Tudnál-e szomorú lenni ma értem?
Dél felé tudnál-e nevetni nagyot?
Sikkanni mezítláb harmatos réten,
s feledni, mik voltunk, és most mi vagyok?



Illatos hajnalból gyík-figyeléssel
néznél a nappalba védekezőleg?
Arcomon simítnál: – Halál jő, késs el! –
Áldani tudnál még saját kezűleg?


 


Édesre bubálni keserűséget,
és hitet ápolni ujjbegyeiddel –
hazudni: csókod s nem Nessus-vér éget,
s igenis való lesz, amiben hittem.


 


Száradni a Holdra vetném a kendőd.
És szólni szeretvén, néznélek némán.
Kánikulában hoznék újesztendőt –
friss almavirággal havaznál énrám?


 


Többet, mint magunkat, lám, nem adhatott
nekünk a Teremtő. Vissza is vette!
Átkom nincs, nem búgok többé altatót.
Keserű dalom kerengjen felette.