[Látó, 2005. december] 

Patroklosz meghalt. Megbosszulta rég: Hektórt vadul megölte
trójai bástya előtt a mezőn, Szkaiai kapujánál.
Hektórt a trószok eltemették, s most őt is elérte a végzet:
trójai bástya előtt, ugyanott, Szkaiai kapujánál.
Őt temetik most, Péleidészt, a vad argoszi hősök.

Tizenhét napig siratták, tizenhét napon át jajongtak
érte halandók s halhatatlanok. Széphangúak zokogtak
érte Thetisszel: Múzsák s tengeri lelkek, lent, a hajóknál.

Tíz és hét napon át, éjt nappá téve, siratták
kemény bajtársak s távol istenek, csak gyilkoláshoz értők.
Aztán a testét drága kenetekkel, gyönyörű testét
kenőcsökkel s mézzel locsolták végleg átadván a tűznek.
Áldozatok közt, dús kenetekben, égi lepelben –
lemészároltak, barmok s juhok közt égett a lángon,
s rengetegen kavarogtak a harcos akhájok
bősz hadizajjal a máglya körül, még hosszan, a füstben,
örvénylően, akárha szelekben, a légben a pernye.
Reggel a hamvát s hószínű csontjait is mind fölszedegették.
Sűrű olajba, borba keverték – sárarany amforába,
Héphaisztosznak mesterművébe, tették parázsló csontjait
Patroklosz hűsebb csontjai mellé, s elkeveredtek.
Együtt feküsznek szirti halomban, fönn, Szigeion hegyfokán.

Tizenhét napig siratták, tizenhét napon át jajongtak
érte nagy égilakók s minden mulandók... És azután még
hét napig égtek a parton, hét napon át belobogtak az éjbe
érte az égrevonagló tűzjelek átkos akháj hajóknál.

Tizenhét éve siratlak, tizenhét éve csak jajongok
éretted én is hangtalan, magamban, a hét minden napján.
Hét napon át siratlak, hét napon keresztül hallgatag égek
éretted én is minden pillanatban, egész életemben.
Hét napon át csak lobogok, enyészek, s gyúlok a gyászban
újra teérted én önemésztőn, mint a te élő halotti máglyád –
s nélkülem fekszel, fönn, néma szirten, forró szívemnek
hegyfokán.

(1929. szeptember 3-án)