[2013. január]

POTOZKY LÁSZLÓ: ÁRADÁS. KOLOZSVÁR, ERDÉLYI HÍRADÓ KIADÓ – ELŐRETOLT HELYŐRSÉG SZÉPIRODALMI PÁHOLY, 2011

„Éppen viseltes, kopott öltönyömet igazgattam, poroltam, amikor az utcasarkon befordult a villamos.” Ezzel a régies ízű („viseltes”) mondattal kez­dődik Potozky László Tea keddre című kötetnyitó írása. Egyes szám első személyben meséli el a történetet egy egyedül élő férfiről, aki minden kedden meglátogatja nagynénjét. Az utolsó látogatásról szól az elbeszélés, amikor a látogatóba érkező férfi a lakásban megtalálja a halott nagynénit. Leszámítva néhány ügyetlen megfogalmazást („puszta adakozási szellemből”, „minden egyéb ki volt fogyva”, „osztályellenes rendszerellenességek”), pontos, minimalista, lényegre törő stílus a jellemző. Találó a vége: „Sosem engedte, hogy előtte dohányozzam”, mondja a főhős a halott nagynéniről, és kimegy a lakás elé, ott gyújt rá.
Következik néhány „Átkos”-beli novella (Hulló lapok közt az ember, Drót a pofán, Halálösztön, Hús(v)íz, avagy egy kényszerböjt története), azaz az 1989 előtti romániai diktatúra idejében játszódó történet. Több minden is utal az említett korszakra: nem csupán az elbeszélt események, szokások, gesztusok stb., hanem a szóhasználat („elvtárs”) is. Hitelesnek akar látszani, ezért kissé túlhajszolja a valószerűsítést: a karakterek már-már a szocialista realizmus „brigádosaira” hasonlítanak. Jonuc és az elbeszélő viszonya nem is nagyon tud igazán életszerű lenni (érthetetlen, az elbeszélő mitől fél, de a váratlan röplapozással előhozakodó Jonuc is papírízűen érvel). A siralomház lakója (Halálöszötön) szintén a nevetségességig túljátssza szerepét (főképp a reakciói indokolatlanul sablonosak). A friss húst fetisizáló család is távol áll az életszerűségtől, ami nem volna baj, ha maga a történet nem törekedne annyira a valóság hiteles ábrázolására. A Vasárnapi körút a legkevésbé erőltetett ebből a sorozatból, kár, hogy a vége nem tudja elkerülni a melankolikus fordulatot (az alkohol romboló hatásáról van szó, a családját nyomorba döntő apáról, aki nem tudja életét megváltoztatni, és végül a részegek szokásos módján hal meg, bár az sem kizárt – és ez némiképp menti a novellát –, hogy a fia segít be tevőlegesen, hogy megszabaduljon nyomorúságos életétől).
Jobban sikerültek azok a novellák, amelyekben „kevesebbet markol” a hitelesség kényszere, és mind helyszínében, mind korban elidegenítettebb. Kevésbé konkrét helyzeteket írnak le (Elkésett virágok, Családterápia, Vendégszeretet, Galambok őre). Háborús történetek, de a háború csupán ürügy megmutatni valamit, valami mélyen emberit. Élethelyzetet, ami magától az elbeszéléstől, az elbeszélő „hangjától” válhatna mélyen emberivé. Potozky szikár, mély hangú elbeszélő, keveset beszélő íróként igyekszik megkép­ződni, ami ha nem is mindig, de sokszor sikerül neki (és mivel ez az első kötete, megbocsátható, ha történetesen Ernest Hemingway meg magányos öreg halásza sokszor az olvasó eszébe ugrik).
A kötet legjobb írásai a kötet végén találhatók, egyben jelezve, hogy szép­reményű fiatalember a szerző, aki képes a kezdeti modorosságokat lekoptatni magáról. Ha lesz bátorsága hozzá, akár arra is vetemedhet, hogy gyökeresen másba, újba, szokatlanba, kevésbé bejáratottba kezdjen. Mi több, a humorral is éljen, netán az iróniával – ami nem kötelező, ellenben oldhatná, könnyedebbé tehetné a sietős célratartást, néha agresszív hatásvadászatot („egzotikus” témák, alakok, perifériára sodort életek kipécézése). A Kigyomlálni a jégvirágot még túlságosan emlékeztet a hetvenes évek romániai magyar prózájára (Mózes Attilának, Csiki Lászlónak, Palotás Dezső­nek vannak hasonló történetei), de a kötet utolsó, legterjedelmesebb írása (Aluljáró), már képes igazi viszonyokat, igazi érzelmeket és gesztusokat megjeleníteni. Hőse egy nagyvárosi aluljáróban, a mosdó mellett nyomorgó, testét áruló lány története, aki találkozik egy fiúval, aki reményt ad, majd reményt visz… De hogy a cserbenhagyás ténye is tud erkölcsileg felemelni valakit: ez az írás képes ezt megfogalmazni, sugallani! „Csattognak a fémkerekek, csúfondárosan mutogatja változatosságát a város. Valahol le kéne szállni, és útbaigazítást kérni, túl rég zötykölődik már vele a szerelvény. Egyszer csak felbőg a villanymotor, az utca képe elmosódik a sebességtől, elő­ször szürkévé válik, majd egy idő után teljesen elsötétül, hullámzik vele az utastér, ki akarna szállni, üti-rúgja az ajtót, de azt mintha beragasztották volna. Kint feltűnik egy derengő csík, felmelegszik az ablakon becsapó le­vegő, fékezés nélkül, egyből áll meg a szerelvény, ő pedig már ugrik is ki a nyíló ajtón… / Neonfény. / Áporodott levegő öleli körbe. / Víz csörgedezik valahol. / Megszégyenülten indul haza.”
Bármennyire is gördüljenek könnyedén (olykor erőltetetten) az ismert alakzatok, fordulatok, mondatok – az érzések, a lélek alakváltásának ennyire árnyalt ábrázolása, reménykeltő írói képességekről tanúskodik.