[Látó, 2006. január] 

Csókom kinálom kívánt kebleid
piros parázsként égő ékszerének.
Szemed szépséged tüze melegít –
és kéjbe full a felviharzó ének.

Hulló selymek közt testet ér kezem.
Körmeim vérző vállaidba ásva
a gyönyör kapujához érkezem...
Szád színes íve kitárul a nászra.

Karod kulcsol, dús öled ringva jár.
Ereinkbe vad dala zúg a vérnek.
A lelkünk furcsa víg ködökbe téved.

Megszépül élet, álmodás, halál...
S az öntudatnak fényeit kioltva
belehullunk egy végtelen sikolyba.