[2013. augusztus-szeptember]
Percy Bysshe Shelley előszava:
Itáliai utam során kézhez kaptam egy kéziratot; a római Cenci-palota irattárából másolták ki: részletesen beszámol azokról a borzalmakról, amelyek a város egyik legnemesebb és leggazdagabb családjának kihalásával végződtek VIII. Kelemen pápaságának idején, az 1599. esztendőben. A történet ez: egy öregember, aki kicsapongásban és gonoszságban élte le az életét, végül engesztelhetetlen gyűlöletre gerjedt gyermekei ellen; lánya iránt vérfertőző szenvedély formáját öltötte ez, amelyet mindenfajta kegyetlen és erőszakos tett súlyosbított. A lány, miután sokáig hasztalanul igyekezett szabadulni attól, amit teste-lelke szüntelen megmételyezésének érzett, végül összeesküdött mostohaanyjával és bátyjával, hogy öljék meg közös zsarnokukat. A fiatal lány, akit olyan hajtóerő ösztönzött erre az iszonyatos tettre, amely legyőzte annak borzalmát, nyilván nagyon kedves és szeretetreméltó lény volt, arra termett, hogy ragyogjon és imádják, s a cselekvés és döntés kényszere durván kiforgatta természetéből. A tettet hamarosan felfedezték, és noha Róma legelőkelőbbjei esedezve kérték a pápát, a bűnösöket halálra hurcolták. Élete folyamán az öregember többször bocsánatot vásárolt a pápától a legsúlyosabb, elmondhatatlan főbenjáró bűnökre százezer koronáért, ezért áldozatainak halálát aligha kérheti számon az igazságszeretet. Más szigorúságra hangoló okok mellett a pápa valószínűleg úgy érezte, hogy aki Cenci grófot megölte, az ő kincstárát fosztotta meg egy biztos és bőséges jövedelmi forrástól. Ez a történet, olyan előadásban, amely megvilágítja az olvasó előtt egykori szereplőinek érzelmeit, reményeiket és félelmeiket, bizalmukat és gyanakvásukat, különböző hajlamaikat, indulataikat és gondolkozásukat, ahogy ezek egymásra hatottak és összejátszottak egy borzalmas célra szövetkezve – fénysugárként derítheti fel az emberi szív néhány sötét és titkos barlangját.
Rómába érkezve megtudtam: a Cencik históriáját olasz társaságban nem lehet említeni úgy, hogy mély és fojtott izgalmat ne keltsen, s ez a társadalom mindig hajlik arra, hogy romantikus szánalmat érezzen és hevesen mentegesse a szörnyű tettet, amelyre szenvedései ösztönözték azt, akit két évszázadon át sárral dobáltak meg. Mindenfajta ember ismerte nagyjából a történetet, és részese volt annak a lenyűgöző izgalomnak, amit ez, úgy látszik, bűvös erővel ébreszt az emberi szívben. Volt egy másolatom Guido Beatricéről festett képéről, amelyet a Colonna palotában őriznek, és a szolgám nyomban felismerte, hogy „La Cenci” arcképe.
Ez a nemzeti és egyetemes izgalom, amelyet ez a történet kelt és keltett két évszázadon át mindenféle emberek között egy nagy városban, ahol a képzelet örökké tevékeny és éber, rögtön fölvetette bennem a gondolatot, hogy alkalmas volna drámai célra. Tragédia ez, amely képes felébreszteni és ébren tartani az emberek rokonszenvét, így máris kivívta az elismerést és sikert. Úgy gondoltam, nincs más tennivaló, mint honfitársaim megnyerése végett felruházni olyan nyelvezettel és cselekménnyel, amely közel hozza szívükhöz. A legmélyebb és legfenségesebb tragikus alkotások, a Lear király és az Oidipusz meséjét feldolgozó két színmű, olyan történetek, amelyeket a hagyomány a néphit darabjaiként őrzött már azelőtt, hogy Shakespeare és Szophoklész megismertette volna őket az emberiség minden elkövetkező nemzedékének rokonszenvével.
A Cencik históriája különösen félelmes és szörnyűséges, nyers színpadi ábrázolásuk elviselhetetlen volna. Aki ilyen tárgyhoz nyúl, annak fokoznia kell az eszményit és csökkentenie az események valós borzalmát, hogy abból a költészetből fakadó élvezet, amely e rettenetes szenvedésekben és bűnökben van, enyhíthesse az erkölcsi elfajulás látványának borzalmát, amelyből ezek erednek. És a legkevésbé sem szabad megkísérelnie, hogy az ábrázolást alárendelje annak, amit közönségesen erkölcsi célzatnak neveznek. A legmagasabb rendű erkölcsi cél, amire a legmagasabb rendű drámafajták törekednek: az emberi szív tanítása rokon- és ellenszenvek, önmaga megismerése révén; ennek az ismeretnek az arányában lesz minden emberi lény bölcs, igazságos, őszinte, türelmes és jószívű. Ha dogma többre viheti, ám jó; de a dráma nem megfelelő hely ennek az érvényesítésére.
Kétségtelenül senki sem válhat becstelenné a más tettétől; bármilyen súlyos bántalom illő viszonzása kedvesség, türelem, és eltökélt szándékunk, hogy a sértőt béketűréssel és szeretettel elfordítsuk sötét indulataitól. A bosszú, megtorlás, elégtétel veszedelmes tévedés. Ha Beatrice így gondolkozik, bölcsebb és jobb lett volna – de nem tragikus alak. A ritka szerző, aki hajlott volna effajta ábrázolásra, nem is jöhetne igazán számításba drámaíróként, mivel semmi együttérzést nem kelthetne tágabb környezetében. Az, hogy az emberek nyughatatlan, veséző kazuisztikával igyekeznek igazolni Beatricét, de érzik, olyasmit tett, ami igazolásra szorul; az, hogy babonás irtózattal nézik sérelmeit és az érettük vett bosszút – ez ad drámai jelleget annak, amit tett és elszenvedett.
Arra törekedtem, hogy tőlem telhetően úgy ábrázoljam az alakokat, amilyenek valószínűleg voltak, igyekeztem elkerülni azt a hibát, hogy a magam jogról és igazságtalanságról, hamisról és igazról való nézeteimhez szabjam őket, vékony lepel alatt eszem hideg leleményeibe bujtatva a tizenhatodik század embereit és tetteiket. Katolikusoknak ábrázolom őket, és mint katolikusokat, mélyen átjárja őket a vallás. Protestáns elme számára némiképpen természetellenesnek tűnik az Isten és ember közötti kapcsolat komoly, örökös érzése, amely áthatja a Cencik tragédiáját. Különösen megdöbbentő lehet az, ahogy a népi vallás kétely nélküli igazságképzete összefonódik az iszonyú bűnben való hideg, elszánt kitartással. De Itáliában – a protestáns országokkal ellentétben – a vallás nem különleges napokon viselt köpeny vagy menlevél, amit azok, akik nem akarják, hogy leszólják őket, felmutatnak, vagy valónk áthatolhatatlan rejtelmeit átható homályos érzés, ami elborzasztja gazdáját a szakadék sötétségével, melynek szélére juttatta. A vallás megfér a katolikus olasz fejében a hittel abban, amiről minden embernek biztos ismerete van. Egybeszövődik az élet anyagával. Imádat, hit, alázat, töredelem, vak csodálat; nem az erkölcsi magatartás szabályzata. Nincs szükségszerű kapcsolatban semmilyen erénnyel. A legelvetemültebb ember is lehet szigorúan ájtatos, és annak vallhatja magát, anélkül, hogy a bevett hitet sértené. A vallás erőteljesen áthatja az egész társadalmat, és befogadójának vérmérséklete szerint lehet érzés, meggyőződés, mentség, menedék; sohasem próbatét. Cenci kápolnát épített palotája udvarán, Szent Tamás apostolnak szentelte, és lelkének nyugalmára miséket alapított. A negyedik felvonás első színében Lucrezia kész viselni a következményeket, amiért megrótta Cencit, amikor megitatta, és kitalált mesével arra buzdította, hogy gyónjon meg halála előtt, mivel katolikusok fontosnak tartják ezt az üdvösséghez; csak akkor adja fel szándékát, amikor rájön, hogy erősködésével újabb bántalmaknak tenné ki Beatricét.
Gondosan kerültem színműírás közben, hogy helyet adjak annak, amit közönségesen tiszta költészetnek neveznek; azt hiszem, aligha találni benne öncélú hasonlatot vagy különálló leírást, hacsak Beatrice leírását az apja megölésére kiszemelt mélységről nem ítélik ilyennek.
Drámai alkotásban képszerűség és érzelem áthatja egymást, az előbbi egyszerűen az utóbbi teljesebb kibontakozására és illusztrálására szolgál. A képzelet olyan, mint a halhatatlan Isten, aki testet ad a megváltáshoz a halandó érzésnek. Ezért van, hogy a legtávolabbi és a legismerősebb kép egyaránt alkalmas drámai célra, ha erős érzés illusztrálására használják, ami megemeli az alacsonyt, és a megértésig lendíti a magasrendűt, mindenre rávetve saját nagyságának árnyékát. Ebben a tekintetben teljesen egyetértek azokkal a modern kritikusokkal, akik szerint avégből, hogy az emberekben igazi együttérzést keltsünk, megszokott nyelvüket kell használnunk, és nagy elődeink, a régi angol költők tanulmányozása arra sarkall, hogy azt tegyük a magunk koráért, amit ők tettek a sajátjukért. De az emberek valós nyelve legyen általában, ne egyetlen osztályé, amelynek társadalmához az író történetesen tartozik. Erre törekedtem én is; nem kell meggyőzni arról, hogy az eredmény egészen más dolog, kiváltképpen mint olyan embert, akinek figyelme csak nemrégen ébredt fel a drámairodalom tanulmányozása iránt.
Római tartózkodásom alatt iparkodtam megnézni ennek a történetnek az emlékeit, amennyire csak idegen hozzájuk férhetett. Beatrice arcképe a Colonna palotában csodálatos műalkotás; a lány börtönfogságának idején készítette Guido. De rendkívül érdekes mint a Természet egyik legbájosabb műhelydarabjának ábrázolása is. Valami szilárd, sápadt nyugalom van arcvonásaiban; szomorúnak és lelkileg megtörtnek látszik, de ezt az elkeseredést szelíd türelem deríti. Fejét fehér kelme redői övezik, amelyek közül előbújnak, és nyakára omlanak aranyhajának sárga szálai. Az arc megformálása különösen finom: szemöldöke éles vonalú, ívelt, ajkán képzelet és érzékenység örökös kifejezése, amit nem nyomott el a szenvedés, és úgy tűnik, nem olthatná ki a halál sem. Homloka széles és tiszta; szeme, amelyről azt hallottuk, hogy kiválik elevenségével, sírástól dagadt és fénytelen, de szépségesen patetikus. Úgy látszik, Beatrice Cenci a ritka emberek közé tartozott, akikben együtt van erő és gyöngédség, anélkül, hogy egymást rontanák; egyszerű és bensőséges természet volt. A bűnök és gyötrelmek, amelyeknek okozója és szenvedő alanya is volt, olyanok, mint egy maszk és köpeny, melyekbe a történtek öltöztették szerepéhez a világ színpadán.
A Cenci-palota nagy kiterjedésű, és noha részben modernizálták, a feudális építészet rideg, behemót kőrakása maradt, abban az állapotban, mint a borzalmas jelenetek idején, amelyek e tragédia tárgyát teszik. A palota Rómának egy eldugott zugában áll, a zsidó negyed közelében, s a felső ablakokból jól látni a Mons Palatinus óriási romjait, félig megbújva a föléjük nőtt fák sűrűje alatt. A palota egyik részében van egy udvar (talán az, amelyben Cenci a Szent Tamás-kápolnát emelte), gránitoszlopok szegélyezik, és finom mívű antik frízek díszítik, régi olasz divat szerint halmozott áttört erkélyekkel építették. A palota egyik, hatalmas kövekből alakított kapuja, amely sötét, magas folyosón keresztül homályos föld alatti szobákba vezet, különösképpen megragadott.
A Petrella várkastélyról nem tudtam több információt szerezni, mint amennyi a kéziratban található.
A CENCI CSALÁD
TRAGÉDIA ÖT FELVONÁSBAN
Fordította JÁNOSHÁZY GYÖRGY
SZEMÉLYEK:
FRANCESCO CENCI gróf
GIACOMO, BERNARDO, fiai
CAMILLO bíboros
COLONNA herceg
ORSINO, főpap
SAVELLA, pápai legátus
OLIMPIO, MARZIO, gyilkosok
ANDREA, Cenci szolgája
Nemesek, bírák, őrök, szolgák
LUCREZIA, Cenci felesége, gyermekeinek mostohaanyja
BEATRICE, Cenci lánya
SZÍNHELY: főleg Róma, de a negyedik felvonásban Petrella,
az apuliai Appenninekben fekvő várkastély
IDŐ: VIII. Kelemen pápaságának kora
ELSŐ FELVONÁS
1. SZÍN
Szoba a Cenci-palotában. Jön Cenci gróf és Camillo bíboros
CAMILLO Eltussoljuk a gyilkosság ügyét,
Ha Őszentségének átengeded
Birtokodat a Pincio kapuján túl.
Nagyon nehéz volt megpuhítanom
A conclavéban; pénzeddel veszélyes
Büntetlenséget vettél már magadnak,
Azt mondja; ha elnéz egyszer ilyen bűnt,
Nyer az egyház, mert megment a pokoltól
Egy lelket, hogy még éljen s bánja bűnét;
De nem fér össze semmiképp magasztos
Trónja fényével és tekintélyével,
Hogy mindennap egyezkedjék olyan
Sokféle ocsmány bűnnel, amilyent te
Alig titkolsz a viszolygó szemektől.
CENCI A birtokom egyharmada – no, menjen!
Hallottam egyszer, hogy a pápa öccse
Az építészt terepszemlére küldte,
Mert villát épít majd szőlőmben, úgymond,
Mihelyt bátyjával dolgom lesz megint.
Így kiforgatni talán mégse kéne!
Többé tanú, de még a Nap se lásson
Olyat, amit egy szolga elfecseghet,
Kit porral tömnek torkig majd jutalmul.
Amit ő látott, többre azt se tartom,
Mint hitvány életét – halálra bosszant!
Megmentenek a pokoltól! Az ördög
Mentse meg őket a mennytől! A pápa
Öccseivel azért imádkozik,
Tegye meg Péter apostol s a szentek
A kedvükért, hogy tartson még erőm,
Vagyonom és szilajságom sokáig,
És tegyek meg mindent, mi jövedelmet
Hozhat nekik. – De marad még elég,
Mihez hozzá nem férnek.
CAMILLO Cenci gróf!
Élhetnél végre tisztes életet,
Megbékülhetnél már önnön sziveddel,
Isteneddel s a megbántott világgal.
Mily undok a véres garázdaság
E hófehér haj tisztasága mellett!
Gyermekeid vehetnének körül,
De félsz, hogy arcukról leolvasod
A szégyent, mert te írtad azt oda.
Asszonyod hol van? Hát bájos leányod?
Tekintete megszépít s felvidít
Mindent: talán megölné ördögöd.
Mért zárod őt el minden társaságtól,
Zokszó nélkül tűrt panaszaival?
Szólj, gróf? Tudod, jóakaród vagyok.
Láttam sötét s vad ifjúságodat,
Úgy néztem torz s heves útját, akár egy
Meteort, ám ez nem tűnt el; figyeltem
Megátalkodott férfiéveid;
Most elnézlek megcsúfolt vén korodban,
Ezer meg nem bánt bűn súlyát viselve.
De én mindig reméltem, megjavulsz,
És háromszor is megmentettelek.
CENCI S Aldobrandino neked köszöni
Birtokom a Pinción túl. Bíboros,
Egy valamit tarts, kérlek, az eszedben,
S jóval nyíltabban beszélgethetünk.
Feleségemről s lányomról beszélt
Egy ismerősöd, aki ide járt;
Másnap az ő leánya s felesége
Kérdezte, láttam-e – s csak mosolyogtam.
Azt hiszem, nem látták többé soha.
CAMILLO Gyalázatos, vigyázz!
CENCI Tőled remegjek?
Szamárság. Jobban ismerhetjük egymást.
Amit bennem sokan bűnnek neveznek,
Hogy kiélem minden érzékemet,
S erővel vagy furfanggal ezt kivívom,
Közismert, nem gondom, hogy veled erről
Beszéljek. Ugyanúgy szólok tehozzád,
Akárcsak önnön figyelmes szivemhez,
Hisz úgymond félig már megjavitottál;
Elhallgattat tehát a hiuság,
Ha nem a félsz; úgy vélem: mind a kettő.
Ki nem élvezi az érzéki kéjt,
S a bosszút is, ki nem gyönyörködik
A kínokban, miket sohasem érez,
És más bajával dúsítják nyugalmát?
Én mást nem élvezek, csak a kimúlás
Látványát, és e látvány örömét,
Ha az a másé, ez pedig enyém;
Nincs lelkifurdalás, se félelem
Bennem, mi, gondolom, másokat elfog.
Úgy hozzám nőtt ez mára, hogy csapongó
Képzeletem bármit kívánjon is,
Vágyképe – melynek nincsen egy vonása,
Mit megérthetne magadfajta ember –
A táplálékom is hiányérzetet kelt,
Míg be nem teljesül.
CAMILLO Mondd, nem vagy-e
Hitvány ember?
CENCI Miért hitvány? No nem.
Hitszónokok ezt megátalkodottnak
Nevezik; ők elég pimaszok ahhoz,
Hogy más emberek ízlését leszólják.
De voltam boldogabb, míg a világ
Tetszésem szerint élt; míg édesebb volt
A kéj a bosszúnál; ma elapad
A lelemény. Hajaj, mind megöregszünk.
Ha akad még tett, melynek iszonya
Az enyémnél lomhább étvágyat is
Felpiszkál: megteszem – legyen akármi.
Ifjú koromban élvezeteken járt
Csak az eszem, s mézzel tömtem magam.
De Szent Tamásra! Mégsem méh az ember –
Untam; amíg valakit meg nem öltem,
Nem hallottam jajgatni őt s fiát,
Nem tudtam, hogy van ily gyönyör a földön,
Mely elmulattat kissé. Szívesen
Nézem a borzalomtól áthatott kínt,
Kimeredt szemet, sápadt ajkakat,
S tudom, a Krisztus vérverejtékénél
Keserűbb könnyeket ejt bent a lélek.
Ritkán ölöm a testet, mely a lelket
Erős tömlöcként hatalmamba fogja,
Hol gyötrelmek rémének kenyerével
Etetem.
CAMILLO Poklok ádáz ördöge
A bűn részegségében még soha
Nem szólt szívéhez úgy, mint most te hozzám,
Hála Istennek, hogy nem is hiszem.
(Jön Andrea)
ANDREA Uram, Salamancából jött egy úr,
Veled kíván beszélni.
CENCI Mondd, a nagy
Szalonban várjon. (Andrea el)
CAMILLO Kérem a nagy Istent,
E kárhozatos és hamis szavak
Ne kísértsék meg, hogy magadra hagyjon. (El)
CENCI Birtokaim egyharmada! Vigyáznom
Kell, vagy a pénz, vénember fegyvere,
Kicsúszik e fonnyadt kézből. De tegnap
Négyszeres ellátmányt rendelt a pápa
Két átkozott fiamnak, akiket
Salamancába menesztettem innen,
Remélve, ott valahogy tőrbe esnek,
Vagy sikerül éhen pusztítnom őket.
Küldjön az Isten rájuk gyors halált!
Bernardo s feleségem nem lehet
Holtan sem rosszabb. Ám Beatrice…
(Gyanakodva körülnéz)
Az ajtónál aligha hallgatóznak.
No és ha igen? Mégsem jó beszélnem,
Bár szóval győzi meg magát a szív.
Te néma levegő, te meg ne halljad,
Mit gondolok! Padló, melyen szobája
Felé tartok, beszélj neki erélyes
Léptemről és gúnyos betoppanásról,
De szándékomról semmit! – Andrea!
(Jön Andrea)
ANDREA Uram!
CENCI Beatrice a szobájában várjon
Ma este… nem, éjfélkor, egyedül.
(Mindketten el)
2. SZÍN
A Cenci-palota kertje. Beszélgetve jön Beatrice és Orsino
BEATRICE Ne forgasd ki a dolgot.
ORSINO Még emlékezhetsz, hol beszéltünk
Akkor: jól látni innen a helyet
E ciprustól; eltelt két év azóta,
Hogy áprilisban egy holdfényes éjjel
A Palatinus romjai alatt
Megvallottam neked a titkomat.
ORSINO Azt mondtad akkor, hogy szeretsz.
BEATRICE Te pap vagy.
Ne szólj nekem szerelemről.
ORSINO A pápa
Engedélyt adhat, hogy megházasodjam.
Mert pap vagyok, azt gondolod, a képed,
Akár elejtett szarvas a vadászt,
Nem kísér folyton, ébren s álmaimban?
BEATRICE Mondtam, nekem szerelemről ne szólj:
Legyen bár engedélyed, énnekem nincs;
E boldogtalan házat el se hagynám,
Amíg szegény Bernardo s a nemes hölgy,
Akinek életemmel tartozom,
Szenvedi azt, miből részt vállalok.
Orsino, amit éreztem irántad
Egykor, keserű kínná változott.
Ifjonti egyezség volt, s fogadalmad
Megszegte; ettől fel nem old a pápa.
Szeretlek én továbbra is, de szentül,
Ahogy a testvér vagy szellem szerethet:
Hideg hűség, amit esküdhetek.
Jobb is talán, hogy elmarad a nász.
Te agyafúrt vagy, köntörfalazó,
Ez nincs ínyemre. – Jaj, gonoszkodom!
Hová legyek? De most sem mint barátom
Nézel rám: mintha éppen fölfedeznéd,
Hogy ezt gondoltam, és igaz gyanúmból
Hamis mosollyal sérelmet faragnál.
Nem, nem, bocsáss meg: sokkal ridegebbnek
Látszom a bútól, mint vagyok valóban;
Bánatos gondokat hordok magamban,
S jósolnak… ám lehet rosszabbat annál,
Mit elviselek?
ORSINO Minden jóra fordul.
Kész a beadvány? Mindent megteszek
Érted, tudod, édes Beatrice;
Latba vetem minden furfangomat,
Hogy orvosolja panaszod a pápa.
BEATRICE Megteszel értem mindent. Mily hideg vagy!
Furfangodat… más szót várok… (Félre) De jaj!
Ilyen erőtlen, elárvult teremtés,
Még perelek az egyetlen baráttal! –
Apám ma este fényes lakomát ad,
Orsino, mert jó híreket kapott
Salamancából, a testvéreimtől,
S e szeretet-parádéval takarja
Gyűlöletét. Pimasz képmutatás:
Halálukat ülné meg szívesebben;
Térden imádkozott ezért, tudom.
Nagy Isten, ilyen apám van nekem!
De lázasan készülnek a dologra,
Ott lesz egész rokonságunk, a Cencik,
S a római nemesség krémje is.
Megparancsolta, hogy sápadt anyámmal
Ünnepi díszt öltsünk fel mind a ketten.
Szegény nő! Egy kis változást remél
Ettől sötét lelkében; nem hiszem.
A vacsoránál kapod a beadványt;
Addig – ég áldjon.
ORSINO Ég veled. (Beatrice el)
A pápa
A papi eskütől nyilván nem old fel,
Hacsak néhány zsíros egyházi stallum
Jövedelméért nem; Beatrice,
Olcsóbban is megkaplak, azt hiszem.
Ékes kérését sem olvassa el.
Átjátssza majd hatodunokaöccse
Szegény atyafiának, mint a nénjét,
És nem juthatok hozzá semmiképpen.
Aztán, amit el kell szenvednie
Az apjától, el is túlozza jócskán.
Vénember nyűgös és akaratos.
Leszúrhatja ellenségét, a szolgát
A férfi, borral és nőkkel vigadhat,
S morcosan térhet sótlan otthonába,
Hogy szidja feleségét, gyermekét;
Ezt zsarnokságnak mondja neje, lánya.
Elégedett leszek, ha lelkemen nincs
Nagyobb bűn, mint amit szeretetem
Módjától el kell szenvedniük – ebből
A hálóból nem szabadul. De félek
Éles eszétől, átható szemétől,
Mely sugaraival ízekre bont.
S lecsupaszítva pirulok a rejtett
Gondolatért. – Eh, társtalan leány, ki
Végső reményeként akaszkodik rám!
Bolond volnék, mint ha pánikba esne
A párduc egy kis antilop szemétől,
Ha elszalasztanám.
3. SZÍN
Pompás csarnok a Cenci-palotában. Lakoma. Jön Cenci, Lucrezia, Beatrice, Orsino, Camillo, Nemesek
CENCI Isten hozott, barátok, rokonok,
Bíborosok, egyház pillérei,
Ittlétetek tisztesség lakománkra.
Túl hosszan éltem már remete módján,
S míg társaságotoktól elmaradtam,
Bizony gonosz hír terjedt el felőlem;
De remélem, nemes barátaim,
Ha már együtt mulattok itt velünk,
És hallottátok, milyen jámbor okból,
És elmondtunk egy-két pohárköszöntőt:
Elhiszitek, hogy hús-vér vagyok én is,
Bűnös, igaz, Ádámtól mind azok,
De gyöngéd szívü, szelíd, résztvevő.
ELSŐ VENDÉG Igaz, uram, úgy tűnik, túl kedélyes,
Túl víg és nyájas ember vagy te ahhoz,
Hogy mindazt megtedd, mit rád mondanak.
(Társához) Ilyen nyílt, pajzán kedvet sose láttam
Senki szemében!
MÁSODIK VENDÉG Valami szerencsés
Esemény, melynek mind örvendhetünk,
Az hozott össze; gróf, mondd el nekünk.
CENCI Valóban egy szerencsés esemény.
Ha van apa, ki apai szivéből
Imát röpít e földről mindenek
Atyja felé, akár aludni készül,
Akár álmából épp felcihelődik:
Forró könyörgést, vágyat és reményt,
Azt, amit ő két fiának kiván,
Számukra egyetlen kérése ez,
S legszebb reményén túl váratlanul
Beteljesül, így hát barátait
És rokonságát lakomára hívja,
Hogy örömében osztozzanak ők is –
Örüljetek: ha van, hát én vagyok.
BEATRICE (Lucreziához) Nagy Isten! Iszonyú! Testvéreimmel
Szörnyű dolog történt.
LUCREZIA Ne félj, leányom,
Túl nyílt beszéd ez.
BEATRICE Jaj, megfagy a vérem!
Az a gonosz vigyor szeme körül,
Nézd, hajáig ráncokba vonja bőrét.
CENCI Salamancából jött ez a levél.
Beatrice, olvasd el jó anyádnak.
Köszönöm, Isten! Te egyetlen éjjel
Megtetted azt, mire régóta törtem.
Két engedetlen, lázadó fiam
Halott!... Halott!... Hol a jókedvetek?
Nem figyeltek rám… mondom, hogy halottak,
Nem kell nekik már étel és ruha;
A gyertya sötét útjukon: utolsó
Költségem. Azt nem várja tán a pápa,
Hogy koporsóban is eltartsam őket.
Örvendjetek velem: ujjong a szívem.
(Lucrezia félájultan lerogy, Beatrice felfogja)
BEATRICE Ez nem igaz! – Nézz fel rám, asszonyom.
Ha igaz volna – van Isten az égben –,
Nem érné meg, hogy hencegjen vele.
Torz lelkű ember, tudod, hogy hazugság.
CENCI Akár Isten szava: mert ő lehet
Tanúm, hogy tiszta igazat beszélek;
Gondoskodása megmutatkozik
Haláluk módjában is. A misén
Ott térdelt Rocco és másik tizenhat,
Mikor a fal leomlott s összezúzta;
A többi meg se sérült. Cristofanót
Egy férfi tévedésből szúrta le,
Amíg vetélytársával hált szerelme,
Épp aznap éjjel, épp azon az órán;
Látszik, hogy gondja van reám az égnek.
Aki barátom és szeret, jelölje
Naptárában ünnepnek e napot.
December huszonhetedike volt.
Olvasd a levelet, ha nem hiszed.
(A társaság megzavarodik, több vendég feláll)
ELSŐ VENDÉG Borzasztó! Megyek.
MÁSODIK VENDÉG Én is.
HARMADIK VENDÉG Álljatok meg!
Én azt hiszem, csak móka ez, szavamra!
Nagy feneket kerít az ugratásnak.
Elvette tán az infánsnőt fia,
Vagy El Doradóban aranyra lelt.
A vicc ideje van most; várjatok!
Ingerkedést látok a mosolyában.
CENCI (bort tölt egy kehelybe, és megemeli)
Fényes bor, vígan pattog és pezseg
Arany kelyhemben bíborszínü tükröd
A lámpafényben, akárcsak a lelkem
Két átkozott fiam halálhirére!
Ha azt hinném, a vérük vagy, te bor,
Mint szentséget innálak, és veled
Köszönteném a poklok ördögét,
Aki, ha apák átka, mint beszélik,
Gyors szárnyon száll holt gyermeke után,
S az égi tróntól elrángatja lelkét –
Győz győzelmemben! – Ám fölösleges
Lettél: meghúztalak jól örömömben,
Ma este már elég is volt a borból.
Andrea, vidd körül.
EGY VENDÉG Alávaló!
E nemes társaságból senki sem
Fog vissza, te cudar?
CAMILLO Az Istenért,
Menjenek a vendégek! Nem vagy észnél.
Baj lesz ebből.
MÁSODIK VENDÉG Fogjátok be a száját!
ELSŐ VENDÉG Majd én!
HARMADIK VENDÉG És én!
CENCI (azokhoz, akik fenyegető tartással felállnak)
Ki az? Ki szól? Ki? (A társaság felé fordul)
Semmi,
Mulassatok. – Vigyázat, mert a bosszúm
Királyi pecsétes levél, mely öl,
De a gyilkos nevét nem mondja senki.
(A lakomázók szétrebbennek, néhány vendég távozni készül)
BEATRICE Nemes vendégek, még ne menjetek;
Mit számít, hogy egy apa ősz haja
Zsarnokságot s gyűlöletet takar?
Hogy aki tagjainkat adta, kéjjel
Meg is kínozza őket? Hogy mi, holtak
És elhagyottak, húsa-vére volnánk,
Gyermekei és asszonya, kiket
Szeretni s védni kell? Nem is találunk
E kegyetlen világon menedéket?
Mi irthatott ki egy gyerek agyából
Szeretetet s tiszteletet, leküzdve
Szégyent s félelmet? Gondoljatok erre!
Sokat tűrtem, s csókoltam a kezet,
Mely földre nyomott minket, csak szülői
Fegyelmezésnek gondoltam csapását!
Mind mentegettem, s mikor nem maradt
Kétség, békésen, könnyel, szeretettel
Próbáltam megpuhítani; de nem ment,
S álmatlan éjszakákon térden állva
Küldtem Istenhez, mindenek atyjához,
Forró imát, de nem hallgatta meg,
S tűrtem – míg itt állok előttetek,
Hercegek s rokonok, testvéreim
Halotti torán. Ketten még maradtunk:
Asszonya s én; de ha nem ment ki senki,
Új mulatságra jöhettek, milyet
Gyermekek sírján tartanak apák.
Colonna herceg, közeli rokon vagy,
Bíboros, te a pápa kamarása,
Camillo, te az állam főbirája:
Mentsetek ki!
(Beatrice beszédének első fele alatt Cenci Camillóval beszélgetett; meghallja a befejezést, és most előrejön)
CENCI Barátaim saját
Leányaikra gondolnak, remélem –
Vagy a torkukra –, mielőtt e lányra
Hallgatnának.
BEATRICE (nem figyel Cenci szavaira)
Nem mer rám nézni senki?
Nincs válasz? Elnémítja hát a zsarnok
Ennyi okos emberben is az észt?
Vagy nem a törvény betüje szerint
Kérem, ezért kell megtagadnotok?
Bár eltemettek volna engem is!
A távoli tavasz virágai
Hervadoznának síromon, s apám
Mindnyájunkért ülhetne végre tort!
CAMILLO Ily ifjú lánytól keserű kivánság.
Nincs mit tennünk?
COLONNA Semmit sem, azt hiszem.
Veszélyes ellenség e Cenci gróf.
De bárkinek segítek ebben.
EGY BÍBOROS Én is.
CENCI Arcátlan lány, menj vissza a szobádba!
BEATRICE Eredj te magad, istentelen ember!
Ott bújj meg, ahol többé senki sem lát!
Tiszteletet s alázatot kivánsz,
Hóhér létedre? Apám, csak ne álmodj:
Megrettenthetted ezt a társaságot,
De rossz rosszat szül. Ne vágj arcokat!
Siess, bújj el, bátyáim bosszuálló
Szelleme székedből menten kiver!
Takard el arcod az élők szemétől,
S ha ember léptét hallod, szedd a lábad,
Sötét zugot keress, és hajtsd le ott
A megbántott Isten előtt fejed;
Mi köréd térdelünk, és kérve kérjük,
Hogy irgalmazzon nekünk és neked.
CENCI Barátaim, kár, hogy e tébolyult lány
Befente mulatságunk örömét.
Jó éjszakát, nem foglak itt tovább
Családi perpatvar nézőinek.
Beszélünk még. –
(Mind el Cenci és Beatrice kivételével)
Kóvályog a fejem.
Adj egy kupa bort. (Beatricéhoz) Hamis képü kígyó!
Te fenevad! Szép, mégis iszonyú!
De kezessé bűvöllek én, tudom;
Most tűnj el innen gyorsan! (Beatrice el) Andrea,
Töltsd meg görög borral a serlegem.
Azt mondtam, nem iszom többet, de kell,
Mert furcsamód felszítja kedvemet
A gondolat, hogy mire készülök. (Kiissza a bort)
Légy ereimben a friss ifjuság
Heve, a férfikor célratörése,
S vénség hideg, ravasz gonoszkodása!
Akárha a fiaim vére volnál,
Melyre szomjaztam! Hat a bűvölet.
Meg kell lennie, s meglesz, esküszöm! (El)
MÁSODIK FELVONÁS
1. SZÍN
Szoba Cenci palotájában. Jön Lucrezia és Bernardo
LUCREZIA Ne sírj, édes fiam: engem ütött csak,
Ki többet is elbírtam. Ha megöl,
Csak jót tett volna velem igazában.
Mindenható Isten, tekints le ránk,
Terajtad kívül nincsen is barátunk!
Ne sírj; bár úgy szeretlek, mint enyémet,
Nem vagyok igazi anyád.
BERNARDO De sokkal
Több, mint anya lehetett gyermekének:
Az voltál mindig! Hogyha nem apám
Üt meg, tán sírtam volna, azt hiszed?
LUCREZIA Szegény fiam, tehettél volna többet?
(Jön Beatrice)
BEATRICE (kapkodva) Járt-e már erre? Láttad őt, öcsém?
Jaj, nem! Most hallom lépteit a lépcsőn,
Mind közelebb, a keze a kilincsen;
Anyám, ha engedelmes gyermeked
Voltam, ments meg most tőle! Te nagy Isten,
Akinek földi képe az apa,
Hát elhagytál engem valóban? Ő jön:
Nyílik az ajtó, látom már az arcát,
Csúnyán néz másra, de úgy mosolyog rám,
Mint tegnap este lakoma után.
(Jön egy Szolga)
Nagy Isten, mily irgalmas vagy ma hozzám!
Ez Orsino szolgája. – Nos, mi újság?
SZOLGA Azt üzeni gazdám: a Szentatya
Ki sem nyitotta a kérésedet. (Papírt ad át)
Azt kérdi, milyen órában jöhetne
Hozzád megint?
LUCREZIA Üdvözlégy idején. (Szolga el)
Odalett, lányom, utolsó reményünk.
Milyen sápadt vagy! Reszketsz, elmerültél
Félelmes és makacs gondolatokban,
Mintha valami megfoganna benned.
Mily fagyos a szemed! Jaj, drága gyermek!
Megőrültél? Ha nem, kérlek, beszélj.
BEATRICE Nem vagyok őrült; láthatod, beszélek.
LUCREZIA Mit tett apád a szörnyü lakoma
Után? Rosszabbat, mint hogy mosolyogva
Hirdette ki: „A fiaim halottak”?
Szomszédja arcát nézte mindegyik,
Hogy lássa: az is olyan holtfehér?
Úgy éreztem az első szóra: vérem
Szívembe tódul és megszédülök;
Hogy elmúlt, dúltan s elgyöngülve ültem,
Míg egymagad álltál fel, hogy lehordjad
Kemény szavakkal e torz kérkedést,
S láttam, hogy benne az ördög lekushad.
E percig így álltál pajzsunk gyanánt
Köztünk s apád komor dühe között:
Szilárd lelked egyetlen menedékünk.
Mi törhetett le ennyire? Mi írta
Szegény arcodra ezt a bánatot,
A még szokatlan félelem után?
BEATRICE Mit mondsz? Lásd, azon gondolkoztam éppen:
Jobb volna nem is küzdeni tovább.
Az ilyen ember véres és rideg,
De – jaj, mielőtt rosszabb is lehetne,
Jobb lesz meghalni: akkor nincs tovább.
LUCREZIA Ne mondd ezt, gyermek! Azt beszéld el inkább,
Mit tett apád, vagy mit mondott neked.
Az istenverte lakoma után
Szobádban volt egy percig. Nos, beszélj!
BERNARDO Néném, néném, kérlek, mondd el nekünk!
BEATRICE (nagyon lassan, magára erőszakolt nyugalommal)
Csak egy szó volt, anyám, egyetlenegy szó,
Csak egy mosoly. (Vadul) De azzal megtiport,
Halvány arcomból kifutott a vér.
Árokból mert vizet adott nekünk,
És bivalyok láza roncsolta húsát,
Hogy azt együk, vagy éhen veszhetünk,
Hát ettük. Drága Bernardo öcsémet
Kellett látnom, hogy súlyos, lomha láncok
Rozsdájától lett üszkös zsenge teste,
És mégsem estem kétségbe – de most!
Mit i
