Lábunk alatt porlad a világ,

aminek a végén senki sem tapsol,

de lesznek, akik akkor is mondják,

ez nem elég, nem elég jó, 

nem így

kellett 

volna

élni.

És akkor mondanánk

szavakat, amik már rég 

elfelejtettek

minket,

bizonyos térből nehéz 

állítmányhoz rendelni

az alanyt.

 

Ahol nemcsak a tárgyak

súlytalanok, tárgytalan 

minden. Bármilyen 

váróban ülni 

elfelejtett 

időpontként,

mikor hangosbemondó recseg: 

négyeszázetyest várják,

várják a hatszázhatvanhatos rendelőbe, 

de időbe telik, mire 

rájössz, hogy itt 

ez a neved: négyeszázetyes,

és éppen örülnél, hogy hívnak,

hívnak valahogy, és várnak,

várnak is.

 

De akkor már a négyesszázkettediknél járunk.

Egy körből kimaradtál, 

ami az életben

azt jelenti, 

hogy az összes 

többiből is.

 

Reggel óta olyan váróban 

ülsz, ahol senki 

nem ismeri 

a neved.

 

Feltettem ezt 

a világslágert,

tű alá időtlen 

bakelit. Nincs 

semmi, 

ami ne lenne 

már itt.

 

Forgatod 

magad, forgatja 

magát,

tű elkapott 

dallamon, hangok 

mértanán lehetsz 

az origó.

 

A csend tartogat 

valamit, üres

kottaállapot. Hordozza 

a zenét, anyát a gyermek, 

gyermeket az anya. Végtelen 

ismétlés, hangok 

mértana. Üreskotta-

állapot, állapotosság. A csend 

hordozza,

anyagyermek, gyermekanya.

 

Üres kotta a csend 

nyomtatási képe.

Moduláció. Egy 

nyolcad szünet más-más 

környezetben a várakozás.

 

Feltettem ezt 

a világslágert, tű alá 

időtlen bakelit,

forgatja magát, mintha minden 

elfelejtett szó visszhangja 

volna a csend,

tartogat valamit,

valahol valaki várja, hogy ne legyen 

elég jó.

 

És ez lesz a refrén, amiben minden ismétlés 

új értelmet nyer,

egy nyolcad szünet más-más 

környezetben,

ahol nincs semmi, ami ne volna 

már itt.