[Látó, 2006. január] 


 


Egy sötét toronyba kellene húzódnom,
nagyon magasan vagy nagyon eldugottan –
mindegy, csak el ne érjenek valahogy.


Egy toronyban, amely egy másik toronyból
nyílik, amely egy harmadik toronyból –
igen, tán így lenne az ideális valóban.


Ott ülnék, mint valami pók, bagoly,
borz vagy vakond –
szóval, mint egy nagyon magányos állat,
aki ragaszkodik is a magányához, nemcsak éli.


És távol tartanék mindent és mindenkit,
aki rést akar találni rajtam,
pláne lüktető seb után szimatol.


Fájdalom, boldogság, szerelem, remény,
szakítás, kétség, megrázó iszonyat –
nem érdekelne semmi, csak ülnék odabent.


Csak ülnék ott, és kizárnám magamból
ezt a furcsa, csodás, imádott, gyalázott,
aljas, hűtlen, gyönyörű életet.