Először azt hittem, vicces álhír. Még hogy Áron és a köztársaság lovagkeresztje… Hát még amiért kapja! Aztán kiderült, hogy igaz. Ledöbbentem. Mint az első videójánál. Milyen abszurd ez az egész! Főleg, hogy a végén mégse kapta meg.

Nem mintha nem hittem volna Áron képességeiben. A legjobb barátom volt. Néha úgy tűnt, több is lehetne. Mint minden fiú–lány barátság. De sajnos, nem. Ez egy kicsit még most is fáj. Ötödiktől tizedikig egy osztályba jártunk. A reál cuccokban nagyon jó volt. Matekból egyenesen az évfolyam, ha nem a suli legjobbja lehetett volna. Kis szorgalommal. Hogy fel tudott húzni! Fejben oldott meg logaritmusos egyenleteket. Más pl.: én még fel sem fogtam, mit kell kinek, hova integrálni, deriválni, ő meg már kész volt. És ez lett belőle… Hányszor mondtuk az ofővel, ne elégedjen meg azzal, ami órán ráragad. Ebben (kivételesen) egyetértettünk a szüleivel. Mondjuk, így is négyes-ötös dolgozatokat írt. Emiatt voltam rá a legdühösebb, irigyebb, de büszkébb.

Ja-ja, igazam van. Hagyta rám. Imponált ez a lazaság. Mindig mindent túl komolyan veszek. A suliban is. Hiába magoltam órákig, a dolgozatoknál sokszor teljesen leblokkoltam. Néha mit nem adtam volna egy kis Áron-féle leszaromságért! Ez a rám hagyás amúgy jellemző volt rá. Nem szeretett vitatkozni. Inkább bólogatott, látszólag egyetértett, majd egy félmondattal jelezte, ettől még megy a saját feje után. Tetszett, hogy nem kerül annyi konfliktusba, mint én, mégsem hagyja magát befolyásolni. Nekem ez sosem ment. Dühített is az átlátszó viselkedése. Miért tesz úgy, mintha egyetértene? Vitatkozzon! Érveljen! Álljon ki a véleményéért! Bár szerintem sokszor csak az ellenállásért állt ellen. Szeretett a langyos pocsolyában dagonyázni.

Az ofőnk győzködte: jelentkezzen matekversenyre. Igen-igen, tanárnő… Jó ötlet… Mindenképp… Majd hetekig halogatta. Kamuzott, hogy még nem töltötte ki az űrlapot, már kinyomtatta, de a szülei még nem írták alá, már csak be kell fotózni, hogy elküldhesse… Aztán valahogy mégse. Az ofő végül beszélt Áron szüleivel, és a közös nyomás végül hatott. Akkor meg kapkodott, hogy a határidőig minden meglegyen.

Naná, sikerült. Országos szinten második lett. Akkor kivételesen komolyan készült. Na, nem egyből, csak miután kiemelt dicsérettel továbbjutott a megyei fordulóra. Talán érezni kezdte a tétet, és a versenyszelleme… verseny-csipkerózsikája felébredt évtizedes álmából. Vagy csak nem akart lebőgni megyei meg országos szinten. Mit mondanának róla? A jó kis apai örökség!

Az apja rohadtul nem könnyítette meg az életét. Talán ezért is kezdte ezeket a trash videókat. Vajon, ha István előre látja, mi fog történni, akkor is ennyire fontos lett volna neki a látszat?

– A kövérség az öregek kiváltsága – idézte gyakran apját Áron gúnyos affektálással. – Aki már letett valamit az asztalra, megengedheti magának, hogy elpuhuljon.

Na, ez az apjára is igaz volt. Sokszor voltam náluk. Főleg mielőtt a komolyabb érzések elkezdtek bezavarni. De én csak István sörhasas kiadását ismertem. Állítólag fiatalkorában sportolt.

– A nagyapám elküldte atlétikára. Apám eleinte utálta, aztán megszerette. Tele van az irodája érmekkel. Folyton mutogatja őket az ügyfeleknek.

István állati büszke volt atléta múltjára és könyvelő jelenére. Folyton ezekkel példálózott, és szembeállította Áron elpuhultságával, lustaságával.

– Egész életedben mi tartsunk el? Az érettségit még megszerzed, mert nem vagy hülye, de hogy lesz diplomád? Munkád? Ambíciók nélkül. Ahhoz sem vagy elég elszánt, hogy lefogyj. Hogy fogsz így becsajozni? – idézte Áron nemegyszer apja hosszas kirohanásait. – Őt állítólag imádták a csajok, minden ujjára jutott legalább egy, pedig még a lábujjait is belevette. Csak akkor miért anyámat választotta?

Edina csupa szív nő. És duci. Folyton szervez valamit. Általában helyi civil kezdeményezéseket. Ezért sokkal szimpatikusabb. Otthon sem tudott leállni. Vasalt, mosott, tévénézés közben hímzett. Istenem, a pogácsái meg a Rákóczi-túrósa! De a legzseniálisabb a tojáshabbal leöntött kakaós csiga volt! Sosem felejtem el. Ahogy roppan a fogam alatt a kemény tojáshab, és szétolvad a számban a meleg, csokis tészta!

– Anyám fiatalon sem volt vékonyabb. Apámnak ez a zsánere. Legalábbis anyám és apa exei alapján. Csak nem értem, akkor engem miért basztat.

Ez nekem is rejtély volt. Ami Istvánnak Edinán szexi volt, Áronon szégyellni való háj. Imádta Edina sütijeit, és folyton fogyókúráról, a helyes étkezésről papolt. Érdekes, a sportot nem emlegette. Talán mert őt is rákényszerítették.

Edina viszont amilyen aktív volt mások támogatásában, annyira nem, ha Áronról volt szó. Ha a férje rákezdett, ő csendben maradt. Ha meg István nem volt otthon, azt magyarázta Áronnak: az apja csak jót akar. Nem bántani. Igaz, ilyenkor próbálta másképp is motiválni. Nem túl nagy sikerrel.

– Talán nem akarja, hogy apád őt is piszkálja – vetettem fel párszor.

– Nem hiszem – rázta a fejét Áron. – Apám imádja anyámat. Ettől még anyám retteg, hogy ez megváltozhat. Sokszor ejtették pofára.

Áron megértette az anyját, a cserbenhagyottság mégis szétmarta a kapcsolatukat. Egyszer csak már nem panaszkodott az anyjára. Egyáltalán nem beszélt róla. Áron hallgatással hárította a csalódásokat. Így segíteni sem volt könnyű neki.

Áron amúgy a suliban még nem volt olyan kövér. A „munkája” miatt hízott el. Gyerekként, nem mondom, jó húsban volt, de nekem még tetszett is ez a macisság. Sokszor fúrtam abba a széles mellkasába az arcomat, hogy valamit kisírjak magamból. Mikor az osztály az ötletemre örökbe fogadott egy tengerimalacot, hogy aztán a túletetés miatt meghaljon. Vagy a húgom születésekor. Hogy rohantam Áronhoz! A nyakába ugrottam, és elbőgtem magam. Tökre megijedt, hogy baj van. Sakkszakkörről jött, és a vigasztalás kapkodásában elejtette az összecsukható tábláját. A bábuk úgy gurultak szét, mint a könnyeim. De nem érdekelte. Esetlenül simogatta a hátam, és nyugtatgatott. Az aggodalomtól olyan volt a hangja, mint egy rosszul beállított rádió. Nyugodj meg! Semmi baj… Ne sírj! Minden rendben lesz. Aztán kiderült, tényleg nincs baj, sőt, épp boldog vagyok. És nevetőgörcsöt kaptam. Ő is nevetett. Még sokáig húzott ezzel…

Most is fojtogat a sírás. Borzalmas! Talán ha nyolcadikban nem kezdünk távolodni… Lehet, hogy én tehetek erről az egészről? Hiányzik. Az ovális arca. A nagy barna szeme… Úgy tudott nézni… Megborzongok, ha eszembe jut. Bármit mondtam, úgy figyelt, mintha én volnék a világ közepe. Csak a vastag szemöldöke… Annyiszor mondtam, szedje ki. De beszélhettem!

Könnyű őt hibáztatni az eltávolodásunkért. De mit tehettem volna még? Belefáradtam. Abba, hogy ne törődjön másokkal, legyen szorgalmasabb. Meg hogy meglássa bennem a nőt. Ennek a kudarcnak még mindig chilis citromíze van.

Mindketten szerettük a nyálas tini romkomokat. Hogy kevésbé élje bele magát, poénkodva kommentálta a fordulatokat. Aztán a film végére meglágyult. Nem szólt, csak nagyokat sóhajtott. Én meg sírtam. Ilyenkor megölelt. Olyan megnyugtató volt. 

Éjszakába nyúlóan chatelgettünk. Sulis pletykákról, magunkról, zenékről, könyvekről, sorozatokról. Ő is imádta a Pletykafészket. Sokszor egyszerre mondtuk ki ugyanazt a poént, és utána ugyanúgy, mindent elengedve nevettünk.

Testvérnek vagy párnak néztek minket. Néha rá is játszottunk. Hetedik elején például. Féltékennyé akart tenni egy lányt, aki le se szarta. Áron viszont engem barátnak, lelki szennyesládának látott. Aminek őt a plátói szerelmei. Eleinte én is így éreztem. De az után a hetedikes színjáték után… Egyre többször akartam megérinteni, hozzábújni. Dühített, ahogy más lányokról beszélt. Magamnak akartam. Csak az enyémnek. Tudtam, hogy jók lennénk együtt. Hányszor akartam az arcába üvölteni: te tényleg vak vagy? Panaszkodsz arról a sok hülye picsáról… Engem pedig meg se látsz. Pedig bennem megvan, amit bennük keresel. Miért… Miért nem látod, hogy összeillünk? Istenem, olyan savanyú… És ez a chili… Annyira éget!

Felsőben sokat piszkálták az osztálytársaink. Zsírzsáknak, medvebucinak csúfolták. Óra alatt kihajoltak a padból, és Áron szuszogását túljátszva, a tarkójába, fülébe lihegtek. A folyosón utánozták, ahogy járás közben a karja előre-hátra leng, majd hirtelen hasba vágták. Mi, lányok eleinte próbáltuk megvédeni, de akkor meg ezért cikizték. És céltábla lett az is, aki megvédte. Ezért pedig, mert Áron általában csak nagyokat nyelve hallgatott, sok lány közömbös néző lett. Vagy a fiúk oldalára állt.

Nyolcadikban, tesióra előtt az osztály egyik legnagyobb seggfeje a fiúöltözőben bekente Áron nadrágját valami barnával. Olvadt csoki vagy Nutella.

– Az öltözőszekrénybe pakoltam. Lóci meg elment mögöttem. „Véletlenül” belém ütközött… Még bocsánatot is kért a kis köcsög – mesélte később Áron.

Fel se tűnt neki a fiúk somolygása. Átment a tesiterembe. A tesitanár is szerette szívatni. A folt láttán közölte, beszari alakokat nem tanít. Felcsattant a röhögés. Ami még vadabb lett, látva Áron értetlenségét. Molnár meg kiküldte, hogy tegye magát tisztába. Áron fel-le ugráló ádámcsutkával, merev arccal oldalgott ki.

Az alagsori rejtekhelyén találtam meg. Egy billegő padon hintázott, és kifejezéstelenül bámulta a falat. Azt vártam, dühöngeni fog. Vagy sírni. Én azt tettem. Az óra végén, miután kisírtam magam a lányöltözőben, kimentem és leüvöltöttem Lóci fejét. Persze kiröhögött. Majd elküldött, vigasztaljam meg az én kis Roncsicsimat. De Áron nem hagyta.

Elmondtam, mi volt óra után. Annyit válaszolt: kár volt. Ezzel csak tovább bonyolítom az életét. Sajnáltam és dühös voltam. Azért, amit vele tettek. És mert ilyen pöcs. Nem védi meg magát, és meg se köszöni, ha más megteszi. Ettől engem hülyének, őt tutyimutyibbnak fogják tartani. Ez még jobban felhúzott. Hogy nézheti le magát ennyire? És hogy én rá pazarolom magam. Pedig semmi hasznom ebből a barátságból! Mióta méregetjük ezt?

– De hát azt hiszik, együtt járunk – magyarázkodott azon a rosszul befogott rádióadóhangján.

– Kit érdekel?

– Mindenkit. Téged is. Mindenkinek segítesz. Így akarod jobbá tenni a világot?

Ez igaz. Mindegy, hogy piszkálásról, gazdát kereső tengerimalacról, házit nem értő osztálytársról, újságot áruló hajléktalanról van szó. De Áronnál más volt. Most még komótos érvelése is csak dühített. Kétségbe estem. Miért nem ért? Meg akartam pofozni. Felébreszteni. Vegyen már észre!

– Nem érdekel, mit hisznek. Szeretlek, és ha te magadat nem, én megvédelek.

És megcsókoltam. Óvodás koromban meg a hatodikos osztálykiránduláson már smároltam. Üvegeztünk, és kíváncsi voltam. A srác az osztály nagymenője volt. Rossz ízű volt a szája. Áronnak viszont nem. Ez lehetett az első csókja. Bizonytalan, de lelkes volt. Minden csepfolyóssá vált körülöttünk. Egy pillanatra? Vagy egy órára? Forró, bizsergő volt. Ahogy elmerülsz a forró kád vízben. Bárcsak megdermedt volna az a pillanat! Mi lehettünk volna a tiszta, első tiniszerelem szobra. De Áron ekkor hátralépett… Vagy ugrott? A savanyú linóleumszagú szertár megszilárdult.

– Ez… ez mi a… Mi volt?

– Szerinted? – próbáltam kacérkodni.

– Lizi, ezt… ezt ne csináld!

– Rossz volt? – próbáltam kajánkodni.

– Dehogyis… Jó, értem, mit akartál. De ettől még övön aluli volt.

Majdnem azt feleltem, remélem is, de annál szégyenlősebb voltam. És összezavarodtam. Nem értettem, mi van.

– Nekem nem kell baráti sajnálat.

A levegő vattává változott. Lassan, nehezen nyomakodott el hozzám a hangja. Kínos helyzetbe kényszerítem, csak hogy a sarkára álljon. Szemét vagyok. Megaláztam. Úgy teszek, mintha, és neki most nemet kell… Hiszen ezt várom el. Mert csak barátságból… Csak úgy tehettem. Hangjában rejtett könyörgés: Ugye, így van?

Mintha kihúztak volna bennem egy dugót. A forrófürdős-pillanat elfolyt, hideg üresség maradt utána. Nem látja bennem a nőt. Lecsapott rám a csalódottság, a sírás. Harcoltam. Kirohantam. A lépcsőn lefelé végig Áron sebzett pillantása üldözött.

Sokszor végigpörgettem ezt a filmet. A csókjelenetnél, biztos vagyok benne, hogy ő is szerelmes. De a folytatás… Nem tudom. Talán tényleg őszinte volt. Letámadtam. Egész pályán. Pedig ő csak barátságot akart. Vagy megijesztette az érzés. Nem hitte, hogy bárki szerelmes lehet belé. Egy kiutat látott: a tagadást. Párszor próbáltam beszélni vele. Hiába. Kibújni, azt tudott.

Távolodni kezdtünk. Szakadék kellett közénk. Véletlenül se akarjam, tudjam átlépni. De túl nagyra nőtt. Mikor két évvel később a szüleimmel kimentem Angliába, szinte nem is beszéltünk. Aztán a következő tanévben visszajöttem, de akkor már alatta jártam. Majdnem mintha Angliában maradtam volna.

Akkor már senki sem piszkálta. Barátai is lettek. Megszerettették vele a heavy metalt. Mire visszatértem Angliából, Áron megnövesztette ritkás haját, és fekete ruhákat kezdett hordani. Amik amúgy slankították. Venceléken keresztül bekerült az osztály vérkeringésébe. Bulikba, koncertekre hívták.

Érettségi után matekszakra ment. Örültem, mert úgy tűnt, megértette, hol a helye. Hogy ezután mi történt, csak a Facebook-, Instagram- és persze a Youtube-videókból tudom.

Egy évvel később kezdődött. Érettségi szünetem volt, és egy újabb végigtanult nap után valami pihentető ASMR-videót kerestem. A sminkesek a kedvenceim. A tégelyek, ecsetek koccanásai, a videokészítő suttogása tökre ellazít. De elalváshoz szoktam hallgatni erdőzajosat is. A halk madárcsicsergéstől, zörejektől mintha a szabad ég alatt táboroznék.

És akkor a Youtube elindította ezt a mukbang videót. Biztos, mert nem sokkal azelőtt mutattam egy barátnőmnek ilyeneket. Mindketten kiakadtunk. Ez az ASMR-videók meggyalázása. Először át akartam tekerni. Egy híres angol mukbangos, Little Mary európai konyhaturnéjának a budapesti állomásáról szólt. De akkor megláttam a videóban Áront. Ott ült a gulyáslevessel, hurkával, pörkölttel, mézes, napraforgós, csokis, körtés országtortájával megpakolt asztalnál. Kicsit még kábán a meglepetéstől, de büszkén, hogy ő lehet a magyar konyha guide-ja ennek az emberhegynyi nőnek.

A kukkolók kíváncsiságával és az undortól felfordult gyomorral néztem, ahogy gulyásleves-foltos ujjaikat szopogatják, állukon végigcsorog a hurka véres zsírja, nyammognak a pörkölt cupákján, közben pedig teli szájjal istenítik a magyar konyhát és Little Mary-t, aki felfedezte a mellette ülő, istenáldotta mukbang-tehetséget.

Hét percig bírtam. Aztán hányingerrel küszködve kikapcsoltam. De tuti mindent megettek. Áron pedig új hivatást talált. Zsírcsorgós, átcsámcsogott videókban népszerűsítette a magyar konyhát. Közben egyre jobban elhatalmasodott. A töméntelen kaja mellé mindig cukormentes üdítőket vagy 100%-os gyümölcsleveket ivott. Egy videójában elmondta, óvnia kell a munkaezközét: a fogát. Groteszk…

Az említett undorodó kíváncsisággal figyeltem, hova fajul ez az egész. Gondolkoztam rajta, hogy ráírok: mi van, ha rántott csirkemelles tejfölös lángost csinál? De mégse. Ez már nem az én feladatom. Épp elégszer adtam tanácsot. Nem hallgatott rám. Most már legyen hülye egyedül… Istenem! Vajon ha ráírok, másképp alakul? Hitegetem magam, hogy igen. De tudom, hogy nem. Csak jó lenne, ha a lelkiismeretem befogná.

Próbálom elképzelni, hogy jutott ide. Menekült. A szüleitől, ezért jelentkezett Pécsre. Messze van Debrecentől. Ott pedig a magánytól. A gimis haverok Pestre mentek. Senkit sem ismert. Ő meg sosem volt jó az ismerkedésben. Talán elment pár egyetemi buliba, de csak lézengett, nézte a táncolókat, és várta, hátha megszólítják. Albérletben lakott. Egyedül. Talán elsőre neki is véletlenül dobta fel a Youtube ezeket a videókat. Vagy a Google tudta, hogy szeret enni. De örült. Legalább evés közben volt társasága… Virtuális.

Hazaesik este, tele számításokkal, tételekkel, bekapcsol egy mukbang videót, és végre leül enni. Vagy egy metalkoncert után másnap délben: felkel, kitántorog a konyhába (tuti, még mindig azt az anyja kötötte mamuszt hordja), teát főz, és ugyanígy…

Senki sem piszkálja. A „vendégei” osztoznak az evés imádatában. Egyre jobban beszippantja a virtuális valóság. A vloggerek sokat mesélnek. Gyerekkori traumák, saját karrierjük, kedvenc kajáik, filmjeik, a hét legérdekesebb pillanatai… Elhiszi, hogy ismeri őket. Talán még válaszol is. A videók csámcsogással teli szüneteiben ő is mesél. Nekik mer. A sok lenyelt fájdalomról. Meghallgatják. De nem adnak kéretlen tanácsot.

Egyre ritkábban megy koncertre. Pestre Vencelékhez. Fontosabb, hogy otthon maradjon, várja egy kedvence újabb videóját. Persze, ezt nem vallja be senkinek. Különböző ürügyeket talál ki: rossz a mosógép, a hűtő, fáradt, zh-ra tanul… (Ez utóbbi a legvalószerűtlenebb.) Bár lehet, az egyetemen már szorgalmasabb volt. Eleinte talán. De aztán egyre népszerűbbek lettek a videói.

– A munkám mellett már nem jutott idő a tanulásra. Ezért passziváltattam magam. De egyszer még befejezem – fogadkozott egy, az állami kitüntetés miatt készült interjúban.

Áron videóira először gyorsbüfék, kifőzdék haraptak rá. A magyar konyhabemutatók után jöttek a szakácsspecialitások, lassú és gyorsétterem-promóciós videók, zsűrizés főzőversenyeken…

Talán itt találták meg. Többször bejelentkezett főző tudományáról híres… vagyis hírhedt politikusok mellől.

Micsoda dilemma! Érdekelte a politika, de nem szerette a csinálóit. Legalább ennyire a nemet mondást sem. Jól is eshetett a felkérés. Micsoda fricska ez az apjának! Mások pont azért szeretik, mert sokat eszik. Sőt, meg is él belőle.

Még el sem oszlott a politikusi videókból áradó lángos, hekk, sült kolbász szaga, már jött a hír: Székely Áront a magyar konyha népszerűsítéséért a köztársaság lovagkeresztjével tüntetik ki. Tudta, mi vár rá? Figyelmeztették, csak elengedte a füle mellett? Vagy fordítva. Pont azért fogadta el a díjat. Nem akarta átvenni, de nemet sem tudott mondani. Így legalább megúszhatta.

Sajnálom magamat, mert sokáig a legjobb barátom volt… Több annál. Az első szerelmem. Sajnálom őt: a zseniális matematikust, aki lehetett volna. A sodródó fiút, aki sosem tudta lerázni a világ véleményét. Kicsit magunkat is. Mert nem hitte el, hogy szeretem. És nem ismerte be, hogy ő is engem. Mert ő is… Vagy ezt már csak bebeszélem?

Nézem a szüleit. Az anyja zokog, az apja összetört. Valami bűnbánatféle van a szemében. Vagy csak képzelem?

– Nagyon megváltozott – sóhajtja mellettem Vencel. – Mikor mi Pestre mentünk, ő meg Pécsre. Bezárkózott. Nem sokat mondott az ottani életéről.

– Az baj – hangom a szomorúságtól fátyolos, szinte suttogó.

– A videói nem tetszettek, de a sikerének örültem. Boldognak tűnt. Néha panaszkodott, hogy fáj a bal válla meg a mellkasa. Mondtam, hogy menjen dokihoz, de nem ment.

– Nem vagyok meglepve. Bár ha elmegy, valszeg akkor is szívinfarktust kap.

– Bárcsak Pestre jött volna! Akkor nem távolodunk el, és… – tétován elharapja a mondatot.

Mindenkinek van valami megbánnivalója. Döntések, bárcsakok.

Jön a pap. A gyászbeszéd személytelen. Semmit sem tud a kudarcok, megaláztatások, sikerek, örömök hosszú soráról. Tényleg boldog volt sikeres vloggerként? Vagy csak azt érezte: Megmutattam nektek?