Károlyi Csaba: Egy teljes év. Beszélgetések Nádas Péterrel. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022.
Láng Zsolt: Két dologról lehetne beszélni. Az egyik, hogy mit tudunk meg Nádasról és a műveiről. A másik a módszer, hogyan készült ez a könyv. De azt hiszem, nehéz szétválasztani e kettőt. Mert a módszer meghatározónak tűnik.
Tamás Dénes: A módszer két dolgot fed ugyebár. A járványidőszakban, egy éven keresztül havonta, zoom-os felületen készültek a beszélgetések, amelyek többnyire egy téma köré szerveződtek. Ez a külső körülmény valamennyire valóban meghatározó a beszélgetések tartalmára vonatkozóan, de én úgy látom, csak mint efemer tényező; néhány apróság valóban kiderül a beszélgetőtársak mindennapi életviszonyaival kapcsolatosan. De efölött, ami érdekes igazán, az a Nádas Péter válaszaiban, illetve a kérdezőtárs, Károlyi Csaba állhatatosságában, felkészültségében rejlik. Lépjünk vissza az alapokhoz! Szerinted érdemes volt-e ezt a beszélgetőkönyvet elkészíteni? Mitől több ez, mint egy idős mesternek biztosított tiszteletkör?
LZS: Pont a módszerből adódik a „mitől több”-re a válasz. Itt módszeren nem csupán az eszközöket és a közeget értem, hanem épp az „állhatatosságot” meg a „felkészültséget”. Összehasonlítva a korábbi interjúkötetekkel, itt a hangsúly egyértelműen az életművön van, a könyveken, kevésbé Nádas személyén. Példának okáért a Mihancsik-interjúkötetben (Nincs mennyezet, nincs födém. Jelenkor Kiadó, 2006) sokszor megtörténik, hogy a személy analízise elhomályosítja a szövegek konkrét hálózatát, itt, bár Nádas szenvedélyes és képzett analizátor, a kérdések mindig visszaterelik a szövegekhez. Van, amikor össze is vesznek, hogy ki tudja pontosabban, mi van leírva. És persze Károlyi Csaba tudja…
TD: Pedig nekem a legizgalmasabb az egész könyvben Nádas Péter személyének önmozgása, feltárulkozása volt. És Károlyi Csaba nagyon sok mindent kérdez a műveken túl is Nádastól. A legtöbb gondolat, ami előfordul a könyvben, az máshol is olvasható, tehát számomra kevés gondolati újdonság volt a könyvben. Az már sokkal érdekesebb volt, hogy érzékeltem, itt egy önmagát a nyilvánosság felé kontroll alatt tartó személy megnyilatkozását olvashatom, aki életművében ugyanakkor a legmélyebb, legelhallgatottabb dolgok feltárására, kibeszélésére vállalkozott. Ez a feszültség átjárja az egész beszélgetőkönyvet, és számomra érdekes kérdéseket vet fel.
LZS: Azoknak a legmélyebb, legelhallgatottabb dolgoknak a dokumentálását, a leírását szolgálják a személy emocionális átváltozásai. Ez is a módszerhez tartozik. Az írói módszerhez. Hogy aminek nincs neve, azt közvetve a személyemben lezajló változások dokumentálásával nevezzem meg, írjam körül. Azt hiszem, itt Nádas Péternek nem a személyéről, hanem a hivatásáról van szó.
TD: A hivatás valóban adott. A Világló részletekben is szépen megfogalmazza Nádas: „mindent meg fogok írni, amit mások elhallgatnak”. Én ezt tartóm az írói credónak. Ugyanakkor Nádas elsősorban Thomas Mann, de maga a polgári kultúra kapcsán is csonkolásról beszél. Ami alatt azt érti, hogy ez a kultúra, ez az író, valami igazi lényegeset szeméremből vagy félelemből visszatart megnyilvánulásaiból, ami ugyanakkor mégis az elfojtott működéséhez hasonlóan átüt a vásznon. Nádas egész életében az életéből dolgozott, amit a képzelet, a fikció erejével irodalmi művekké formált. Ez a beszélgetőkönyv a saját életre (és halálra) irányította a figyelmemet, és azt kérdeztem, mi az, amit Nádas csonkol, elrejt? Miért így rejti el? Mit is rejthet el tulajdonképpen? Honnan ez az irtózás a személyes megmutatásától? Amit gyakran a beszélgetőkönyvben egyfajta öregkori kedélyességgel sejtet. Mert már megengedheti magának. Ahogy a csúnya beszédet is. De, lehet, rossz irányba tapogatózom.
LZS: Nádas személye… Igen, efféle kérdések gyakran felmerülnek egy író esetében, ki az, aki ezeket írja, vagy épp nem írja, szóval hogy mi az, amit elárul magáról, és ha nem, miért nem. De én ezt úgy látom, hogy a személyesség is egyféle viszonyrendszer, a személy nem korpuszkula, hanem rezgés, hogy így fogalmazzak. Legfeljebb rezgő korpuszkula, amely megjelenési formáit mindig az adott rendszerben veszi fel. De te hol érzel csonkoltságot?
TD: Én se valami esszencializmus felől gondolom el a személyest, hisz az mindig viszonyrendszereiben képződik, egyfajta anarchikus mozgásból megképződve. Csak azért lett számomra fontos ez a kérdés, mert Nádas folyamatosan eltolásról beszél, amivel a személyes életanyagot transzponálja az irodalmi térbe, ami ugyanakkor több ponton keresztül is a realitásban van lehorgonyozva, legtöbbször akár visszakereshető módon. Ami pedig a csonkoltságokat illeti, számomra egyik nagy reveláció a hit személyes dimenziójának a felsejlése volt. Hogy ez a radikális és a humanisztikus mázhoz képest kegyetlen világlátás akár a hittel is érintkezhet. Egy olyannal természetesen, ami nem igazán leli formáit a hagyományos vallási tanításokban, de attól még hit. A másik természetesen a szexus. Mintha egy, a saját életben kihordott pánszexualizmus sejlene fel a válaszok mögött. De abban igazad van, eléggé veszélyes és könnyen félrevezető tud lenni egy ilyen irányú tapogatózás. A találgatás nem hoz igazi revelációt. De még gondolkodtam valamiről. És ez egy kicsit független a beszélgetőkönyvtől. Hogy azért mi, magyarok milyen szerencsések vagyunk, hogy egy ilyen kaliberű és világlátású írót tarthatunk a legnagyobb írónknak. Szinte nem is értem, hogy egy ennyire frusztrált, sőt, sok vonatkozásban hasadt kultúra, nemzet miért benne találta meg a legnagyobbját. Vagy ez kéz a kézben jár, azt hiszem. De amit kérdezni akartam, egy beszélgetőkönyv valahol ínyencség is. Te melyik részeket élvezted leginkább?
LZS: Úgy nevezem, hogy kinézni a könyvből. A könyv szemével. Olyasmit látni, ami személyesen érint. Ami belőlem gyökerezik. Élveztem Thomas Mannt látni ebből a beszélgetőkönyvből. Élveztem a mostanában olvasott könyvekre nézni belőle. Jelenségekre. De akár a saját munkámra is. Vagy saját magamra. És itt visszakanyarodnék a személy témához. Nádas személye a velem, olvasóval kialakuló viszonyban generálódik. Intenzív ez a viszony, mert a kötetbeli beszélgetésekben eljutnak az alapstruktúrákig, amelyek tovább már nem redukálhatók. Látok egy embert, aki teljesen más, mint én, de elfogadom, mert látom a csontozatát, vagyis hogy másmilyen nem is lehetne. Elfogadom, és ezzel mintegy visszanyerem az ártatlanságomat. A saját személyemet is. Ahol ő boldogtalan, én ott boldog vagyok, ahol ő reménytelen, ott bennem tündököl a remény, ahol ő csonkoltságot lát, én ott a pazarlásra is képes tobzódó életet. És neked mi tetszett?
TD: Nagyon élveztem az írói felmenőkkel kapcsolatos radikális interpretációkat. És igen, a Thomas Mannal kapcsolatosan elmondottak ezek közé tartoznak. Jó, ha valaki ennyire be tudja mozgatni a hagyományt. Így él és továbbíródik. De élveztem a kortársakkal kapcsolatos ítélkezéseket is, Kertésszel, Esterházyval kapcsolatosan. Bár ezeket sokan az írói gőg számlájára írhatják. Ahogy a szerelemmel kapcsolatos fejtegetések is impozánsak voltak. Tényleg, ha már írói gőg, volt, ami zavart a könyvben?
LZS: Az nem a Nádas gőgje, Nádas épphogy tükröztet, olyasmiről beszél, amit ilyen-olyan gőgök elhazudtak. Itt hoznám szóba, hogy ami máshol esetleg zavaró, itt felettébb hatékony tudott lenni. Tetszett, hogy nincs agyonfésülve a könyv. Benne maradtak szokatlan, „naiv kérdések” is, de ahogy a bevezetőben K. Cs. is megjegyzi, néhol ezekre születtek a legjobb válaszok.
TD: Akkor már csak egy személyes kérdésem lenne. Jelezted, hogy ez lesz az utolsó négykezesünk. És én nem tartom véletlennek, hogy éppen egy beszélgetőkönnyvel kapcsolatosan zárunk egy könyvekkel kapcsolatos beszélgetéssorozatot. Számomra ezek a beszélgetések kiélezett helyzetek voltak, amelyekben közösen tudtunk rákérdezni írói alkotásokra, írói műhelyekre. Mindegyik beszélgetés akár egy villámutazás, amelyben az azonnaliság szorításában kellett valami érvényeset mondani, de úgy, hogy tekintettel kellett lenni a beszélgetőtársra és a leendő olvasókra is, szóval folyamatos kockázatot hordoztak. Neked mit jelentettek ezek a beszélgetések?
LZS: Dialógust. Vagyis közelítést és a szükséges távoltartás megőrzését egyben. Most kedvem támadt kitágítani a kereteit, és egy tágabb térben folytatni.