotott kép megformálása érdekében.
Persze az, hogy a veszprémiek alaptalanul, és félrevezető magabiztossággal mondják városuk egykor prominens tagjának Verancsics Faustust, semmit nem von le a késő-reneszánsz polihisztor jelentőségéből, példásan vall viszont a kultuszképződés okáról, annak folyamatáról és fenntartásának procedúrájáról. Az ügynek ezen része érdekelt inkább, mert valaha muníciót adott a Tiltott Ábrázolások Könyve írásához, a Cholnoky család esszékben és regényben való értelmezéséhez – no és az Adriához, a dalmátokhoz rohanásom okolásához is.
Parce mihi, Domine, quia Dalmata sum, vagyis: Uram, legyél irántam kegyes, mert dalmáciai vagyok. A Szent Jeromoshoz köthető óhajra olyankor hivatkozom, ha eszmék és téveszmék együtt járásáról szükséges beszélnem, legyen az a veszprémi Gizella-, Verancsics-, Ányos- vagy Cholnoky-kultusz. Akkor, ha jelezni kívánom, hogy a dolgok túlmondása miféle haszontalan és hasznos következményekkel jár. S olyankor is illő ezt hangsúlyozni, amikor magamról beszélek. A murteri területek közül valamennyi egyidőben a šibenikiek birtokába került, és az a helyzet, hogy a šibeniki mondénsággal elegy faszariság mind a mai napig megtapasztalható itt.
Šibenikben, sőt szerte Horvátországban pedig valódi Verancsics-kultusz kerekedett.
(szeptember 27.) Most kezdem olvasni Radu Vancu André Ferenc fordításában megjelent Kaddis Radnóti Miklósért című kötetét, melyben a tömegsírból megszólaló magyar költő lírai monológját olykor a román szerző naplóbejegyzésekre hasonlító jegyzetei szakítják meg. Vancu Radnóti halál utáni költészetét írja tovább. Az a kérdésem, hogy ki az a szerző a világirodalomból, akinek szívesen írnál az életművéhez appendixet?
Bennem is felvetődött már ilyesmi, többször is. Szent Jeromos természetképét például illő lenne valakinek kifejteni, egykor talán vállalkoztam volna rá. Goethe természetképe is izgat, annak ellenére, hogy sokan írtak róla, de a filológusok java számára kevésnek bizonyult az élettudományi ismerete. Mostanság, ha függelékszerzővé válnék, Roberto Bolaño eszkatológiája lenne a művem tárgya.
(szeptember 28.) „De nem találok más értelmet az irodalomnak: szavakba zárni a fényt & a szépséget. Optikai eszközként használni a szavakat, nem akusztikaiként; a látás eszközei, nem a halláséi” – írja Vancu a Kaddisban. Ez alapján úgy sejtem, nem állhat egymástól távol az irodalomeszményetek. André Feri pedig azt írja az utószóban, hogy ennek a kötetnek hála az elmúlt évben, ha közvetve is, de Radnóti Miklósról beszélt a román olvasóközönség. Fordítsuk ezt meg most: ajánlanál-e egy olyan közép-európai szerzőt, aki nagyobb figyelemre volna érdemes idehaza?
Nem is olyan régen jelent meg a verseiből egy bő és jó válogatás, de nem látom, hogy érdemi figyelmet váltott volna ki Magyarországon a lengyel Adam Zagajewski munkássága. Úgy tudom, hamarosan a könyvesboltba kerül az esszéiből is egy kötet.
(szeptember 29.) Caravaggio halálának az évfordulója van, így aztán arra gondoltam először, hogy a Ripleyről kérdezlek, mert a Patricia Highsmith regénye alapján készült, vizuálisan lebilincselő Netflix-sorozat címszereplője kísértetiesen íródik rá a kalandos életű festő alakjára. Csakhogy azt olvastam az előbb, hogy egyes források szerint egy Caravaggio-képet rejt a murteri szigeted, ez pedig a tehetséges Mr. Ripleynél is érdekesebb.
A helyiek nagyvonalúan pontatlanok, ez pedig a legendásításhoz megfelelő alapanyag. Caravaggio-mű nem található a szigeten, a tisnói búcsújáró helynek annyi köze van az itáliai festőhöz, hogy annak alapításában közrejátszottak a Murterre betelepülő, a Mária-kultuszhoz kötődő, a lombardiai Caravaggio településről érkezett családok. Történetesen a művész is ebben a Bergamo közeli városban nevelkedett. A szóban forgó festmény különben minősíthetetlenül pocsék alkotás, Caravaggio-követő piktortól jobb volna várható.
De Caravaggio nekem Juraj Jakubisko hosszasan forgatott, 2008-ban bemutatott Báthory Erzsébet-filmjét, A legenda másik arcát juttatta eszembe. Mely természetesen nem biografikus alkotás, annak ellenére sem, hogy rémületesen sok életrajzi és korhű elemet tartalmaz – mindenekelőtt a magyar főúri családok nemzetinek palástolt, de a puszta hatalomért folytatott fondorlatos harcait. A filmben fontos szerep jut Caravaggio sokjelentésű figurájának is. Felejthetetlen látvány, amikor leég a festmény, amely Erzsébet elhalt, jégbe zárt gyermekének lehetett volna hiteles dokumentuma.
Caravaggio alakja Európa-szerte képes tehát mítoszképzésre, miért maradt volna ki ebből épp Tisno városa?
(szeptember 30.) „A kíváncsiság az egyetlen hajtóerőm.” Így zárul a Tanulságok című, a 2022 márciusi Látóban olvasható versed. A vásárhelyi hónapunk zárásaként áruld el, kérlek, mi volt az a hely vagy tudásanyag, ahova szeptemberben a kíváncsiságod elsodort?
Az egykor Palágyi Sylvia gondozta balácai római villagazdaság iránti rajongásomnak köszönhetően Dalmáciában, ha van időm, sorra felkeresem a rómaiak után maradt helyszíneket. Ebben a hónapban északra mentem, a riviéra és a bosnyák terület közti sávot kerestem fel. A kiégett-kilőtt szerb házak és a feltárt római építmények együttese határozta meg a napjaim hangulatát. A rómaiak lelkesítettek, a harminc évvel ezelőtt megsemmisített otthonok elkeserítettek.