A rohadt húszas évekből

I.

Neki nincs ideje megvenni a süteményeket, kettőig gép előtt kell lennie az élesítés miatt, tegnap is mondta már. Az asztal napsütötte végén ült, kissé görnyedten, mögötte akácfalevelek árnya zúgott a falon, a vízesések szakadatlan moraját utánozva. A férje munkájához szükséges könyveket egy korábbi rendszerben adták ki utoljára, szemközt ült, de alig látta őt a kopott és szakadozott borítójú tornyoktól.

Blanka megérintette a függöny árnyékától szemcsés billentyűzetet, hogy zöld maradjon Teamsen. Mátyás utált rendelni, Szentgyörgyre vagy Szeredába is elment inkább, ha nem talált a városban valamit, így biztos lehetett abban, hogy eltávolítható egy kis időre, hacsak nem annyira sürgős, hogy körülményes és csipkelődő kommenteket írjon kergemarxisták facebook-vitáihoz. Kettesben akart maradni Khájával. Abbamaradt a pötyögés, néhány szapora kattintás jelezte a dokumentumok mentését, Mátyás sóhajtva lecsukta a laptopját, rendezett kicsit a tornyain, majd felállt és nyújtózkodott, magas volt, barna és izmos, mint egy válogatott focista, csak az előszobából mordult vissza sértődötten:

A boldogság új gondolat Európában, mondta Saint-Just, az ifjú forradalmár.

Blanka az ablakhoz ment, hogy elhúzza a sötétítőt, mert lassan az arcára mászott a napcsík. Látta Mátyást, ahogy leveszi a pokrócot az autóról, azért terítette rá, hogy fel ne forrósodjék túlságosan, mert a garázsnak használt rozoga fészert elbontották tavasszal, és hiába állt napközben kétszer-háromszor is az éppen legnagyobb árnyékba vele, valami folyton kilógott, most épp az akácfa alól. Lehetett vagy hetvenéves, nemcsak a törzse, az alsó ágai is vastagok, mint egy székesegyház pillérei.

A város felé vezető országútig keskeny, kanyargós földút vitt, szélein som és legyezőfű, néhol kökény és mezei aszat nőtt, a porban jókora pöttyökkel virított a gulyavonulás nyoma, ellenkező irányban még keskenyebb utak vetettek keresztet búzaföldeken, mögöttük vörösfenyőkkel sűrűn megtűzdelt sötét dombok, őzeket szeretett volna látni rajtuk, de ők mindig akkor jelennek meg, amikor nem gondolunk rájuk, szóval most nem. Bizsergette, hogy a ház egy enyhén emelkedő halmon áll, mintha cinikus várurak volnának ama távoli időkben, amikor az erdélyi kisnemesek leányrablásokkal szórakoztatták magukat, és naphosszat néznék a birtokot, rikoltva lövöldöznének nótáztatott szomszédok jószágaira, parasztokat kínoznának, tejfölös tormamártást ennének pohárból, medvebőrökben ölelkeznének tél idején. Szerette volna, ha ilyennek látják, kivételesnek és kegyetlennek, aki mindenki előtt kijózanodott, és szigorúan, a világ törvényeinek tökéletes ismeretében rendezi életét. Ha a túloldalon nézett volna ki, egy virágoskertet, majd komor erdőt lát, de arra Khája ablaka volt.

Csak hétvégi házak voltak a közelben, néha értekezletek közepén is cserbenhagyta a net, időnként be kellett autóznia a városba jelért. Visszanézett a laptopjára, 77%-on állt a folyamat, a JIRA-ból már eltakarították a hibajegyek jó részét. Elmosogatta a reggeli kávéscsészéket, poharakat szedett elő egy tálcára, nyolcat, előbb párosával rendezgetve el őket, majd a három-három-kettes felállást választva, aztán ellipszist alakított, de ez hülyeségnek tűnt, így visszarendezte őket párosával, aztán arra jutott, hogy nem is kell tálca, de miután visszatette a szekrénybe, rájött, hogy az nemcsak afféle polgári dísz, hanem kifejezetten megkönnyíti a poharak kiszállítását a teraszra, így újra elővette, és mosolyogva visszarakosgatta az ellipszist. Miközben tányérokat szedett elő, szándékosan kerülve a bonyodalmakat, bent újra megszólalt Khája ébresztője, pedig már kijárt a mosdóba, talán visszafeküdt, vagy elfelejtette kikapcsolni. A gyerekek háromra itt lesznek, és a lány nem is reggelizett még.

A váratlan szombati munkanappal csúsztak végképp egymásra a teendők és a látogatások, az unszolására Mátyás már meghívta a kis barátait, és Khája végül egy héttel korábban jött haza, az anyját már meglátogatta, és pár nap múlva megy is vissza Budapestre.

Mátyás az átizzadt pólójában ment el, ilyen ez, ha nem szól neki, hogy vegyen másikat, pedig érzékeny arra, milyennek látja a város, néha órákig maga alatt van a cikkeire érkező hozzászólásoktól, amelyekben labancnak nevezik őt azok, akikért nap mint nap fáradozik serény, gyakran elméleti munkával. Ilyenkor mulatságos módon a philosophia perennis vidékéről érkező bölcsességekkel rázza fel magát, majd folytatja a munkát, és Blanka kicsit csalódott, ő titokban mindig hosszabb összeomlásért, jelentősebb romokért szurkol, mert sötét izgalom, hogy a férje szertelen, de elvérzik egy gondolaton.

Blankát Budapest, Párizs, de még Németország is arról győzte meg, hogy a nagy lázadók mind piperkőcök kicsit, nőszívű érzelgők, ahogyan Széchenyi mondta Kossuthról – egészen nyilvánvaló volt, hogy hasonlóhoz megy férjhez. Mátyás írásban szenvedélyes volt, élőszóban higgadt és kedves, nagy társaságban kicsit harsányabb lett, és értett az ellenségei lenyűgözéséhez. Ráadásul inni is nagyon tudott, ami Blanka szemében annyit tett, hogy pontosan tudta, mennyire nem bírja az alkoholt, ezért sohasem erőltette, a fűtől féltette a memóriáját, szintetikus szereket is csak kóstolt, ahogyan általában nem tagadta meg magától a tapasztalatot, de rabjává csak fogalmaknak vált, ahogyan az történelmi materialistákkal gyakran megesik.

Blanka már gyerekként megtanulta, hogy ezen a vidéken ritkán gyümölcsöző a nagyravágyás, és ezt vállalni kell a hazaköltözéssel, de tudta azt is, hogy a szerelem kenyéren és boron virul, azt meg természetesnek találta, hogy lényegében mindkettőről ő gondoskodik. Mátyás félállásban tanított a város egyik líceumában, ideje nagyobbik részében jövedelem nélküli tevékenységekkel foglalta el magát, így ő nagyjából ötször annyit keresett. Blanka úgy gondolta, ehhez az igaz, véres sorshoz megszentelt küldetéssel szegődött az ő élete (mint egy zárójelbe foglalt mondatrész, elválasztva a főmondattól, amelynek alapja és éke), hogy kicsinyes harcoktól és reménytelenségben elzüllött társaktól távol beteljesedhessen.

Vasárnaponként, mikor ő hazajött miséről, Mátyás a tájékozott kívülálló tapintatával teológiai irányba terelte a beszélgetéseket, nem tisztelve azt, hogy az ő vallásosságához Torrellnek és Wolfhart Pannenbergnek túl sok köze nincs, az, hogy olvasta őket, párhuzamos azzal, amiért templomba jár. Érezte, hogy Mátyás, aki néha odaadása mögött is képes volt kitapogatni az önzést, megfejteni szeretné őt az oltáriszentség leple alatt, nem fogadja el, hogy az emberek többnyire nem intellektuális kérdésként viszonyulnak a hitükhöz.

Hiszen ott a bőr alá beszivárgó, későn elismert családi tanítás, hogy az embernek egyszerűen menekülnie kell valahová, ha nagyon rajta a kétségbeesés, vagy mert egészséges gyerekeket szeretne, kifizetni a hiteleiket és valahogyan elkerülni azt, hogy megfojtsa a huszonegyedik század, ami lassan megmutatja arcát, és talán minden mondatot félbeszakít. A nagyszülei vallásossága sem a forradalomra volt kihegyezve, Thomas Müntzerről és az albigensekről semmit se gondoltak, reményt akartak rettenetes szenvedéseik mellé. 

Egyre jobban hasonlít a család idősebb tagjaira, ettől néhány éve még megrémült volna, de most örült, hogy egy lehet az erősek sorában, akiken persze ma is sokat mosolyog. Milyen különös például, hogy a székely katolikus nők mintegy közvetlenül kötődnek a pápához, szeretik, féltik, meg-megszólják, imájukkal támogatják a munkájában. Ferencnek itt, a legkonzervatívabb magyarok között sohasem támadt olyan heves reakciós ellenzéke, mint Magyarországon: ezt a vidéket a ferencesek hódították vissza a katolicizmusnak, nem a Habsburgok. A szomszédos völgyekben világító protestáns demokratizmus alól nem vonhatta ki magát a szellem, de csábító rokonságra tett szert a déli népek között, és Mátyás sietett is levonni ebből a baloldali lehetőségeket. Soha nem várta el, hogy férje osztozzon vele a hitben. A templomi esküvőt azért persze kiharcolta, Mátyás szüleivel szoros szövetségben.

A Rabatin név túl durván hangzott ahhoz, hogy fölvegye, ott érezte benne a rossz emlékű tábornokot, és egyébként is szerette volna megtartani a Dallost, amelynek viselői valaha lankás, kavicsos földeket bírtak a Répát-hegység déli nyúlványain. Az utolsó két hektárt, amit amúgy is más művelt a reprivatizáció után, azért adták el, hogy egyetemre mehessen. Ezt ő utólag nem tartotta jó ötletnek, hamarosan ugyanis tűrhető ösztöndíjakat szerzett Budapesten, igaz, ezt annak köszönhette, hogy hatvankredites féléveket hozott. Ijesztően lefogyott, néha egyszerűen elfelejtett aludni, egy geometriavizsga előtti éjszakán rúzzsal felírt egy Kassák-verset a mosdó tükreire (szeressétek az elzárt tereken élő báránykákat), hetente kimászott a tetőre sétálni egyet a peremen, és mint az Eötvös-collegisták többsége, a végére tönkrement. Mesteri alatt már inkább dolgozott, a Kinizsi utcában lakott egy albán lánnyal, lakbérfizetéskor csodás történeteket mesélt nekik a hatvanas évek Fradijáról Róka Gasztonné, a tulaj.

Életének egyhangúsága miatt gyakran okolta a kezdeményezésre képtelen magyarországi fiúkat. Persze csak, mint minden erdélyi, ő is szerette lesajnálni az anyaországot, megvetni a formák hiánya miatt, illőn és helyesen felelőssé tenni lakóit, amiért nincsenek igazi hegyeik, és ami bizonyára rettenetes lelki következményekkel jár. Végül egy céges bulin odament egy sráchoz két sörrel a kezében, és mondta, hogy amíg egy sör van nála, addig nem kell félni tőle. Szüzességének elvesztése után fél évig tartó viszonyba kezdett egy koreai szakos fiúval, aki kun kalapban járt, és nem átallott otthonról csomagolt zsírszalonnát enni a Kárpát-medence legavokádósabb bölcsészkarán, a szobája meg tele volt kuncogó asszonyokat ábrázoló biedermeier metszetekkel. Létének puszta sportértéke lenyűgözte, de híján volt minden önkritikának, és nyilvánvaló hülyeségeket beszélt pénzről, kamatokról, vállalkozásokról és arról, hogyan csinálja Elon Musk. Végül mégis megelőzte őt, utolsó szeretkezésük alá berakta Blanka kedvenc albumát, majd másnap délelőtt hűvösen, sms-ben szakított vele.

Eközben Martinovics Khája, akivel korábban egy folyosón laktak a Collegiumban, és mindketten bejártak a filozófia műhely óráira, írt egy verseskötetet, megtanult oroszul, majd átment tanárszakra, civil szervezeteknél dolgozott, és összeköltözött a barátjával, Bárczi Árminnal, nemzedékük egyik legtehetségesebb kritikusával. Blanka egyszer az Erzsébet téren, egyszer a Feneketlen-tónál látta Kháját egy másik fiúval: mindkétszer kifelé fordulva ültek egy padon, háttal az embereknek – megütközött rajta, hogy nem észlelik, ezzel még inkább felhívják magukra a figyelmet. Aztán Kháját, ahogyan ő fogalmazott, Ármin kilakoltatta, és átmenetileg hozzáköltözött a Kinizsi utcába. 

Blanka a mesterdiploma után tartott egy év szünetet, de ekkorra már igazán belegabalyodott az algoritmikus játékelméletbe, munkaidőben is egyre többet foglalkozott stratégiai interakciók és döntéshozatalok modellezésével, éjszakánként aszimmetrikus információs játékokról olvasott tanulmányokat, a téma a youtube ajánlásaiból is kiszorította a Partizán-shortokat és a kenyai dobzenére táncoló robotkutyákat. Még hajtotta a meggyőződés, hogy ha nem vagy tudós, lényegében egy senki vagy. Nem akart Magyarországon doktorálni, szóba jött Bonn és Mannheim, végül a Humboldtra esett a választása, Khája megörökölte a szobáját és a lakótársát, ő visszakapta az elinflálódott kauciót, és öleléssel búcsúzott tőle Róka Gasztonné, a tulaj.

Hogy továbbra is elkerülje a képernyőt, kivitt a verandára egy hamutartót, Khájának biztosan szüksége lesz rá. Recsegtek a léptei alatt a deszkák. Az este legalább háromszor mondta el, hogy felújítanak majd mindent, és amúgy jó áron jutottak hozzá. Gyűlölte a becsiccsentett önmagát, olyankor nem a saját hangján beszélt, és mindenkin felül akart kerekedni, nőkön, férfiakon, társasjátékban a hatéves gyerekeken is.

Lassan a végéhez közelített a hétvégi munkanap, ami egyébként kibírható, idejének jól elrendezett és önként felkínált zsákmánya, összeér a mindig félelmetes, mert elpazarolható szabadidővel. A dombokon felkaptató akácok, kőrisek és tölgyek keverednek a magasabban álló, zord tűlevelűekkel, harminc felé lépegető éveinek csendes és tragikus, kora délutáni metaforája. Tulajdonképpen elégedett volt a munkájával, de mintha nem az igazi énje végezte volna. Csak a háznak vethesse hátát. Szívesen megindulna a hívogató feketeség irányába. Ilyen is megesett már, hogy kísérteties világosságban viharsötétre vágyott, arra, hogy kissé véres legyen.

A tikkasztó melegben a virágoskertbe került, hogy Khája ablaka elé érhessen. Az alacsony támfalat, amely a növényeket védte az időnként komoly szelektől, tavaly tavasszal építette Mátyás egy barátjával, a terméskő az erdő felé emelkedő dombokra támaszkodott, a tetején poros masszában néhány méregzöld levelet kerülgettek a hangyák. Ez izgalmas volt: a kő érintése, az ujjaira tapadó por, a rácsodálkozás saját, nagy tenyerére és hosszú ujjaira. Milyen jó, hogy valóságos vagyok, jutott eszébe.

Blanka úgy gondolta, hogy a magas vidék talajviszonyai és hidege miatt leginkább pusztuló virágaik lesznek, de Mátyás nála kevesebbet prédikált más élőlényekről, és több figyelme volt rájuk, mindegyiknek megfelelő földet vásárolt, élvezettel dúsította tőzeggel a savanyú kertet, felkészült a lehetséges betegségekre, és a tavaszi fagyokat is szerencsésen megúszták idén. Csongortól palántákat is kapott, meg linkeket Penksza Károly videóihoz, ha igazán érdekelnék a növények. A diákok közül, akik a körbe jártak, Mátyás csak azokat tanította a szaklíceumban, akik korán elmaradoztak, de még éppen továbbadták az összejövetelek hírét más, főleg elméleti iskolák tanulóinak. Emiatt eleinte csalódott volt, de így is a legváltozatosabb háttérből jelentek meg gyerekek, hogy délutánonként Fishert és Hegelt elemezzenek, vagy Jim Jarmuscht nézzenek vele.

Mivel közvetlen tanári viszonyban egy idő után senkivel sem állt, mindenki bátrabb lett, páran még a meghívásaikat is elfogadták, belőlük kialakult egy szűkebb kör, a müderriszek, ebbe tartozott Csongor is, aki rododendronok különféle fajtáit adományozta nekik, és néha már Mátyás számára is feltűnően bámulta őt, ha átjött. Két év alatt nem nő túl nagyra egy rododendronbokor, a hortenziák pedig távolabb voltak, így a régi lángvirágok mögé guggolt. Meg sem próbált úgy tenni, mintha gazokat tépkedne, de hogy miért akart bujkálni Khája ablaka alatt, amikor az még alszik, olyan kérdés volt, amire utólag várt volna magyarázatot, leginkább éppen Khájától. Máskor is voltak hasonló kérdései a lány felé, aki mindig kész volt elmagyarázni, mit miért csinál az ember.

Szeretett volna Khája közelében lenni, de úgy, hogy ő ne lássa. Ne ilyen olcsó módon, ablakon és házfalon túl, hanem mondjuk közvetlenül az ágyánál, és a gondolattól, hogy így egy másfajta melegséget érezhetne pilledt tagok mellett, és láthatná a takaró alól kidugott, formás vádlit, a magas boltívű talpat, a vékony lábujjakat – figyelj, én harmincezer forintért simán lefotózom a lábam, mondta egyszer Khája –, a guggolástól már jelentkező vizelési inger a sajgásba csapott át. Ekkor bent újra megszólalt az ébresztő, Blanka felpattant és beszaladt, majd a laptopjával együtt kiköltözött a tornácra.

Berlinből egy év után továbbállt Párizsba, de hamarosan ott is olyan ösztöndíjakat kezdett nézegetni, amik kimenekíthetnék a rendkívül jófej, kellemesen gazdag, kulturált és biszexuális huszonévesek társaságából. Egyre jobban meg kellett erőltetnie magát ahhoz, hogy a kutatásával foglalkozzon, pedig egybehangzó vélemények szerint máris szép eredményekre jutott. De a világ, amelybe a tevékenysége hozta, hiába vette körül bizalommal és jó könyveket olvasó emberekkel, fáradttá és ingerlékennyé tette.

Megismert pár hiperaktív arcot az École normale supérieure-ből, akik becsalogatták Jean-Pierre Serre egyik előadására, amihez még annyi köze sem volt, mint a városhoz úgy általában. Október közepe volt, a csaknem százéves professzor néha nyögve letörülte a táblát, a fénysávban őrülten szállingózott körülötte a por, és közben bizonyára ragyogó dolgokról beszélt, Blanka pedig ráhajtotta a fejét a mellette ülő Nahia Darrieux-Urenda vállára. Ő azok közé a részecskefizikában, növényrendszertanban és tabaszaran népi kultúrában is járatos lányok közé tartozott, akik rájöttek, hogy ha a heti négy röplabdaedzés mellé beiktatnak még két-három falmászást, és beszereznek néhány hátul kivágott felsőt, akkor a nagyelőadókban minden tekintet rájuk fog szegeződni. Nahia hátán számtalan különböző vastagságú kötélként dagadtak az izmok, valahányszor megmozdította a felsőtestét, átrendeződött a térkép, újabb apró árkok jelentek meg, váratlan kanyarok tekeredtek, váratlan feszültség futott végig a tricepsze felé, hogy onnan már követhetetlenül surranjon el egy intésben vagy simogatásban.

Levendulaillata volt, és ahogyan megnyalta Blanka fülét, a tábla is lila, olajos fénnyel kezdett derengeni, valahol víz csordogált, valószínűleg langyos, a feltámadó szelet lassan sikálták a terem majomkenyérfái. Nahia Blanka mellbimbóit csavargatta, ami nagyon jó volt. A professzor sok szerencsét kívánt, majd komótos szárnycsapásokkal kirepült az ablakon, odakint a gágogásból ítélve vadludak üdvözölték – vajon boldogok-e? Itt-ott énekszó harsant, néhányan felálltak, a mellüket verték, és a balsorsot szólongatták. Rabszolgák, ne átkozzuk az életet! Trón emelkedett apró koponyákból, rajta Hegel vagy talán Werner Herzog. A zord férfi megigazította talárját, biccentett nekik, majd így szólt: tiéd minden dicsőség, rejtőzködő hermafrodita!

Felhangzott a taps, és ahogy Blanka felkapta a fejét, a száján már kicsorduló nyálcseppből vékony csíkot hagyott Nahia Darrieux-Urenda arcán.

A metrósztrájk miatt busszal szeretett volna hazamenni, mert még nem tudott róla, hogy a buszsofőrök is sztrájkolnak. Keresztülvágott néhány zászlós csapaton, egy ideig csatlakozott egy tüntetéshez a Place du Panthéon közelében, az utca közepén égett a tűz, néhány lépésnyire középkorú párok boroztak a kinti asztaloknál. Kikerült egy tüntetést a Place d’Italie-n, majd betért egy pékségbe, de meggondolta magát, vásárlás nélkül kijött, és végül sétálva indult haza. Valami azt súgta neki, hogy természetellenes az ennyire fehér napsütés, aztán hirtelen mályvalila ég alatt találta magát. Az idő sohasem volt még ilyen jelentéktelen, két kamasz Boulevard Blanqui-n megkezdett csókját a Rue d’Arcueil sarkán fejezte be két ősz hajú nő.

Mire hazaért a szállására, már tudta, hogy hajnalban elhagyja a várost. Az egyik lakótársa felajánlotta, hogy kiviszi autóval a Gare de l’Est-re. Vállfákat és edényeket nem pakolt a bőröndjébe, otthagyott néhány szoknyát is, cserébe a lakóközösség minden tagjától lopott egy-egy tárgyat, teniszlabdát, új Eribon-kötetet és gázpisztolyt, integető plüss Mao Ce Tungot. A vonaton olvasott, és egyetlen gondolata sem forgott akörül, hogy egy doktorit félbehagyni jelentős esemény volna. Az ottléte alatt egyszer sem látogatta meg a Louvre-t.

Miután visszatért Budapestre, kivett egy airbnb-t, és napokig alig mozdult ki, de tévedhetetlenül újra Magyarországon volt: valahányszor nappal ment ki a gangra, támadásba lendült az egy emelettel feljebb lesben álló ötvenes férfi, és megpróbálta leköpni őt. Időnként jól célzott. Ugyanez az úr éjszakánként hisztérikus üvöltéssel invitálta magához a lakókat panasztételre és a fontos ügyek megbeszélésére. Blanka a biztonság kedvéért magához vette a Walther P88-at, de a lépcsőn sohasem találkozott a férfival, így nem kellett arcon lőnie, és beletörődött, hogy ez van a magasban, nem a haza.

Két hét elteltével teázni hívta Kháját. A barátai közül egyedül ő tevékenykedett a művészet közelében, s mert az osztályváltók mind sznobok, ennek jelentősége volt, akár egy sámán közelségének. Az 1000teát választotta, vénasszonyok nyara volt, a teraszon ült, és már régen kihozta neki a ginzenget a bugyogós pincér, mire Khája befutott.

A mozgása is állandóan alakult, folyton változtatta a hajviseletét és az öltözködését, olykor megtört volt, és homályos, máskor puha és hívogató, akár egy frissen sült croissant, néha látványosan felszabadult, majd elsötétedett, de sohasem vált eklektikussá. Ezúttal úgy jelent meg a teázóban, mint egy Kirké, aki minden férfit csincsillává változtat. Magával hozta a második kötetét, amit Blanka már megvásárolt. Úgy érezte, Khája épp attól lehet jó költő, amiben különbözik tőle: egyetlen érzését és förtelmes gondolatát sem szégyellte, öntudata éppen abban nyilvánult meg, hogy nem hozott mindent és mindenkit összhangba a saját hiúságával.

A lány mulatságosnak találta a dezertálást az akadémiai pályáról, és nem fárasztotta a terveit firtató kérdésekkel. Becsülte Blankában a szembeszegülést az önmenedzsment szabályaival, és arról beszélt neki, nem is tudta, hogy ennyire szabad ember, majd arról, hogy egy igazán szabad társadalomban mindenki őszintén és nagyszerűen bolond volna. Blanka megkönnyebbült, és úgy tetszett, hónapok óta először elkezdett vicceseket mondani, Khája legalábbis nevetett, közel hajolt, és kicsit úgy beszélt vele, ahogyan odahaza szoktak a gyerekekkel, akik a pestiekkel ellentétben szűkszavúak és félénkek. Miután visszatért a vécéről, ő vette át ezt a szerepet, úgy érezte, jobban játszik, a kérdései nem voltak annyira dallamosak, de a megelőlegezett megértés hatásosabb volt, Khája szemei csillogni kezdtek, és épp a kiütköző biztonságérzete árulta el, mennyire védtelen. Az álszentség az őszinteség része volt, mint a két lator részvétében egymás iránt.

A macskájáról, akinek csak nemrég csinált instát, de máris nagy rajongótábora van, sokkal többet beszélt, mint az új barátjáról. Újabban sapkákat köt, agyagedényeket is csinál, és megtanulta vaktérképen elhelyezni az amerikai államokat. Elmesélt egy történetet az egyik tanáráról, aki egy kávézóba hívta konzultálni, majd egy másik tanár barátját is odahívta, aztán közösen megpróbálták felcsábítani utóbbi lakásába, úgy háromnegyed órán keresztül, végül a tanárának el kellett sietnie, a barátja pedig Buberről mesélt kicsit, majd kelletlenül kifizette a számlát. Megállapította, hogy a nagylelkűség sokkal szebb lenne, ha nem így hívnák. Táncórákra járt, ez az információ Blanka képzeletét elindította egy, Khája hangjával párhuzamos ösvényen, amelyen Khája bágyadtan foxtrottot járt gramofonzenére, nyúlánk lábszárát meglehetősen kecsesen mozgatva, eltartva magától az éppen végigszívott cigarettát.

De ahogyan a szerinte egyre inkább történetszerűvé váló verseiről kezdett beszélni, a tördelőszerkesztői állásáról meg az irodalomra felfűzött élet kilátástalanságáról, a játék repedezni kezdett, mintha ráébredt volna, hogy mégiscsak felnőtt. Lehet, hogy inkább áttér prózára, mondta, és megírja a százhatvankettedik regényt a romániai diktatúráról, abból már félig meg lehet élni. Blanka megkérdezte, hogy hívják, elsőre nem értette a kérdést. Tamásnak, most ketten laknak a Kinizsi utcában. Jut eszébe, gyakran érdeklődik Blanka hogylétéről és sorsának alakulásáról Róka Gasztonné, a tulaj.

Miután elváltak, Blanka végigsétált a Váci utcán, ami visszataszító helyként élt a fejében, de ezúttal nem volt a legrosszabb, egy nagyszabású csinosodás korában a Kálvin teret például jóval hamarabb kellene felrobbantani. Könnyűnek és szabadnak érezte magát. A Régiposta utca sarkához ért, benézett az üvegen át a fekete és arany beltérbe, ahol 1988-ban először ehetett magyar Big Mac-et, negyvenhárom forintért. Azt mondják: maga volt a nyugat. Így vette észre az utcafronti bárpultnál lakmározó ismerős alakot, mekizésen kapta Berzeviczy Zalánt.

Zalán vele kezdte a matek szakot, aztán győzött egy másik szenvedély, átment törire, az utóbbi időben az úriszék és a nemesi pallosjog iránti nosztalgia történetét kutatta, nem is a legkritikusabb felhanggal. Fizikával is foglalkozott hobbiból, sakkban a nyitási csapdák érdekelték nagyon, sokan kedvelték, visszajárt néha a matekos társaságba, nagyon könnyen berúgott, és olyankor kiöntötte a lelkét Blankának. Sohasem érdeklődött másokról. Mindig hímzéses vadászkabátban járt, vagy khaki gyapjúmellényben, több értékes tarsolyt birtokolt, és alacsony termetével, nagy orrával, elálló füleivel olyan volt, mint egy tréfás manó, aki kocsmai verekedéseket provokál fantasy regényekben. Boldogan majszolta a sült krumplit, mobilozott is hozzá. 

Ezt nem lehetett kihagyni, Blanka befordult a Régiposta utcába a bejárathoz, bement, egy ideig megállt a terrazzo burkolaton a fényben, majd sikeresen mögé lopódzott, mégis úgy érezte, mintha valaki figyelné, és ráköszönt Zalánra. Teleszájas visszafordulás következett, pirulás, nyelést követő köszönés, csodálkozás és heherészés, kelletlen hogyvagyok. 

– Három órát aludtam – mesélte Zalán, de nem kínálta hellyel a mellé lépő Blankát –, fél négyig jogtörténetet olvastam, aztán részeg kentaurokkal álmodtam.

– Mit csináltatok?

– Daloltak – nagy harapás következett.

– Somával laktok még?

– Én meg furulyáztam nekik. Nem, már egyedül az Oktogonnál, ő nyár végén kiment Amerikába. Sokat vitatkoztunk az utolsó időkben – mondta csámcsogva –, elment ő is nagyon balra, most gonosz varázsló Kaliforniában, lapos ontológiával üzérkedik. A Guénon-köteteit persze jó pénzért eladta, mindig is a kalmárok kasztjába tartozott. Aki reakciósnak hitvány, az progresszívnek alkalmatlan.

– De ugye nem vesztetek össze?

– Nem, bár a végére kicsit sok volt. A létezők radikális mellérendelése. Szerinted?

– Nem tudom. Ha vannak is a létezésnek szintjei, akkor embernek csak azt nevezném, aki sem mások, sem a saját halálát nem kívánta még. Az evolúció elméletével a világ szegényebb lett, csak a csúcspontra helyeztük és legitimáltuk azt, aki egyébként is uralkodik.

Blanka sem szeretett volna leülni, ezért csak rákönyökölt kicsit Zalán pultjára, így féloldalt ismét a terem belseje felé fordulhatott, és körülnézett. Rögtön elkapta a fiú tekintetét, aki kétasztalnyira ült, egyedül, bordó dzsekiben, zsíros, göndör hajjal, borostásan.

Dupla sajtburgert evett, kettőt, mesélte később Mátyás. Blanka, ha kitekert pózban is, mégiscsak állt, s ez fölért azzal, mintha csatában foglalt volna el egy magaslatot. Ez is olyan pillanat volt, amikor úgy érezte, nincs szükség arra, hogy logikusan kössön össze dolgokat, csak utólag bontotta részekre a nagy suhanást, a visszarepülést az időben, tekintetek találkozását gyárakban, piactereken és székesegyházakban, rózsakertekben és veszélyes erdők mélyén, ma már ismeretlen illatok társaságában. Mátyás lassan megtörülte a száját. A pultnál újabb rendelések számát kiáltották, a háttérben filippínó család vonult a tálcákért, Zalán megállás nélkül karattyolt. Igen, Emma Hamilton és a nagy Lord Nelson, de inkább Abélard és Héloïse, gondolta később Blanka, vagy, miért ne, Hadrianus és Antonius, ne férfiak és nők, ne is emberek, ne tekintetek régi ismeretsége. Mikor még halak voltunk a teremtés harmadik évfordulóján – emlékszel?

Zalán böfögött a kólától, majd elnézést kért.

– Szóval ő erre azt válaszolná, hogy nem valami védhető állítás – mondta, és megint jó nagyot harapott.

– Nem baj. A felismeréseimet úgyis mindig akkor érzem a leggyanúsabbnak, ha sikerült valakivel szemben megvédenem őket.

– De már nem a te felismerésedről beszélek.

Odaát Mátyásnál egyértelmű elszánást érzékelt, de semmiképp sem akarta, hogy Zalán társaságában maradjon, távozni nem lehetett, segítenie kellett valahogyan, megtisztítani kicsit a teret, azzal a felemelő, heves gyakorlatiassággal, amiért a fejükben élő emberek elismeréssel adóznak maguknak, miután összeszereltek egy ikeás bútort. Bízott a sikeresen friend zone-ba domesztikált fiúk mágikus képességében, tudniillik, hogy kritikus pillanatokban készek barátnővé változni.

– Nem mész ki kicsit vécére?

– Nem kell pisilnem.

– Talán csak nem gondolsz rá eléggé.

– Nem szeretnék.

– Történhet ott valami izgalmas.

– Engem férfivécékben ritkán érnek kalandok.

– Megmoshatnád az arcod.

– Szeretnéd, hogy megmossam az arcom?

– Majd vigyázok a cuccaidra.

– Jó, akkor kimegyek a mosdóba. Lennél szíves vigyázni addig Brebbia pipámra, címeres szelencémre, amit nagypapámtól kaptam, és elég értékes, Apor Péter posztóborítós dörgedelmeire, zsinóros kabátkámra, szép nemeztarsolyomra?

– Persze, menj csak.

Mátyás odament hozzá, és az első mondatával randira hívta, amire Blanka elnevette magát, majd átvette a kissé kimért nyelvet, de azóta sem tudja felidézni, azt válaszolta-e, hogy ez imponáló, vagy valami mást. A hű Zalán sokáig maradt a mosdóban. Mátyás roppant ritka szájívébe mintha eleve bele lett volna rajzolva a mosoly geometriája.

Kimérten ejtette meg néhány hónappal később a lánykérést is. Nem térdelt le, ahogyan erre jó előre figyelmeztette, mert Bánk bán is állva kérte meg Melinda kezét, és ugye milyen sokra vitte. Úgy tűnt, túl van már a megtörésen, de nem takargat a lelkében semmilyen sötét titkot. Eléggé szegény volt, és bár Blanka előtt értelemszerűen jó állások nyíltak meg – agilis modellben működő cégek kutyabarát irodáiban –, az ország gazdaságának a történelem benyújtotta a számlákat. Mint az korán kiderült, Mátyás csak néhány faluval nevelkedett odébb, egy városba jártak iskolába, igazából az volt a meglepő, hogy korábban nem találkoztak. Inkább Blanka volt a hazaköltözés pártján, olcsóbb megélhetést, a szüleik közelségét, erdőt, nyugalmat, mentális egészséget, liberális demokráciát és egyéb, ilyenkor szokásos érveket hozott fel.

És most itt van Khája duzzadó mellekkel, vastag csuklókkal, hosszú láncú fülbevalójában rózsabogárzöld ásvánnyal, cserregve nevet, sokat iszik, állandóan cigizik, rágja a körmét, és mintha újabban tikkelne is. És megint frufruja van! Olyan sebesen öntötte el a gyűlölet, mintha nem ő unszolta volna, hogy látogassa meg valamikor.

Szerette volna lenézni Kháját, hiába nőtt fel ugyanebben a megyében, Háromszéken mára pontosan az a turista, akit, ha megkérdezi, merre kell mennie, pedagógiai okokból négy különböző irányba küldünk. Későn fekszik, de még pirkadat előtt: gyanús, aki megfosztja magát a nyári hajnaltól. Gyerekkorában rajongó lehetett a mai és a tizenkilencedik századi értelemben is, de már túltanulta a nagyvárosok cinizmusát, a régi chatben minden megnyilvánulása keserű, a vacsoraasztalnál ásítozva beszél A szellem fenomenológiájáról, és ha Napóleont akarná felvidítani, a moszkvai sportlehetőségekről beszélgetne el vele.

Akkor persze nagyon lelkes volt, amikor Mátyás beszámolt az önképzőkörről, nyugtalanító melegséggel mosolygott rá, egyszerre szomorkásan és anyaian, ami tökéletes ellentéte volt az esküvőjükön viselt mosolyának, az főképp búcsúzáskor volt gunyoros és fölényes, ráadásul pikírt megjegyzés kísérte, hogy aztán vigyázzatok magatokra Tündérországban. A Mátyás felé küldött mosolyok elemzése még elviselhető kényszer volt Blanka számára, de az olyan, tízperces videókból megszerzett információk kiélesedése, miszerint nagyobb társaságban rendszerint azzal próbálunk összenevetni, aki tetszik nekünk, és a magunkon lustán végigfutó érintés gyakori trükk bizonyos intelligenciahányados környékén, kimaradhattak volna elrendezett életéből.

És az az évekkel ezelőtti figyelmeztetés egy barátjától, aki Rabatin Mátyásról már korábban hallott pletykákat: azért vigyázz vele, állítólag az a fajta hiénakandúr, aki kioktat feminizmusból, aztán megdugja a csajodat.

Újra megszólalt az ébresztő, ezúttal gyorsan kinyomták.

Csongorra gondolt, aki nem a legértelmesebb a társaságból – Mátyás is, mint mindenki, Ágnesért volt oda –, de minden bizonnyal a legjobb, annyira, hogy nem is lehetne neve. Az apja gazdálkodott, öngyilkos lett, amikor Csongor még kicsi volt, pedig jól éltek, csak nem bírta a versenyt. Csongort aggodalom vette körül mindenki részéről, s ettől a túlzott puhaságtól, a kérdőmondatok mesterkélt hangsúlyaitól hamar felfedezte az élet mellékutcáit. Talpraesett volt, de kelekótyasága nem illett a dílerekéhez, és Mátyás, aki tudott az ügyeiről, attól tartott, bajba keveredik, még mielőtt megjönne az esze. Blanka számára kíváncsisága és kamaszfiús pózai egyaránt az apja halálát hordozták könnyű fuvallatként, ez pedig vonzotta, mintha a fiú közelsége vigasztalná a saját ábrándjaiért, mintha általa időről időre megidézné és kielégítené kicsit a régi vágyat, hogy elpusztítsa önmagát.

Hogy valakit megjelölt a halál, bűn ilyet gondolni?

Újabb zajok hallatszottak bentről, vízsugár, köhögés, majd lépések, nyikordult az ajtó, Khája kilépett a rézsútosan már árnyékos verandára. Először a bokáit érintette a fény, szinte súrolták egymást, mintha kötélen járna. A kezében két ujjal összecsippentett cigisdobozt hozott, rövidet, lompost nyújtózkodott a távoli búzatáblák felé fordulva. Nem nézett rá. A hőség bunkósbotja a lépcsőt verte, remegett körülötte a levegő, mint egy rémült antilop.

Leült mellé, belenézett az Outlookjába, majd rágyújtott. Minden sok lett hirtelen: az információk egy javítócsomag méretéről, az indiai kollégák üzenetei, akiknek talán egy hindu Bodor Ádám adott nevet, és a kilégzések, Khája tüdejének tragikus éjszakája. Zavarta, hogy magán érzi a tekintetét. Túl sokáig aludt, Mátyásnak már jönnie kellene. Sajnos nem láthatja Mátyást és Kháját úgy, hogy ne tudjanak róla. A tartós kapcsolatban élők gyakran egymás közeléből, hasonló társadalmi helyzetből jönnek, és azonos szintű végzettséggel rendelkeznek – korábban megnyugtató statisztikák most késsel a hátuk mögött.