[Látó, 2005. december]

Tegnap még olvasott is –      most úgy tűnik, Homéroszt.
Húsz oldalt, semmi többet –      majd egy füzetbe firkált.
Írása is zilált lett –      széthulló, ismeretlen.

Ma már olvasni sem tud –      fáradt a fény szemében.
Fekszik, plafonra bámul –      bódult az altatóktól.
Megint anyjára gondol –      ha szent, ha szép kezével
hűsíthetné meg arcát      s a homlokát fiának,
miként gyerekkorában,      ha lázba hullt kigyúltan.
Gyűrött kórházi ágyon      egyetlen kézre vágyik –
ha most is édesanyja,      vagy messze tűnt szerelme
érinthetné meg arcát      száraz, meleg tenyérrel,
csak épphogy ujjhegyével      érintené meg arcát,
simítaná meg ajkát      s behunyt szemét barátja,
s ha hosszan, égi kézzel      a homlokán pihenne.

(1932. szeptember 17.)