„A teknőcöt és a Rubik-kockát kivéve semmi sem tökéletes” – János kalendáriuma (szeptember)

2024 májusában, a hetvenedik születésnapja alkalmából készítettem Géczi Jánossal egy interjút. Mindketten szívesen folytattuk volna a beszélgetést, és kerestük a kiterjesztés lehetőségeit. Aztán télen, hosszas morfondírozás után azt vázoltam fel Jánosnak, hogy összeállíthatnánk egy asszociációkra sokat bízó, rendhagyó napsorolót. A vállalásunk, hogy az év minden napján küldök neki egy kérdést, ami lehetőség szerint az adott nap történetéhez, és valamiképpen hozzá is kötődik. Ő pedig válaszol. A munkamódszer persze a Géczi-életműben hangsúlyos kollázs/dekollázs technikára, valamint a mozaikos építkezésre is kacsint. Nem kis túra ez, de abban bízunk, hogy év végére összeáll majd János kalendáriuma. 

Szeptemberben beszélgettünk Leonard Cohen szabatos mitologizálásáról, a személyes hangvételű esszék etikai következményeiről és a valóságtorzító szépségtapaszok veszélyeiről. Megidéztük Hervay Gizellát, Kovács András Ferencet és Markó Bélát, megtudtam, miként függ össze a nyakkendőviseléssel az elsőgenerációs értelmiségi öntudat és hogy a lassú nézés fogalma mit takar. Továbbá arra is fény derült, mi módon keveredett az édeni jázminillatba ürülékszak egy holdfényes dalmát éjszakán, s hogy mi köze ennek Pilinszkyhez.

 

(szeptember 1.) Nem te vagy az első Géczi, aki a Látóban publikált. Nagybányai névrokonod, Géczi A. János előzött meg, akitől 1990 májusában az Őrségváltás című elbeszélést közölte a lap. Azzal a mondattal indul a szöveg, hogy „[e]ngem nem mutogatni, szerepeltetni, hanem olvasni kell”. Ennek kapcsán szeretném megkérdezni, hogy a kötetbemutatók, az író-olvasó találkozók számodra mennyire komfortos helyzetek?

Pályám elején a szocializáció részének számítottak az író-olvasó találkozók. A Szegeden vagy Budapesten rendezett estek a nemzedéki, illetve a városi körből való kilépésre kínáltak lehetőséget. Ilyenkor lehetett folyóiratokkal, szerkesztőségekkel ismerkedni, a szemhatárt tágítani, akceptálni a különböző mércéket. Elfogadni továbbá a saját méretet és kiterjedést. Idővel ez megváltozott, s így többnyire élvezetet, némelykor élményt jelentett az olvasókkal a találkozás. De sosem szorgalmaztam az ilyen eseményeket, a társasági élet ezen formája sem vált vonzóvá nekem.

Mostanság, ha egy friss kötet bemutatására megyek, tapasztalom, hogy az leginkább közel azonos évjáratúak találkozására nyújt lehetőséget. A megméretés, a visszajelzés, a beszédgyakorlás, a legmegfelelőbb önmegjelenítés próbájaként fontos alkalmak ezek. Tapasztalhattam elvégre én is, hogy nem könnyű sem a nyilvánosság elé lépés, sem a közösségi megnyilatkozás, de a személyes kapcsolatrendszer kialakítása sem egyszerű. Ahogy annak felismerése sem, mikor érdemes bandázni, s mikor emberszerűbb a visszavonulás vagy a pozicionálódás utáni tartózkodás.

A kötetbemutatók, ankétok találkozásokra adnak lehetőséget, meghitt beszélgetésekre azonban nem valók, még ha nekem ez utóbbira is szükségem lett volna. Voltak karakteres, felkészült társakkal folytatott eszmecserék, nagyszerű alkalmak elégszer – érdekes, hogy inkább vidéken, Sopronban, Békéscsabán, Debrecenben, Kecskeméten, Győrben, vagy az írótáborokban, Tatán, Szepezden, Véneken, a Vajdaságban, Erdélyben vagy Felvidéken. Ilyenkor a szerkesztő beszélgetőtársak vagy pályatársak olyan helyzetet teremtettek, amelyben – igaz, utólag – fontosnak találtam a jelenlétet. Lehettem hallgató nagyszerű író-olvasó találkozókon, Lázár Ervinén, Csányi Vilmosén, Visky Andrásén, Esterházy Péterén. Ezek beavató alkalmakká nemesedtek, s hozzájárultak a műélvezethez. Hasonlókra magam is vágyom, de azt hiszem, ilyenféle estekhez nem gyakran vagyok alkalmas alany.

(szeptember 2.) Nem kellett sokat várni rá, hogy bemutatkozz a Látóban te is: az 1991/4. számban találtam meg (a madárevő) című versedet. Vissza tudsz-e emlékezni rá, hogyan vetted fel a lappal a kapcsolatot? Ismertél-e akkoriban a szerkesztőségből valakit személyesen?

Nem emlékszem erre a mozzanatra. Neveltetésem szerint, indulásomtól szokásom maradt ügyelni rá, hogy melyik irodalmi lapban közlök, melyikben nem. A Mozgó Világnak például nem adtam anyagot a szerkesztőség 1983-as szétverése után. Más periodikák esetében olykor akár egy évtizedet is kihagyok, az ok hol magán-, hol közéleti vagy éppen esztétikai. Persze akadnak olyan kiadványok is, amelyek nem vettek a munkáimról tudomást. Van, hogy bánom ezt, máskor nem.

Visszatérve a Látóra, pályája indulásától szeretem és becsülöm Markó Bélát, meglehet, ő kért tőlem kéziratot. Vagy Ilia Mihály környezetéből közvetített valaki? Ha igen, Csapody Miklós lehetett? Nem tudom sajnos felidézni.

Bélát személyesen ismertem már, nyugati útjáról tért be hozzánk, Veszprémbe. A lap figyelme pedig megmaradt a munkáim iránt. Emlékezetes és örömteljes volt nekem Balázs Imre József a római anyagot tartalmazó képverses kötetemről írt kritikája, akkortájt ugyanis az anyaországban kezdték nem kedvelni a kevert műfajú kiadványokat.

(szeptember 3.) „kemény esőszemek a tócsaablakon”. Az idézet a tegnap szóba hozott versedből való, és bennem Pilinszky Négysorosát zengeti meg. Amikor 2021 őszén megkerestelek, hogy írnál-e a Pilinszky századik születésnapjára tervezett, száz sorból álló kiadványunkba egy négysorost, örömmel vállaltad el. Azóta Pilinszky a Máté-passió és Schaár Erzsébet kapcsán érintőlegesen került közöttünk szóba csak, amikor pedig arra kértelek, jellemezd a költészetét, azt írtad, fakított hernyóselyem. Szóval itt az idő: mennyire áll hozzád közel János, aki nem volt szinoptikus?

Ma este, a felvetésed miatt újrahallgattam Törőcsik Maritól – az ő Jánosáról –, amit lehetett. Murteren békések a telihold előtti éjszakák, az udvar Kolozsvárról hozott márványlapos presszóasztalánál kortyolgattam az esti malváziát, amikor elém pottyant a falra kúszó jázminról két, csészéjéből kiesett csöves virág. Fehéren, illatosan – ahogy Korfun a Jázminillat-sziget című hosszúvers megírása napjaiban. Az orromhoz emeltem, mert szeretem az édes-balzsamos-üde jázminillatot, s a mély szippantás végén biztos voltam abban, hogy szkatolszagot érzékelek. A fehérje bomlástermékének bukéját. Az édeni illatba ürülékszag keveredett.

Nagy László Arccal a tengernekjén és Pilinszky Nagyvárosi ikonokján tanultam meg a versolvasást. Élveztem az értésmód elsajátítását is, ezek a szövegek ugyanis megtanítják, miként olvassuk őket, s ezért mind a két szerzőnek, mind a két kötetnek hálás vagyok. A Nagy László-i verseszménytől idővel eltávolodtam, de nem Nagy Lászlótól. Pilinszkys időszakaim pedig arra voltak alkalmasak – mivel kis terjedelmű életműről van szó –, hogy megtudjam, milyen az a hirtelenjében saját súlyára találó œuvre, amely kérlelhetetlenül magához ránt. 

Ámbár költőként Pilinszkynek sem lettem a közeli rokona, hiszen másfajta üdvözülésről gondolkodom és másfajta módon takarom ki magamat. A versköteteinél számomra inspirálóbb a prózai és a dramatikus munkássága, ez utóbbiak ugyanis, bár közvetítettek a költeményeihez, kevésbé építenek a hiányra, az elhallgatásra, a törlésre. Pilinszkyben mindmáig lenyűgöz az édeni jázmin- és a világi szarszag együttese.

(szeptember 4.) A Látó folytatta az elődlap, az Igaz Szó Irodalom és Iskola című rovatát, amelyben tanároknak és tanulóknak egyaránt hasznos műelemzések, illetve egyes alkotókkal kapcsolatos reflexiók voltak olvashatók. Elsősorban amiatt hozom szóba ezt, mert az 1991-ben, a te főszerkesztéseddel indult Iskolakultúra ugyancsak pedagógusoknak kívánt segítséget nyújtani. Tudtatok-e akkoriban az Igaz Szó és a Látó módszertani ihletettségű szövegeiről, illetve el tudtátok-e juttatni a határon túli magyarsághoz a ti lapotokat?

Az Iskolakultúra indulásától foglalkozott az anyaországon kívüli magyarság oktatásügyével. Ma is foglalkozik, habár egy éve már nem én szerkesztem az immár a Szegedi Egyetem BTK-jának tulajdonaként működő kiadványt. Átadtam a lapgondozást a fiataloknak. 

Felvidéken a Lilium Aurum, Erdélyben a Szőcs Géza által szerkesztett-összetartott A Dunánál folyóirat, Délvidéken pedig Csányi Erzsébet irodalmár professzor kapcsolatai segítségével lehettünk jelen, általuk jutottak el a tanintézményekhez a lapszámaink.

Tudtunk az elődkiadványokról, és figyeltünk ezeket. Igyekeztünk a praxisukból hasznosítani azt, ami a specialitásuk volt. És felhívni a figyelmet arra, amit megteremtettek, képviseltek.

A Látót egyébként indulásától kapta az Iskolakultúra szerkesztősége, és nem volt száma, amit ne olvastunk volna el. A rendszerváltás utáni időszak a folyóiratok nagy évtizede volt. Időközben azonban a hazai nevelésügy ismét átideologizálódott. A neveléstudománynak azóta nem sok lehetősége van a megszólalásra, művelőinek egyik része a helyzet leírására vállalkozik, a másik oktat vagy csak kutat. Emiatt a neveléstudományi szaksajtó egykor hetente-havonta-negyedévente megjelenő szaklapjai gyakorlatilag megszűntek, illetve pszeudoműködésre kárhoztatottak.

(szeptember 5.) Azt találtam az interneten, hogy 1698. szeptember 5-én. I. Péter szakálladót vezetett be Oroszország területén.  Miután hazatért európai útjáról a rossznyelvek szerint ritkás arcszőrzetű cár, a szakállban látta az orosz elmaradottság legfőbb szimbólumát, és előfordult, hogy egy-egy díszes fogadáson maga borotválta meg a tábornokait, akik nézhettek ilyenkor egy nagyot. Akárhogy is, a szakálladó érvényben volt több mint hetven éven át. Siheder korod óta volt-e az életednek olyan szakasza, amely alatt mentesültél volna az említett taksa fizetése alól, illetve számodra mit fejez ki a szakáll?

Kínában a pozicionáltságot fedezték fel benne, Izlandon a maszkulinitást, itthon valaha az önbizalmam jelzését tulajdonították a szakállamnak, Marokkóban pedig illetlenségnek számított a szőrzetem. Számomra a kényelmet nyújtotta, nem igényli ugyanis a naponkénti hosszas ápolást.

Szakállszerűséggel érettségiztem, és még csak meg sem jegyezték a tanáraim. Azóta – a katona időszakomat kivéve – sosem vált csupasszá az arcom, persze időközben a szőkeség deressé, majd ősszé változott. Magamhoz tartozónak gondolom a szakállt, amint azt is, hogy nyakkendőt nem viselek. Ez utóbbi alól a PhD-, majd az akadémiai doktori védés alkalmai voltak csupán a kivételek: mindkétszer kölcsönnyakkendő került a nyakam köré. 

Azt hiszem, nem vagyok egyedül. Mindez valaha az elsőgenerációs értelmiség sajátosságának számított: így konfirmálták a függetlenségüket az éntudatosabbak. A merészségből ennyire futotta annak idején.

(szeptember 6.) A szigorú cári intézkedés tegnap teljesen elterelte a figyelmemet, úgyhogy most szeretnék visszatérni az Iskolakultúra indulásához, pontosabban arra, hogy mi volt ebben a te szereped. 1991 elején aligha foszlottak még szét a szocializmus bukása utáni fellélegzéssel kapcsolatos illúziók. Miként lesz valaki a rendszerváltás másnapján az Országos Közoktatási Intézet frissen induló folyóiratának főszerkesztője, és milyen tervekkel fog hozzá a lap készítéséhez?

A tervek helyett inkább az első évtized szerkesztőinek névsorát sorolom: Mátis Lívia, Tóth László, Mányoki Endre, Tarján Tamás, Zalán Tibor, Szakály Sándor, Huzella Péter, Takács Viola, Sallai Mária, Kamarás István, Andor Mihály, Székely Sz. Magdolna, Vágó Irén, Sebők Zoltán, Trencsényi László, Gabnai Katalin, Gelencsér Gábor.

Az Iskolakultúra alapító kiadója Zsolnai József volt, az alapító szerkesztője pedig én. Az induláskor évi huszonnégy alkalommal, s három mutációval – társadalomtudomány, természettudomány, informatika-technika – jelent meg a lap. 1996-tól évente tizenkét alkalommal, s ez a pécsi, a veszprémi, majd a budapesti egyetemi kitérők után a szegedi bölcsészkarig jutva máig így maradt.

Zsolnai Józseffel pályám legelején, a nyolcvanas években találkoztam, és haláláig megmaradt a hol szorosabb, hol távolságtartó kapcsolat. A zsenialitásával egyenértékű volt a személyiségét meghatározó autoritás. Ha a munkatársak törekvéseit be tudta csatornázni a saját ügyeihez, végtelen támogatást élveztek; ha úgy ítélte meg, hogy azok nem hasznosíthatók, akkor kíméletlenné és nem egyszer bosszúállóvá vált.

Korábbi lapalapítói buzgalmamra figyelve, illetve a Nagy József professzorral kialakított nevelésügyi lapkoncepciót megismerve ő adott alkalmat a folyóirat indítására. Főigazgatóként biztosította a tudományos-ismeretterjesztő karakterű, a nevelésügyet tudományos kérdésnek tudó, a neveléstudományt a művelődéstudomány részének tartó Iskolakultúra kiadását. S a szerkesztésbe, nyilván bizalma jeléül, tizenvalahány éven át egyetlen alkalommal sem szólt bele. Utóbb aztán hol a szerkesztőség, hol a lap ellenzőjévé vált – egyetemi helyzetének korrodálódását sejtem e mögött –, s ha eredménytelenül is, a folyóirat létének megátalkodott akadályozója lett.

Az Iskolakultúra fenntartása tehát állandó küzdelem volt, s bár megbecsülés nem járt sok a munkánkért, mégis sikerrel jártunk – máig sem pontosan értem, hogyan. Talán, mivel volt egy bő évtized, amikor nem kizárólag politikai szempontok szerint szabályozódtak az edukációs folyamatok. Akárhogy is, a lap a magyar nevelés harminc évének indikátora, sorsa jól mutatja, hogyan válik ketté az oktatásügy és a neveléstudomány.

(szeptember 7.) Ma egy másik főszerkesztőről kérdeznélek. Kovács András Ferenc 2008 és 2019 között vezette a Látót, és a számos kapcsolódási pont közül, ami lehetséges kettőtök között, a Calvus-töredékek kipótlását, illetve Calvus KAF-fá írását emelném ki. Ez ugyanis elképzelhető szerintem a te dekollázskészítő gyakorlatod inverzeként. KAF hozzáír ahhoz a korpuszhoz, ami elveszett, így újból az élő hagyomány részévé teszi, te pedig megmentesz a pusztulástól egy-egy rojt plakátdarabot. De mindketten az életművetek részévé fogadva kínáltok a szóban forgó szilánkoknak új életet. Nem birtokbavétel ez, inkább helyzetbe hozás, szelíd kíváncsiság. Mi az, ami KAF-ban számodra a legizgalmasabb?

Legyen bár geológiai formáció, élőlény, könyv, gondolat, műtárgy vagy elmélet, világunkban a teknőcöt és a Rubik-kockát kivéve semmi sem tökéletes. Egyre többször bírálják az európai kultúra a tökéletlenség eltüntetése érdekében tett igyekezetét. Hiszen, ha szépségtapaszokat kapnak a szilánkok, sebek, repedések, felmaródások és törmelékek, akkor a valóság torzul voltaképp. A valóság részleteire rávetül a részletekből absztrahált egész, az egész árnyéka pedig könnyedén elhomályosítja a látásunkat.

KAF hozzáírásai, amelyek eltüntették a hegeket, nem azért szerencsések, mert tökéletes implantátumok, hanem mert a csorbítások kulturális objektekké, versekké nemesedtek általuk. Túl e tetten, KAF irodalmi értékítélet, figyelem és szeretet. A műveltséggel benne helyzetismeret párosult, erudíció és innováció.

S istenem, ahogyan művelés alatt tartotta – még ha akadtak is azokkal bajok – a kapcsolatait! 

(szeptember 8.) „Olyanok voltunk, mint egy lehalkított rádiókészülék, elfüggönyözött ablakok mögött, csupa zörej, csupa sípolás, csupa hörgés, csupa tenyérrel betapasztott száj. De a legszörnyűbb években is született itt nagyon jó irodalom, nem is kevés” – írta az Igaz Szó utolsó, 1989. decemberi számában a lap frissen választott főszerkesztője, Markó Béla, aki aztán az induló Látónak is főszerkesztője lett, és akinek ma születésnapja van. A Ceaușescu-diktatúra legkeményebb évei alatt mennyit tudtatok az Erdélyben születő, nagyon jó irodalomról? Kiket olvastatok, kik adtak tippeket, hogy kit érdemes?

A hetvenes-nyolcvanas évek könyvei átjutottak a határon, többnyire bőröndben, furmányosan. Számomra sokszor érdekfeszítőbb volt a vajdasági és az erdélyi kínálat, mint az itthoni. Több művet Ilia Mihály ajánlott a figyelmembe, egy-egy könyvet olykor kölcsön is adott. És a barátok is hordták át a friss köteteket. Az európai irodalmi fejlemények java a határon túli magyarság többes kultúrájának köszönhetően ért el minket. Ráadásul a bukaresti és a belgrádi nem magyar szerzők közül számos ugyancsak olvasható lett – ahogy a mögöttük álló nyugatiak is.

Az újonnan alapított lapokat kitartóan figyeltük, és nem felejtettük a nemzedékkörnyékiek említette neveket. Az akkori matuzsálemek s az utánuk következők közül, ha csak a romániaiakat mondom, Sütő András, Hervay Gizi, Szilágyi Domokos, Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, Király László, Farkas Árpád, Mandics György, Vári Attila, Bodor Ádám, Lászlóffy Csaba, Mátyás B. Ferenc, Visky András, Szőcs Géza, Balla Zsófia, Egyed Péter nevét feltétlenül említenem kell. Majd pedig a tőlük fiatalabbakat, akik a nyomukban érkező generációba tartoznak. S ott voltak még a vajdaságiak, a felvidékiek, valamint a nyugatiak.

(szeptember 9.) Augusztusban említetted, hogy édesanyádnak Arad környékén is éltek rokonai, akiket rendszeresen látogattatok, és hozzátetted, hogy könyveket már csak az egyetem után, a feketetói vásárokra vittél emlékeid szerint. 1978-ban szereztél diplomát, úgyhogy azt tippelem, a nyolcvanas években járhattál a Sebes-Körös-parti összművészti eseményeken. Én 2007-ben voltam először, segíts elképzelni, milyen hangulata volt ezeknek két-három évtizeddel azelőtt.

Először szegedi bölcsész barátokkal mentünk az őszi kirakodóvásárba, aztán egy évtizeden át egyedül jártam oda, majd veszprémiekkel, budapestiekkel, mert az érdeklődés intenzív maradt. A zsibis-lengyelpiacos részben jóformán meg se fordultunk, inkább a régi holmikat, cserepeket, népviseleteket nézegettük. Sosem jutottunk a végére.

Az adta a helyszín varázsát, hogy szabadon találkozhattunk kollégákkal, barátokkal. Vihettük a pakkot, a könyveket, s mindenki hozta, amit épp igényelt. Kissebesről jártuk a vidéket, s a három-négy vásári napot megtoldottuk kolozsvárival – Kántor Lajosossal, Gálfalvival Hogy az áttelepedéséhez szükséges dokumentumot átadjam számára, ott találkoztam Láng Gusztávval is. Ismerkedésünk hozadéka egy savanyú káposzta tárolására szolgáló fekete cserépedény.

Az őszi gombászást, a kikericsvirágzást és a vásárlásokhoz tartozó alkudást is ott tanultam meg becsülni. És a színpompás-nedves reggeleket. No, és megismerkedtünk természetesen az átrázással is. Csalog Zsolt a karóráját olyan bográcsra cserélte, amiről hamarosan kiderült, lukas. Azután borozgatás közben egész este rajta köszörülte a nyelvét Mátis Lívia.

(szeptember 10.) Ahogy az lenni szokott, minden hónapban megkeresek egy vendégkérdezőt. Balázs Imre József is elfogadta a felkérésemet, úgyhogy ma övé a szó: „Egy a Napútban, 2011-ben megjelent szöveg alapján döbbentem rá, hogy bennünket a képversek, az avantgárd, a veszprémi helyszínek és programok, és ki tudja, még mi minden mellett összekapcsol a Hervay Gizella személye és költészete iránti érdeklődés. Te emlékező verset is írtál róla a Parnasszusba Tulipán címmel. Visszaemlékezésedből annak idején kiderült, hogy 1976 után, mikortól Hervay Erdélyből ismét Magyarországra költözött, az irodalmi kapcsolathálóját egyre inkább fiatal írók alkották. Hogyan látod ezt utólag? Mit keresett, mit látott meg ő akkor a fiatal szerzőkben és szövegeikben? És számotokra akkor a személyéből és szövegeiből mi tűnt fontosabbnak? Valamiért ezeknek az összefüggéseknek a feltárását, figyelembevételét egyre relevánsabbnak érzem így, utólag.”

Gizit a pesthidegkúti pszichiátria bentlakó betegeként ismertem meg. Már túl az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézeten, amit maga is Lipótmezőként emlegetett. Pécsről, Goldschmidt Dénes elmondása szerint szerkesztőbarátok közbenjárásával került az antipszichiátriai törekvésekkel rokonítható elveket követő osztályra. Néhány rettenetes nap után megtalálta a hangot betegtársaival, többük valóban szellemi partnere lehetett.

Némelyikük ismerte költőként, hiszen kitűnő gondolkodók, művészek, tudósok serege fordult meg az intézet falai között. Gizi poétának kijáró, személyre szabott figyelmet élvezett, tanulgatta sérüléseinek kezelését, s ennek a sokkomponensű folyamatnak a labirintusában el-elkóválygott néhanap. Miután, ha nem is gyógyultnak, de önmagára veszélytelennek minősítették, fel-feltűnt nemzedékem irodalmi alkalmain, és jólesően vette tudomásul a tekintélyét. Sokkal több járt volna annál neki…

Az akkortájt erdélyiként stigmatizált irodalomnak emelkedőben volt a kultusza – itthon jó és rossz írók szakosodtak Erdély-látásra, s olvasó is sok akadt. Szilágyi Domokosnak értő tábora kerekedett, Hervaynak ugyancsak, főleg ott, ahol szerettek sorsüldözött antik női hőst látni. Gizi, azt hiszem, azok közelében érezte inkább jobban magát, akik rangja szerint tisztelték és mélyebben beavatódtak az erdélyiség többnemzetiségű kultúrájába.

(szeptember 11.) Az Imre által szóba hozott Tulipán a Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral című kötetedbe is bekerült. Pár apró finomítás mellett lényeges változtatásnak érzem, hogy eltűnt a Parnasszus-beli közlés nyitó- és zárósora – „Van-e tér, amely elválaszt minket?” –, így a virághagyma szóval kezdődik és a tulipánnal ér véget a könyvben szereplő verzió. A kérdés helyén kinyílik a virág, ez pedig egészen más olvasatnak enged teret. Mi szólt számodra a változtatás mellett?

Az okok közül tekintsünk előbb a versszemléletieket. A Parnasszus Hervay-számának bemutatóján közeli barátok, támogatók és rajongók meséltek Giziről és a vele való kapcsolatukról. Azzal szembesültem, hogy az emlékezők nagyon hasonlóan viszonyultak hozzá, és az irodalmi közbeszédben bevett, standard módon látták jónak megidézni őt. Én viszont nem hiszem, hogy eredményes okfejtésekhez vezet, ha ezt a költészetet és Gizi betegségét különálló entitásnak állítja valaki. A betegítő okok laikus felsorolása és naiv értékelése nem része a kegyeletnek. E beszédek elhangzása után biztos voltam abban, hogy amennyiben nem akarom a „barátok és tanítványok” sorát gyarapítani, a versnek keretet adó kezdő- és végsortól érdemes megfosztanom a szövegemet.

A szövegtisztításnak volt azonban más oka is; a biografikusságtól akartam eltávolodni, s egy afféle, a nyelvben kijegecesedett életrajziságot szerettem volna előtérbe állítani. Illetve egyben magamnak is fricskát adni, hiszen a versmodoromra – modorosságomra – a retorikai túlzás nagyon is jellemző. 

Aki a Hervay-verset olvassa tőlem, talán tudja, hogy Gizivel egyszerre bajtársi és felügyelői, biztonságot váró és -ígérő volt a kapcsolatunk, ami a Csütörtök Esti Társaság és a JAK hektikus életében való részvételünknek és Gizi hospitalizációjának a következménye.

(szeptember 12.) Hervay mellett fontos szerepet töltött be az életedben egy másik Gizella is. István király feleségére, az 1911-ben boldoggá avatott bajor hercegnőre gondolok. Részt vettél a róla szóló monográfia elkészítésében, Veszprém pedig az elsők között jutalmazta Gizella-díjjal a fáradozásaid. Egy beszélgetésben Reményi József Tamás úgy fogalmazott, te adtad a városnak Gizellát, de vajon hogyan találtál az ezer évvel ezelőtt élt kolostoralapítóhoz utakat?

A kilencvenes években fogalmazódott meg, hogy érdemes lenne – először vagy újra – megjelentetni azokat a forrásokat, tanulmányokat, elegyes szövegeket, amelyek hozzájárulhatnak Veszprém művelődéstörténeti hagyományainak felfedezéséhez, illetve újraértelmezéséhez. Erre szolgáltak volna a Vár Ucca Tizenhét negyedévkönyvek, melyek minden tematikus számához más-más szerkesztőt, lektorokat, tanulmányszerzőket hívtam, a szerkesztőség pedig vállalta a kéziratgondozást és a kiadást.

A 2000-ben megjelent Gizella-monográfia, amelynek Koszta László és Homonnai Sarolta voltak a szerkesztői, már az országos figyelmet kiváltó sorozat végét jelezte. Siralmas, hogy ez az összeállítás volt a bajor hercegnőről szóló első magyar nyelvű összegző munka. Viszont jól sikerült: a laikus érdeklődőknek is hozzáférhetővé tette, de a szakma számára is áttekintette ezer év Gizella-kutatás eredménytelenségeit és eredményeit. Ami pedig az utakat illeti, gondolj csak bele, itt egy város, ami a múltját István feleségének történetére építi – de annak dokumentumait egy évezreden át nem gyűjteti össze.

A kiadó, több más vidéki szerkesztőséghez hasonlóan, idejekorán megszűnt. Nevét, finom módosítással, összemosásra alkalmat adva, egy másik használja. Több nevet tartalmazó lista maradt utánunk, akiknek a munkásságából monografikus gyűjtemények sorát lehetett volna szerkeszteni.

(szeptember 13.) Montaigne halálának az évfordulója van, úgyhogy az egyik esszédet hoznám szóba ma. „Kétségtelen, ez a kisfiú az érzékszerveinek a foglya. S nem is sejti, hogy egész életében ilyen marad, a szaglásának, a látásának, a hallásának, a tapintásának és az egyensúlyozásának a rabja lesz, ezek által megszerzett érzetei válnak idővel az emlékeivé” – írod a Gyermekek, 1957 című szövegben a hároméves Géczi Jánosról, aki a testvérével együtt egy fotóról néz minket, olvasókat. Távol áll-e a valóságtól, ha ezt az ekphrasisnak álcázott, szociografikus részletességű esszét ars poeticaként olvasom?

Montaigne és a montaigne-i esszé megidézése mindig öröm számomra. Másodsorban azért, mert azt a szövegszervezési módot kedvelem és követem, amit a skolasztikus gondolkodás után ő tett normává. E szerint, elkerülendő a szószaporítást, a cáfolatban elég egy döntő érvet használni, s általában sem érdemes az enciklopédikus szemlélethez ragaszkodni, bőven elég egy-két meggyőző bizonyíték. Elsősorban pedig azért, mert Montaigne bölcselkedésről lemondó esszéi személyesek, s ennek ő az etikai következményeit sem titkolja el.

(szeptember 14.) A Gyermekek, 1957 a Sétáló árnyak című kötetedben olvasható. A borítón egy kitikkadt, majomszerű, békatesttartású, félelmetes karmokkal és piros felöltővel rendelkező szerzetet látunk, ami mintha egy oszlopra kapaszkodott volna fel. A furcsa lény a belívben is többször visszatér. Mit kell róla tudnunk, kicsoda-micsoda ő?

Ő majomka! Incifinci, kókuszdió-kedvelő bundermajom – gyerekkorom látomásokat keltő meséjének alakja. Nemes Nagy Ágnes Az aranyecset című verses meseregényében szerepel. A legnevezetesebb fejezetben, a Majomka címűben tűnik fel. Mindig áhítoztam egy ilyesféle állatkára. De kinek nincs szüksége, ha gyermeki a lénye, az amit-ecsetjével-megfest-azt-megéled-Szádelinek társra?

Amúgy a borító képe egy Edo-kori japán színes fametszet részlete – a cseresznyevirágzást és a sziromhullást figyelő majom számomra a Teremtő. A képet Utagawa Hirosige készítette.

(szeptember 15.) Vásárhely folyóirata, amelynek hasábjain ebben a hónapban vendégeskedünk, egy Batsányi-vers címéről kapta a nevét. A többek közt Veszprémben is tanuló költő azt írja az 1791-ben megjelent szövegben, hogy „Vidulj, gyászos elme! megújul a világ. / S előbb, mint e század végső pontjára hág.” Te látsz-e mostanság olyan szellemi, gazdasági, politikai áramlatot a periférián, amely megújulást hozhat, vagy ebben a tekintetben nem osztod A látó optimizmusát?

Az emberi kultúra nem mutat olyan törekvéseket, amelyeket bizalommal illene figyelni. A megbízhatóság odalett. A krízisek megoldásához vezető kollektív cselekvést a szellemi, gazdasági és politikai áramlatok lehetetlenné teszik. Az emberi természet vészhelyzetekben inkább a hithez, a transzcendenciához fordul. Az újfajta, humánökológiai-holisztikus problémakezelésnek pedig nincs történelmi mintája.

Ugyanakkor optimista vagyok, hiszek az élővilág megszakíthatatlan evolúciójában, az élő anyag erejében. Bár annak semmi szüksége nincs a Homo sapiens teremtette civilizációra. Az emberi faj, genetikai értékeire való tekintettel, remélem, megőrződik – tán marad belőle egy-két apró populáció.

(szeptember 16.) „[Z]öld lombú jövő” feltárulásáról írtál a 2000 májusában, a Látó hasábjain megjelent Physiologus című szövegedben is. Ugyancsak ebben a versben olvassuk, hogy „régi csillagok ragyognak / – most – fölötte / estikeillatot vegyít el borókaszaggal / mint keverő edényben bort vízzel a szél”. Ez a rész eszembe juttatta, hogy pár nappal ezelőtt arról számoltál be: malváziát kortyolgatsz Murteren a hízó hold alatt. Vannak-e az isztriai gasztronómiának más remekei is, amiket szívesen kóstolsz, amikor arra jársz? Van-e ott törzshelyed?

A Physiologus az a hosszúvers, amelyet fecnikre téptem a megírása után. Borges-idézetek csillannak benne kvarckristályokként, jégbe dermedt helyzetek és megomló mondatok. 2002-ben jelent meg a ciklusból kialakult kötet. Küzdelem, tusakodás, viaskodás? – egyik megállapítás sem elég pontos. De az sem, ha annyit mondok: önmagam. Szeretheti-e a közel ötvenéves tanár a húsz évnél nem idősebb tanítványát, aki természetesen okos, szép és mindent megtesz azért, hogy a közel ötvenéves tanár szerelme lehessen. Milyen nem lenni annak, aminek lenni kellene? Ma sem tudom, tisztességes-e megválaszolatlanul hagyni egy ilyen kérdést. Dilemma, vagy még inkább trilemma, polilemma ez? Mi a fátum? Mi a vállalható rossz? Mit nem tettem, és mi az, amit mégis? Mit láttat a töredezett verstükör, s mit fed el? Mit nyeltek magukba a tükörrepedések?

Az efféle morfondírozások a valódi törzshelyeim. Ilyesmik eredményezték a poliritmikus szövegfoszlást, s ugyancsak ezek előjelezték a közeledő hallgatást.

Egyéb törzshelyem nem volt, s úgy tűnik, már nem is lesz. Vannak kedves helyszíneim, melyek mindegyike az Egyenlítőtől északra található. Ha tehetem, újból és újból felkeresem ezeket, de állandó centrumnak egyik sem mondható. Tudom, Kolozsváron hova megyek, és hogy hová bújok el két-három órára Magyarkanizsán, Nyitrán, Krakkóban vagy Fezben, ezek mind emlékeknek köszönhetők.

A rovinji kikötő kávézdái közül az egyik törzshelyemmé válhatott volna talán. A nyugati oldalon volt megtalálható, és fel lehetett kiabálni onnan Mirko Kovačék erkélyére – ennek ki is használtam az előnyét. Ott meg-megfordultam a 21 Rovinj megírása után is, mindig malváziát ittam, ha fehérborra támadt kedvem, és Dalmáciában sincs ez másként.

Isztriai, mi több, horvát ételkedvencem nincs. Szegényes arra az ennivaló, összecsapott az ételválaszték, bár hitegetnek a helyiek, hogy ennek a turisták az okai.

(szeptember 17.) Balla Antal térképkészítő és vízépítő mérnök halálának 210. évfordulója van. De vajon mi közöd neked Szeged első felmérőjéhez? – gondolhatod. Nos, mára tartogattam a TÉR/KÉP/VERS csoporttal kapcsolatos kérdésemet. Az 1982 és 1985 között aktív társulásnak Bíró József, Hegyeshalmi László, Péntek Imre, Petőcz András, Székely Ákos, Zalán Tibor és mások mellett tagja voltál te is. De túl azon, hogy a Fiatal Művészek Klubjától a Kassák Klubig rendszeresen felléptetek és kiállítottatok, illetve hogy ezáltal a vizuális költészet hazai megismertetésében fontos szerepet játszott a csoport, nemigen találok a működéséről egyéb részleteket. Hogy emlékszel erre a negyven éve véget ért sztorira, hogyan fogadta a közönség a műveiteket és miért nem maradt aztán egyben a csapat?

Amilyen rövid életű volt a csoport, olyan intenzíven működött. Mindenki rendelkezett valamiféle múlttal, s a képzőművészet és az irodalom határterületén kóborolt, a carmen figuratum mibenlétét illetően azonban ugyancsak eltérőek voltak a nézeteink. Annyira kötődtünk a mindennapokban fellelhető kevert jelekhez, hogy egyszerűen nem éreztük a közös teória kreálásának szükségét.

A köznapiságban kerestük a poézis vizuális lenyomatait, s ez ellehetetlenítette a csoportfilozófiát. De ez senkit sem zavart. A lettrizmus, a konkrét vers, a szöveg képként történő használata, a kép szövegként hasznosíthatósága, a fotó, ami csupán dokumentáció, a téri megjelenés performációi jobban fenntartották az érdeklődést egymás iránt, mint a különbözni vágyást.

Az egyéni és a közös kiállítások – ki tudja, miért – nem kis közönséget vonzottak az alternativitásra törekvő, olykor zugokban megbújó kiállítóhelyekre. A nézőket az is izgatta, hogy ugyanazok a művek miként jelennek meg egy másik helyszínen. Voltak, akik mintha koncertről koncertre követnék a zenekart, utánunk jöttek, bárhova is mentünk. A nemzedéki figyelemmel követett 1983-as Madárház című kiállítást, amelynek keretében több száz origamimadarat állítottam ki, először Veszprémben, a Fiatal Alkotók Klubjában rendeztem, aztán pedig a Népstadion füvén.

Az avantgárd időszakánál korábbra nem kémlelő csoport iniciálására a Ver(s)ziók – Formák és kísérletek a legújabb magyar lírában antológia teremtett alkalmat. Mégis, ahogyan lenni szokott, intézményesülés híján szűk fél évtized alatt szétszéledtünk. Volt, aki a posztmodern irodalom hívévé vált, mások belekényszerültek a remeteségbe, vagy különböző megfontolásból abbahagyták a képversezést.

Maradt utánunk néhány folyóiratbeli megjelenés, vagy jel egyik-másik gyűjteményes műben, katalógusban, időszaki kiadványban. Bán András, az Élet és Irodalom képszerkesztőjeként folyamatosan figyelte az attakjainkat, már amíg módjában állt. Majd az Új Hölgyfutár, az Árnyékkötők, a Magyar Műhely s alkalmilag a Kortárs.

(szeptember 18.) Hónap elején felvázoltad az összefüggést a nyakkendőviselés és az első generációs értelmiségi lét között. Mi volt az a motívum, tulajdonság, vágy, amelyből a legtöbb erőt merítetted első generációs értelmiségiként, és mi volt, ami ugyanebből a helyzetből következően a legtöbb küzdelmet adta neked?

A szó valódi jelentése értelmében nem vagyok értelmiségi, a háttérműveltségem hiányos. Nem sokat értek például a zenéhez, nem vagyok birtokában a társalgási technikáknak, nemhogy fenntartani, de biztosítani sem vagyok képes a közösségi jelenlétet, végül pedig a hatalmi és szakmai térben többnyire nincs szerepem. A diploma léte nem jelenti egyből az értelmiségiséget, inkább csak annak a tudását, hogy mit nem tudok. És tegyük hozzá a leglényegesebbet: vidéken az értelmiségi életre nincs lehetőség.

Ezek miatt mást nem akarhattam, mint hogy a többé-kevésbé önálló munkavégzés joga a birtokomban legyen. Dönthessek afelől, mely szellemi terek nyújtanak komfortosságot nekem, s melyek nem. Ennél többre első generációs értelmiségi nem vágyik, azt hiszem. Ha mégis részesül belőle, az sokszor házastársi vagy baráti kapcsolatainak köszönhető. A marginalizáltság következményének mégsem a küzdésre való készség kifejlesztését nevezem meg, hanem a periféria elfogadását, azt, hogy mentalitásomban hasznosítandó rendszeridegen elemekkel rendelkezem. Nyilvánosan nem szégyellek félszegnek lenni, s nem traumatizál, ha észrevétlenné változtatnak.

(szeptember 19.) Képzeld, 1783-ban ezen a napon emelkedett a magasba a versailles-i palota kertjéből a Montgolfier testvérek léggömbje, fedélzetén egy birka, egy kakas és egy kacsa. A nagyjából 18 méter átmérőjű ballont XVI. Lajos és Marie Antoinette jelenlétében bocsátották fel, és úgy nyolc perccel később, a vaucressoni erdő területén épségben földet értek a világ első légi utasai. Ezt követően az uralkodó állatkertje fogadta be a levegő hőseinek kikiáltott pionírokat. A kérdés egyszerű: ha bárhol a bolygón a levegőbe emelkedhetnél nyolc percre, és attól sem kellene tartanod, hogy egy riadt birka, kacsa vagy kakas fogja a léghajókosárban taposni a lábadat, melyik térség fölött tennél kirándulást?

Murter szigete fölé emelkednék. Rómába repülve, és visszafelé többször kerestem, de csak egyszer találtam meg tizenegy kilométer magasból a szigetet. Szeretném ismét látni.

(szeptember 20.) Baka Istvánról beszélgettünk a születésnapja apropóján, júliusban, ma pedig a halálának a harmincadik évfordulója van. Bíró-Balogh Tamás ráadásul éppen a Látóban publikálta Baka neked szóló dedikációit. A Döblingben eszerint ez áll: „Géczi Jánosnak / baráti szeretettel / költészet másnapján, / de nem másnaposan / Baka István / 85. IV. 12.” A Farkasok órája-dedikáció ennél is érdekesebb. Itt Baka azt írja Bíró-Balogh közlése szerint: „Géczi Jánosnak / az utolsó neoavantgárdistá / nak / a régi »kitagadó« / szeretettel / Baka István / 92. VI. 19.” Mi tagadás, érdekelne, mi ez az emlegetett kitagadás, honnan tett ki téged Baka?

Bakával a nyolcvanas években meglazult a kapcsolat. Kevesebbszer kerestük egymást. A telefonálások ugyan nem maradtak el, a személyes találkozások, az ide-oda utazások és a nyáron együtt töltött napok viszont igen. A Gazdátlan hajók antológia megjelenését követően még el-elviselte a szabadvers iránti érdeklődésemet, de a Vadnarancsok hosszúverse után úgy tartotta, meggyalázom a verseszményét, mi több, annullálom a javaslatait-eljárásait és bedőlök a neoavantgárd tetszetős aktivizmusának.

A harmadkorosokkal való kapcsolatba kerülésével egy időben erősödött a neoavantgárd iránti ellenszenve, és a stílusirányzat irodalmi megítélése is őt látszott igazolni. Először az országos sikert elkönyvelő Zalánnal, aztán velem, a Szegednél vidékebb vidékre költözöttel is látványosan összeveszett. Hol kiátkozott, hol némiképp elnézőbbnek mutatkozott. A vérre menő viták ugyan nem tettek jót a barátságnak, de Baka versvilágának tisztulásához, tartalmi-formai kristályosodásához némileg hozzájárultak, az én figyelmemet pedig az avantgárd történeti előzményeire irányították, s az eklektikosz elfogadásához és használatához vezettek. Betegsége idején aztán ismét megbékéltünk egymással. Idővel ebben követték Istvánt a szegedi közelállói is, de, történt, ami történt, nem válhattam újból szegedivé.

A Farkasok órája dedikációjában István arra utal, hogy a fegyvertársaim visszataláltak a poézis helyes útjára. A mozgalmiság számára, aki egykor újbaloldali volt, immár negatív fogalommá vált. Az utolsó neoavantgárdistaság kettős értelmű. Eszerint a mozgalom hátramaradt harcosa s egyben a legkevésbé értékes embere vagyok. Hagyjam meg, jelzi illedelmesen, habár a figyelméből – azaz az érvényesnek gondolt irodalomból – történő kitagadása az érvényességét nem vesztette el. De azért – emberként? – továbbra is szeret.

(A folytatás elérhető itt)