Hosszú vonalakat húzogatok,
már szépen kockásodik a papír,
a versígéret megremeg, vacog,
mint baldachinos ágyban a fakír.


Bámulom a homályos ablakon,
hogyan élesedik az alkonyi pír,
tovaszáll az egyszeri alkalom,
s marad egy rég áhított rím: tapír.


Tovaszáll, mint annyi más pillanat,
csak néhány menekülő szó marad,
bujkálva, rémülten, mint a sebzett vad,


fájóbban minden kétségbeesésnél
vissza-visszasúgják: amit kerestél
közel, közelebb volt, mint gondoltad.