Fülelt a nap lábhegyen,

mint aki nagyot hall.

Kongattak a béresek

öles ostorokkal.

Piros szoknyák, tehenek,

sajtárok, bús danák.

Rossz álmukból keltek az

uradalmi tanyák.

Gőzölgött az ért-trágya.

Legyek-e rá büszke?

Magyarságom leghívebb

áldozati füstje.

Egy fél liter tej után

másik munkán vagyok:

ötön-haton hajazzuk

az árpa-asztagot.

Szél babrál a hajammal,

fülem dobján dobol.

Úgy elnézem a határt,

mint egy fáradt szobor.

Van még talán száz évem,

száz év meg a csoda.

Hej, Dunántúl, Tiszántúl,

csillag vagy laboda?!

Hirtelenül sárga folt

a kereszt tövében.

Paszulyt, borsót meg paszulyt

ettünk csak a héten.

Napkelőtől búvóig,

hónaptól hónapig

sokat láttam, hallottam.

Elmondom még azt is,

hogy Nagy Annus szép lány volt,

arca égi udvar,

és egy szalmazsákon hált

a cselédfiúkkal.

1940, Csetény