„Ez a bál itt az emlékek bálja,

S egyre több táncos maszkot visel.

A kezem nyújtom, de senki sem látja,

S egyre távolabb táncolnak el.”

(Sztevanovity Dusán: Emlékek bálja)

 

Rápillant, görget, rápillant, görget… A volt HÖK-elnök házasodik, új fotó került a „Párizsi nyaralás” albumba, telexes cikk a diplomás munkaerőről, álláshirdetés, egy albérletes csoportban lakótársat keresnek, egy volt gimis osztálytárs boldog, munkahelyet váltott, videó a kézműveskedjünk csoportban… De kurva jól megy mindenkinek!

A víz meggluggyant a kádban. Eszter borostás lába olyan lendülettel nyomta fel a csap karját, mintha lerúgni akarná. Széles, tüzes sugár. Sziszegve rántotta el a másik lábát, előrehajolt, és akár egy ágaskodó kutyát, lenyomta a kart. Mély levegőt vett, ideges rántásokkal beállította a vizet, majd elégedett sóhajjal visszadőlt.

Rápillant, görget, rápillant, görget… Állj! Basszus az Élet menete! Be is jelölte az „ott lesz”-t. Tavaly nem volt, valami HÖK-ös cucc miatt. Pedig megfogadta, hogy minden évben. És ha ideér a vulkáni köd? Sanszos, hogy akkor is lesz. Esőben is volt. Bár lemondanák! Vagy találna egy jó ürügyet! De zsibbadt agya még egy szappanbuboréknyit sem tudott fújni.

Ez a többszintű alkotmányosság pótvizsga óta így megy. Vagy a fenntarthatósági konferencia óta?

Rápillant, görget, rápillant, görget… Inkább az after party. Mindegy. Két hónap. Nőtt a lelkében egy láthatatlan lefolyó. Bejárt a maradék órákra, csinálta a HÖK-öt, pont ahogy hírfolyamot pörgetett.

Rápillant, görget, rápillant, görget… Mehetne valakivel. Rákattintott a vendéglistára. HÖK-ösök, jó, velük nem. Egy gimis tanára, ennyire nem rossz a helyzet. Két csoporttárs, azokat meg rühelli. Ki ez a srác? Ezzel kavart két éve EFOT-on. Azóta se beszéltek. Miért nem törli le? Joe? Vagyis Bálint. Használja még ezt a becenevet? De amúgy nem hülyeség. Mondjuk hat éve nem beszéltek… Jó, két és fél éve összefutottak a Keletiben. Csak ott volt Joe csaja is. Aki úgy nézett rá, mint Alan Rickman, mikor azt üvölti: Robin Hood, kiskanállal vájom ki a szívedet. Mert az tompa, és sokkal jobban fáj.

És ha most is ott lesz? Leszarom. Sorvadjon el. Nem mintha oka volna a féltékenységre. Talán nincsenek is együtt. Az utolsó közös képük egyéves.

Joe jó lesz. Nem valami távoli ismerős, de nem is egyetemi arc. Talán nem is jön. Esküvőre megy, nyaral, szakdolgozatot ír, tesztet egy állásinterjúhoz, dolgozik vagy bármi normális emberi elfoglaltsága van. Nem. Joe régen is kijárt. A családjában volt valami náci, miatta.

Eszter első szerelméről tárolt emlékei szemcsések voltak, mint egy rosszul beállított TV. Lila jövőképek, gerincet csiklandó vágy, izgalom, nyársat nyelt félelem, fejet falba verő düh, kézbe hajtó önvád, a csalódás savas könnyei, a csontvázra fogyott hiány.

Milyen lehet most? Jó lenne dumálni. Régen is jó volt. Mostanában csak szülinapi köszöntéseket váltanak, mellé pár semmitmondást. Persze örül, de mi értelme van? Nem tudta. Engedte, hadd menjen.

Míg Joe válaszát várta, ráírt Julcsi. Egy találka holnap? Hagyja a francba Bálintot? Nem. Az ígérete. Minden évben kimegy Élet Menetére. Most is ki kell. Legyen inkább holnapután. A Deákon, a templom előtt. Puszi!

 

* * * *

 

Bálint olvasni próbált és könyökkel egyensúlyban tartani a kordont. Egyik se nagyon ment. A betűk hieroglifákká tekeredtek, a kordon meg dülöngélt. A látszatra azért figyelt.

Bámulás, lapozás. Végre! Kérlek, istenem, add, hogy jól sikerüljön. Nem volt vallásos, de randik előtt mindig. Legfeljebb hatástalan. Bámulás, lapozás. Az instagram alapján leszokott az ing-farmer párosításról. Nőiesebben öltözködik. Szemüvege sincs. Nyilván kontaktlencse. Szerencsére a gyönyörű, vörös haját nem festi, a frufruját pedig még mindig előre fésüli, hogy alacsonyabbnak tűnjön a homloka. Bámulás, lapozás. Még mindig lemélyíti a hangját, hogy felnőttebb legyen? Még mindig úgy nevet, mintha egy bőröndöt húznának az utcán? Világmegváltásról álmodik? Van barátja? Vele jön? Nem mondta. Honnan jött egyáltalán a találkozás? Hiányzott volna neki? Kizárt.

– Mit olvasol?

Bálint ijedten megugrott, a kordon megingott, a könyv a földre esett.

– Jézus, uramisten!

– Csak én. Amúgy is, itt inkább Mózest emlegesd! – cinkoskodta vigyorogva Eszter.

– Igazad lehet. Vagy Bryan-t. 

Ez volt az. Az a bőröndös nevetés.

Eszter megpuszilta. Ez talán azt jelenti… Ne légy már bolond!

– Megváltoztál. – Bálint kapkodott. Valamit még mondani kéne. – Úgy értem az… Az öltözködésed. De tetszetős. Komolyan tetszetős.

– Semmi extra. De köszi! Muszáj volt egy kardigánt felvenni. Ez a vulkáni köd…

Kísértet járta be Európát. Egy kirobbant vulkán hamuja. A repülők nem szállhattak fel, sok helyen autózni se lehetett. A legfurcsább az optikai csalódások voltak. Posztok járták be a netet teljesnek tűnő római, középkori romokról, a le se égett Notre-Dame-ról, a berlini falról, a Hofburg tetején kifeszített Habsburg-zászlóról. A tudósok fakenews-ról és természeti csodáról beszéltek, egyszerre.

Eszter felvette Bálint könyvét. Sally Rooney, Normális emberek.

– Nem egy irodalmi ördöglakat, de szívmelengető, hogy mennyi mindent képes túlélni az első szerelem. Igaz, ez csak ábránd. A valóságban ilyen nincs. – Eszter arcán gyors, de jól látható mosoly. Bálint cinizmusára vagy az elbújt üzenetre reagált?

– Szóval még mindig imádod a romantikus regényeket?

– A számolgatás, reakció, képlet mellett kell egy kis kikapcsolódás. Aminek nincs rejtett üzenete. – Közben a menet elindult a Dohány utcai zsinagógától a Deák felé.

– Ne! Van, hogy te nem ok-okozatokon, kombinációkon agyalsz?

– Tíz pont a Griffendélnek.

– Ken Follett volt a kedvenced, ugye? Folyton mondtad, hogy olvassam el a Katedrálist, meg Az idők végezetéiget.

– A Katedrálist el is kezdted.

– Be is fejeztem. Később olvastam a másikat is.

Bálint szíve belebokszolt a mellkasába. Mindennek ellenére, mégse múlt el Eszter életéből nyomtalanul.

– És észrevetted, mennyire hasonlítanak rád Aliena és Caris?

– Passz. Nem’tom. Nincs mindenkinek elefántmemóriája.

A Bajcsy-ra rákanyarodva Bálint elemezni kezdett. Nem hatalomvágyók, azért lesznek vezetők, mert rátermettek és segíteni akarnak. Ahogy Eszter diákelnökként. Mások szeretetéből, tiszteletéből kapnak erőt, közben függetlenségre vágynak. Emlékszik, mennyit veszekedtek, mert segíteni akart, és nem hagyta, hogy Eszter maga oldja meg a gondjait? Meg, mert más fiúkkal is kedves volt, ő meg féltékeny. Nevetése felhőről felhőre andalgott. Alienának és Carisnak is nagy ambíciói vannak. Mint Eszternek az ENSZ. Harcolni a klímavédelemért. Alienát megerőszakolják, ezért fél a szerelemtől… Bálint ijedten, hadarva pontosított: Természetesen Eszternél nem ez történt, hála istennek!, de…

– Mit jelent, hogy folyton reakciókon, képleteken agyalsz? Ez még az egyetem vagy valami gyógyszerész meló?

Ez az index nélküli váltás! Milyen jól ismeri! Lassítani kéne. Nem az ő bizalmát, szerelmét hajították le az Eiffel-torony tetejéről és taposták földbe, hanem az Eszterét. Neki könnyű visszacsúszni a régi tempóba. Sokszor elképzelte a találkozást. Kidolgozta a lehetséges szituációkat, a párbeszédeket. Eszternek nehezebb lehet. Igaz, ő sem pont erre számított.

Doktorira jár, közben egy újpesti gyógyszerészeti cégnél preparatív technikus. Az üres tekintet elárulta, Eszternek fogalma sincs, miről beszél. Elmagyarázta. Majd átkötötte a doktorijára. Az emlékezés, felejtés biokémiáját kutatja. Platón szerint a memória egy viasztábla, de valójában idegsejtek. Az emlékeket a szinapszisok őrzik, ám a sejtek hétévente lecserélődnek. Biztos, Eszterrel is volt, hogy valamire egyszer így emlékezett, aztán másképp. Vagy teljesen el is felejtette. Már tudja, miért. A demenciánál, Alzheimer-kórnál viszont az acetilkolin molekulák csökkenése okozza…

Hümmögés, bólogatás. Esztert megint elvesztette. Az istenfáját! Pedig miatta csinálja.

Képtelen elfelejteni. Képtelen a közönyre. Képtelen, és nem érti, miért. Miért csak emlékszilánkokkal vagdosva vagy szexuális álmoktól habos éhséggel tud rá gondolni?

– Nézd! Ez nem az a csávó, abból a filmből?

– Ezt alaposan körbeírtad. – Bálint vigyorgott, bár a félbeszakítás mérge is benne volt.

– Tudod, volt az a film… A Saul fia. Ő volt a főszereplő.

– Igen, valóban.

– Irtó jó az a film. Jó, nem a legjobb szó rá, de érted? A legkirályabb, ahogy a narrációba beépítették Wittgenstein filozófiáját. Az megvan, nem? Hogy a racionális dolgokról beszélhetünk tudományosan, objektíven, csak az igazán fontosak rohadtul irracionálisak. Ezekről viszont hallgatunk. Vagyis hallgatni kéne, csak közben ezek a tényleg fontosak. Érted, itt a holokauszt. Arról kurvára nem lehet közönyösen beszélni. Vagyis lehet, csak minek. Úgy egy bazi nagy adathalmaz lesz. Attól nem érzed azt, hogy soha többé. Ez a film épp azért irgalmatlanul zseniális, mert nemcsak felmondja, hogy hát ez történt, meg az, aztán meg ez… Hanem megráz, kiforgat az agyadtól a gyomrodig.

Bálint csak közhelyként ismerte Wittgensteint. Pár nap múlva majd ráguglizik erre az értelmezésre, de semmit se talál. Eszter gondolatmenete azért akkor és ott lenyűgözte. Az ilyenek régen is nagyon mentek neki. Mint a Quimby Lámpát ha gyújtok „de utolér a múlt, mint a mögöttünk hagyott jövő” soránál, amit  egy Jekill- és Hide-idézettel vont párhuzamba: „Kampókkal rángatta maga elé a jövőt, a múltat zsákban húzta maga után.”

A Wittgenstein-értelmezést hallgatva sípolni kezdett a füle. Lehetséges volna, hogy nemcsak a filmről beszél? A fontos dolgok elhallgatása nekik kitűnően ment. Talán ez az egész nem is a közös emlékezésről szól? Vagy legalábbis nem a holokausztról.

Hányszor gyújtotta meg a lelkiismeret Bunsen-égőjét a hat év alatt! Számtalan kémcsőben vizsgálta a múltat. Vegyületüket a szakítások, újrakezdések, bűntudat, a sokévi szünet sem bontotta teljesen atomjaira. Eszter is ezt érezheti.

A menet elhagyta az Oktogont, közeledett a Kodály köröndhöz. Az ég egyre szürkült, a távolabbi házak már csak sötét foltok voltak a vulkáni ködben.

– Igazából miért vagy itt? – szakadt ki Bálintból. – Úgy értem, a megemlékezésen. Régen nem jártál. Zsidó se vagy… Mármint az nem baj… Én se. De az más. Te csak szolidaritásból?

– A dédapám zsidó volt. Treblinkában halt meg. – Bálint megdöbbent. Erről sosem hallott. – Volt egy családfakutatós órám két éve. És az otthoni papírjaink között találtam pár ellentmondást. Nagy nehezen kiszedtem a nagyiból, miért. A dédapám ki akart költözni Palesztinába. Még a harmincas években. A dédi meg nem. Keresztény volt, nem kellett félnie. Győzködte a dédapámat, hogy keresztelkedjen ki. Amit meg ő nem akart. Aztán elváltak, a dédi újraházasodott, a nagyiék pedig megkapták az új férj nevét. Ezért vagyok Váradi, és nem Rosner. A dédapám végül nem jutott ki. Nem tudom, miért. De ’44-ben elvitték. A dédinek állítólag iszonyú lelkiismeret-furdalása volt. Meg is érdemelte. Meg félt, hogy kiderül, a gyerekei félzsidók. Ezért hallgatott. Amit értek, de attól mégis szemétség. Nagyi szerint mindegy, mert a zsidóság anyai ágon öröklődik. Nekem azért fontos. Kijárok, hogy ne felejtődjön el a dédapám.

Bálint nem volt meglepve. Vagyis de, csak nem azon, hogy ez Eszter családjában történik. Olyan szülők mellett, akik közel harminc éve hun házasodnak, hun meg elválnak.

– Szóval bocsánatkérésből.

– Nem. Emlékezni.

– De egyszersmind bocsánatot is kérsz, a család nevében.

– Tök mindegy. Attól még halott.

– A bocsánatkérés gesztus. Sajnálom, tanultam belőle, többet nem teszem.

– Miért akarsz mindenáron meggyőzni?

– Megbántottalak. – Bálint a földet bámulta, álmatag, lassú hangja fakó susogássá változott.

– Hogy jön ez ide? – lepődött meg Eszter, miközben elfordította a fejét.

– El akartam mondani. Ezért mentem le a Fishingre. A szakítás után. Csak félresiklott. Nem először. – Sápadt nevetés. – Szerettem volna elmagyarázni, miért csaltalak meg Zsófival azon a gárdonyi hétvégén. Miért voltam utána olyan bunkó. És mindenekelőtt bocsánatot akartam kérni. Hogy… – Nagyot nyelt. – Hogy tabula rasa kezdhessük.

– Öhm… Értem. Szerintem kicsit túlbonyolítod. 

– Nos, hajlamos vagyok rá. – Újabb sápadt nevetés. – Csak akartam, hogy tudd, hogy fontos vagy… voltál. És elmondhatatlanul sajnálom, ami történt.

Az istenfáját!, hogy képtelen ezt a gerincgörnyesztő érzést jobban mondani! Hova tűntek a selymesre csiszolt mondatok? Nyelv által homályos zugokban bujkálnak, ő meg a szánom-bánom között a közhelyre esett.

– Az az igazság, hogy nem nagyon emlékszem.

– Nem csoda. A Fishingen elég ittasak voltunk. Kicsit be is téptünk – próbált nevetni Bálint.

– Tény. – Kis ecetes nevetés. – De én an block a kapcsolatunkra sem.

– Nos, néha akkor is ittunk és szívtunk – nyegléskedett tovább Bálint.

– Sose ittam sokat.

– De annyi is elég volt. – Majd visszakapcsolt komolyba, hisz Eszter biztos csak túloz. – Képtelenség, hogy nem emlékszel.

– Hát… – zavart vállvonogatás. – Nagyrészt törlődött. Biztos elhaltak a szinopszisok – pirult el a kaján nevetés közben. – A Parkra emlékszem, mikor megismerkedtünk. Meg hogy a Fishingen ronggyá áztunk.

– Az az első volt, nem a szakítás utáni.

– Meg hogy állandóan azzal jöttél, ne féljek a szextől. De közben egy hónapig vártam, hogy megcsókolj.

Bálint megtorpant. Eszter mintha kilométeres magasságból nevette volna le. Ő, ő várt egy hónapot! Pórázra kötött, szájkosaras vágyakkal. Eszternek volt túl gyors. A harmadik randin mondta. A hibái között neki az az egy hónap olyan volt, mint a vulkáni ködben feltartott fejű utcalámpák.

– Nem’tom. – Újabb vállvonogatás. – Mi volt akkor?

– Megmutattam az első hozzád írt szerelmes versem.

– Ja! Még szép, hogy beparáztam. Hány napja voltunk együtt? Öt? Fogalmam se volt, mit reagáljak. Most se tudnám. – Rövid nevetés.

– Szóval egy szerelmes vers megijesztett, de vártad, hogy megcsókoljalak. Logikus. – Bálint próbálta viccesen mondani, de nem nagyon ment.

– Olyan racionális vagy! Egy szerelmes vers, főleg ha olyan szép, azt jelenti, hogy ez komoly. Ez egy görcsös tizenhat éves lánynak baromi ijesztő. Egy csók viszont csak csók. Általában.

– Szóval emlékszel? – lágyult el Bálint.

– Minden versed szép volt.

– Azért ne túlozzunk – nevetett a cipőjét bámulva Bálint.

– A rólunk írtak igen – mosolygott Eszter.

A menet és a köd egyszerre ért a Hősök terére. Eszter didergett, Bálint köhögött a torkára tapadt pernyés víztől. Fontos az emlékezés, de nem muszáj megfulladni miatta. Inkább üljenek be egy száraz, meleg helyre. De egy se jutott az eszükbe. Bálint erre lakik. És maradt pár sör a múltkori buliról. Atitól pedig kapott egy üveg fenyőpálinkát. Leöblíthetnék a ködöt.

 

* * * *

 

Csörög, szundira tesz, csörög, szundira tesz, csörög, szundira tesz. Mostanában Eszternél az ébresztő bekapcsolása is előrelépés. Pláne, hogy fel is kel. Ha nem is egyből. De ez a reggel más.

Joe új energialöketet adott. Kávé, e-mailek, messenger-üzenetek. Van egy kis lemaradása. A gimis volt osztálytárs várhat, az ELTE fesztiválköltségvetési kérdése nem, Andris a választásról, ezt sajnos személyesen kell megválaszolni, egy csoporttárs jegyzeteket kér, az ráér…

Jöhet a futás. Hetek óta először van motivációja. Az egyenletes, ruganyos mozgás, a hipp-hopp helyrerázzák.

Bemelegítés. Lesz mit mesélni Julcsinak. Nem számított rá, hogy Joe-val… Vagyis talán.

Elkezdett futni. Csak az egészre rátehénkedik a bűntudat. Őszinte volt, de sanszos, hogy Joe túlkombinálja. Szegény. Ha megérti… De ő most képtelen másra.

Amire vágyott, úgy és annyira, csak Joe-tól kaphatta meg. Eszter később is úgy emlékszik majd, mint az első csepp az újratöltésnél.

A nyakukban ziháló ködtől dideregve érkeztek Joe-hoz.

Mintha a régi szobáját garzonra nagyították volna. Éljen a Feng Shui! Sárgás-barnás falak, természetfotók. A legtöbb régen is megvolt. Faszínű, négyszögletes szekrények, könyvespolc, előtte japán gyékényfüggöny. A szintije is megvan még, rajta a szokásos kotta-kupleráj. Igen, szokott játszani, néha zenét is ír, de csak magának.

Az éjjeliszekrényen kislámpa… De cuki! Megvan még a plüss-sárkány, amit tőle kapott. Hogy is hívták? Ede! Mennyit hülyéskedtek vele! Az ágy előtt a régi, félkör alakú, fonott szőnyeg, arrébb két babzsák.

Levette a kardigánját, belesüppedt az egyikbe. Joe pálinkát töltött. Kocc-kocc.

– Most te következel – szusszantotta Joe, behelyezkedve a másik babzsákba. – Mi újság veled?

Erre várt. Kibeszélni a mindenére ráfeszülő sötétséget. Csak eddig nem ment. A mondatokat kampók rángatták vissza a torkából, a nyelvéről. De a pálinka segített.

Szar az egész. El van cseszve. Semmi kedve semmihez. A szakdolgozathoz. Pedig meg kéne írnia. A téma is jó, mégse. Lejár a HÖK-elnöksége, fel kéne készítenie az utódját, ahogy őt. Mégse. Irtózik a találkozástól. Ez az ő baromsága. Olyan hülye! Februárban egy fenntarthatósági konferencián… Vagyis az afteren összekavart a csávóval. Hát… Eléggé ki volt ütve. Nem nagyon emlékszik, de lefeküdtek, az sicher.

Joe válla mintha kiszélesedett volna, ujjai helyén karmok nőttek, arca elmazsolásodott, szakálla hegyes, sárga agyarrá változott.

– És, jó volt? Mert akkor maradjatok együtt.

– Pont ez az! Hogy igen. – Egy kaján ösztönnek engedve még rá is tett. – Nagyon jó volt. Egy isten! – Joe tovább szörnyült. Bőrén zöldes pikkelyek nőttek, szeme vörösen égett. – Nem lehet, barátnője van. És a kurva nagy baj az, hogy HÖK-ös. Az egyik legjobb barátnőm. És ki fog derülni. Biztos, hogy kiderül, mindig ez van. Olyan vagyok, mint Zsófi. Csak mi nem voltunk barátnők azzal a nyomulós picsával.

Hirtelen eltűnt a szörny. Joe megdörzsölte a szakállát. Fájdalmas mosoly, lehorgasztott fej, elhaló hang. Eszter sose lesz olyan. Ez jólesik. Bár ő nem így érzi. Valószínűleg Joe se Zsófira, hanem magára gondolt. Megsajnálta. Hülye! Minek hozta fel! Hiszen tudhatná… Tudja, hogy Joe még mindig emészti magát.

– És az ENSZ-szel mi a helyzet? Az adhatna némi motivációt.

– Az is el van cseszve. – Joe együttérzése hizlalta az önsajnálatát.

Feltápászkodott, felszisszentett egy sört. A csukott ablakra nézett. Kint mindent eltakart a köd. Mi a franc… Már a párkányon álló orchideák körül is sárgás fehérség csápolt. Meg kéne tisztítani a kontaktlencséjét. Vállat vont, beleivott az édes-keserű meggysörbe, és visszasüppedt a babzsákfotelbe, és a kilátástalanságba.

– Lófaszra se mész kapcsolatok nélkül. Lehetnék gyakornok vagy önkéntes, de azzal is meddig jutnék. Akkor már inkább elmegyek HR-esnek egy multihoz. Arra talán még jó vagyok.

Joe egyetértett. Hirtelen kinyúlt, bátorítóan megszorította Eszter kezét. Ez a stabil hit és az érintés jó volt. Jobb, mint az egyetemi barátoktól. A miértjén még másnap, a futópályán körözve is töprengett. De a ráfeszülő sötétség legalább elkezdett ritkulni.

A kettőjük közti chipses zacskóba nyúlt, kezük futólag újra összeért.

– De lehet, csak kimegyek valahova au pair-nek. Itthon nem maradok, az fix.

Éjszakánként arra riad, hogy fullad. Csak köhög, köhög, a tüdeje feszül, mintha a párna minden porát lenyelte volna. Vagy az egész párnát.

A töke tele van a szüleivel. A huzavonáikkal. Teljesen feleslegesen közvetít. Meg se hallják. Folyton csak a húga, hogy „Gyöngyike olyan tehetséges!”, „Olyan jól ért a számítógéphez!” A nővére tesz rá. De ő képtelen. És folyton basztatják: mi lesz a szakdolgozattal? Keres munkát? Jelentkezzen diplomatának! Vagy marketingesnek. A nővére segítene. Ahhoz úgyse kell semmi. Mikor lesz egy rendes kapcsolata? Miért nem tud elköteleződni? Ketyeg a vekker. Miért, miért, miért, mikor, mikor, mikor!

A mellkasában hónapok óta fújódó gumilabda kipukkant. Elbőgte magát. Joe odakuporodott, átölelte, vigasztalta.

A meleg szavak körbevették, a bőre alá kúsztak, felforrósították a vérét. Lebegett, inkább csak érezte, mint értette; remény, biztonság, siker, fontosság, támogatás. Joe-t csak valami sárgásfehér ködön keresztül látta. Újra az a tizennyolc éves fiú lett, akit a Budapest Parkban szeretett meg. Nem kopaszodott, hosszú szőke haja volt, nyakában az elmaradhatatlan piros kendővel. A szoba is elködösült, de mintha újra a kőbányai lakásban lettek volna, az egyik hétvégén, mikor Joe szülei elutaztak. A ringató szabadság, a bizsergő felnőttség boldogságtól párás pillanatában. Felemelte a fejét, könnytől nedves szája a Joe-ét kereste.

A szemcsés emlékekből egy hang sercegett: ne! Ne! A kontroll! A kontroll! Sebezhető vagy! Nem baj. Akarom. Megcsalt, hazudott, eldobott. Nem érdekel. Összetör. Ennél jobban? Nem. Akar. Figyelmes. Gyengéd. Akarom! Ahogy régen. Csak féltem. De most nem. Már nem. Kapaszkodni! Kapaszkodni! Felejteni! Felejteni! Felejteni!

 

* * * *

 

Telefontok-babrálás, szakálldörzsölés. Telefontok-babrálás, szakálldörzsölés… Fel kell hívni. Muszáj.

Bálint egy hete egy lelki turmixgépben lakik. Együtt rázódik, darálódik a lédús reménnyel, az omlós megbocsátással, a rágós dühvel, a sós kudarccal.

Álmaiban évek óta színezte, ízesítette a találkozást Eszterrel. A teste mégis cserbenhagyta. Mi lesz?! Nem hiszem el. Kívánom. Gyerünk! Miért most? Muszáj! Sikerülnie kell! Az istenfáját, gyerünk! De minden parancsszó csak tovább lankasztotta.

Eszter nem állt le, nem kérdezett, csak próbálkozott. Mint a versenyló, ami szemét a célon tartva vágtat.

Aztán sikerült. A szégyenen polírozott valamit, hogy Eszter a jelek szerint élvezte.

Kielégülés után a szobában szakadozni kezdett a sárgásfehér köd. Ők is visszaváltoztak huszonéves önmagukká.

– Huh! Ez jó volt – dorombolta Eszter, legurulva Bálintról, majd a fürdőszobába ment.

– Nekem is – füllentette Bálint.

– Az király – hagyta rá Eszter, miközben visszabújt.

– Jó, hogy végre megtörtént.

– Igen. Csak hét és fél évet kellett kibírnod.

– Megérte. Ez mindent megváltoztat. Máshogy nézünk, máshogy érintjük meg egymást.

– Már nem ott vagy csikis? – kajánkodta Eszter.

– Jaj, ne! Ne, hagyjál! De, de, ott vagyok! Igen, mint a mellékelt ábra mutatja. Csak azt akartam, hogy ez akkor is az összetartozás, szeretetkinyilvánítás legerősebb formája.

– Mostanában sokat hallgatok egy dalt. Megmutatom.

„Élvezd, amíg van mit, mintha ez a perc lenne az utolsó. Nem attól haladsz előre, ha összevissza futkosol. // Nem kérlek, légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom. Úgysem élhetünk örökké, egy percig lennék oltalom. // Élvezd. Ha nekem jó, jó neked. // Élvezd, hogy minden rosszban van valami. // Élvezd, ha újnak látszik, ami maradt. De ne gondolkodd túl a dolgokat, mert maradsz »wanna be«.”

Eszter a lábával dobolt az ágyon, együtt dünnyögött a dallal, közben Bálintot figyelte. Ő nem ismerte a Punnany-t, és nem nagyon értette, hogy került a nóta a paplanra. Vagy csak nem akarta, jött rá napokkal később.

Eszter nemsokára készülődni kezdett. Megköszönte a vendéglátást. Bálint csalódott volt, de cinkoskodott: ilyen vendéglátást bármikor. Eszter nem vette a lapot. Nem, tényleg. Hálás. Sokat jelentett.

– „Cégünk mindig az Ön rendelkezésére áll, asszonyom” – idézte Bálint a Macskafogót. – De viccen kívül, ha máskor is…

Persze. Jó lenne majd. De sok minden van. Most képtelen tervezni. Csak percről percre ugrál. De megbeszélik.

Bálint lekísérte a kapuig. Már az utcáról is eloszlott a köd. Próbálta újra megcsókolni, de Eszter elfordította a fejét, kibújt az ölelésből, adott egy gyors puszit, és elindult.

Bálint beleroskadt az egyik babzsákba. Nem tudta, a lakás vagy a lelke rendetlenebb. Muszáj felhívnia Atit. Ki kell beszélnie!

– Ez az! Végre! Csakhogy megtörtént! Már nem ezen fog pörögni a fantáziád.

– Nos, igen. Az álmok megkeserítették az életem. De most következhet a valóság!

– Látod, felesleges volt az a sok önmarcangolás.

– Nem tudom. Szerintem azért adott még egy esélyt, mert látta, mennyire bánom.

– Gondolod?

Egyértelmű. Eszternek támasz kellett, társ. Felismerte, hogy ennyi idő után sem múlt el a szerelem, ezért megkereste. Nem lehetett könnyű. De úgy látszik, ő mégse rontott el mindent, mert maradt benne egy kis bizalom. Ehhez jött az ő bűntudata, amit el is mondott, erre kapott még egy esélyt. Ez nem lett kimondva, de ő tudja. Eszternek sose ment az érzelem kifejezése.

– Hát kurva szar egy helyzet. Mind ismerjük. Ő meg akart valakit, akinek kibőgheti magát. Lehet, nem is gondolt ennél tovább. Vagy igen. És akart egy jó szexet. Bízik benned, megértő vagy, és jó lesz veled. Talán ő is álmodott erről, és a végére akart járni.

Telefonbabrálás, szakálldörzsölés. Telefonbabrálás, szakálldörzsölés. Most már tényleg fel kéne hívni.

Eszter nem jelentkezett. De ez inkább Bálint büszkeségét horzsolta. A bűntudat, a vágy összezsugorodott.

Búgó telefon, szakálldörzsölés. Búgó telefon, szakálldörzsölés.

– Öhm… Szia! Szóval… Igazából azért hívtalak… – Bálint hangja fakó sustorgás volt. – Nos, rendkívül…

Ati félbeszakította. Figyelj, haver, spongyát rá! Tudja, milyen szar, hogy nem állt mellette. Keményen is fogalmazott. Csak Bálint hajlamos az ámításra, és fel akarta rázni.

Bálint folytatta. Tudja ő, de akkor is helytelen volt lecsapni. Nem akarta elhinni. Pedig úgy tűnik, de. És talán nem is bánja. Bocsánatot kért, szeretkeztek. Törlesztett minden adósságot. Csak az fojtogatja, nyomja egyre kisebbre, hogy Eszter talán ezt is elfelejti. Ahogy a kapcsolatukat is. A múlt a „mögöttünk hagyott jövő”. Emlékezni kell, különben eltűnik a szinopszisokból.

– A halandók, mint Eszter vagy én, felejtünk. Ez talán rossz, de néha könnyebb is. A te kurva jó memóriád magába szívja a tudást, az élményeket, érzéseket. Ezért vagy ilyen okos, és ezért tudsz így kötődni. De a természet mégse véletlenül találta ki a felejtést.