Uram

én vak voltam a mennyországra

mégis

szétfutó levélerekből

mint Braille-írásból

tétován 

kibetűztelek

ujjaim alatt éreztem

a mindenség érverését

csontvelőmig itatott át kegyelmed

téged csak szótagolva lehet megismerni

Uram

nyállal és sárral tapasztottad be szemeimet

Siloám tavához küldtél

látom már

közöttünk van a te országod

egy-egy enklávét őrzünk belőle 

mind magunkban

Uram

félek még néha tőled

nem lettem teljessé a szeretetben

le akartalak rántani a fagyos exoszférából

perzselő valóság lettél

Uram

bocsásd meg

vétkeimet

Uram 

nem bocsátottam meg

ellenségeimnek

Uram

sosem voltak ellenségeim

az epidermiszem túloldalán

U-ram,

mondd

háromszázhatvanhatodszor

hogy 

ne féljek!