Balázs Imre József: Vidrakönyv. Kolozsvár, 2006,
Koinónia Kiadó – Éneklő Borz.
Rudyard Kipling művében, A dzsungel könyvében minden történet egy dalfoszlánnyal kezdődik, és egy másik dallal fejeződik be. Mindenki elénekli a saját történetét valamiképp, jelzi aktuális helyzetét, kijelöli területét, ahol ezután lenni szándékszik, vagy ami ezentúl őt illeti. „Én két Maugli vagyok és Sir Kán bőre lábam alatt van: / Az egész dzsungel tudja, hogy én győztem le Sir Kánt. Nézzétek, lássátok, ordasok!", mondja Maugli. „Dermedt szem, alvadt vér a fogon, / feküsznek, holtak a holtakon / s az én rajaim falnak szilajon" (Weöres Sándor fordításai), énekli Csil, a keselyű a vörös kutyák legyőzése után. Kinyilvánítás, igény, elrendeződés. A dolgok újfajta rendjére mutat rá. Megállapítás, önmagára irányuló figyelem. Azt énekli el, amit éppen csinál, ami éppen vele történik, szinte azonos időben, párhuzamosan.
A Vidrakönyv ugyanígy jár el, a vidra megéneklése tulajdonképpen a vidra-lét aktualizálása, működésbe hozása. Tudósítás arról, hogy a vidra-lét miféle korlátok között és mekkora szabadságigénnyel képzelhető el. Azt tárja fel, hogy a vidra természetrajzából következően miféle léthelyzetek magyarázhatóak pusztán a líra által, vagy a líra helyzetét a verscímekben kijelölő konkrét vidra-cselekvések által. A vidra-lét pedig alapvetően rejtőzködő létforma, de nem a magányra van szüksége, hanem a föl nem fedezhetőség biztonságára, rejtekhelyekre van szüksége, ami mögé nem lehet belátni. A vidra úgy építi föl saját létét, hogy az ne zavartassék másokétól. „Vízhatlan a vidrafül, hangszigetelt kuckó" (Vidra éji dala), a vidra „nem emlékezik", egyszerűen tudja, mi hol van, mi mit jelent, mi meddig tart. A vidra alámerül, kizárja a külvilágot, a lezárt fülön át jutnak el hozzá a külvilág hangjai, történései. A vidra világa zárt világ. A vidra-mondatok kitalálója a rejtőzködő életmód szintakszisa szerint jár el, önmaga és a külvilág közé rejtekhelyeket és akadályokat ékel, vagy szavakat, ami ugyanaz. Föl lehet ugyan nyitni a vidra testét, akár papírkéssel ennek a könyvnek a zárt lapjait, de üresek azok a lapok középen, tökéletes álcák, a vidra-lét a nemlétben is megtalálhatatlanul máshol jár. Nincs is vidra-nemlét.
A vidra-lét aktualizálása a mimikrire való rábólintás is természetesen. A vidráról való tudásnak az átemelése egy másféle regiszterbe, a szerepjáték regiszterébe, ahol a szavak a szerepnek megfelelően képződnek. A mimikri komoly, szent dolog, nem nagyon lehet hát kilépni belőle. El kell fogadni, de nem kell tudni róla. Különösképp pontosan ez a titka, hogy nem kell tudnia róla annak, aki elfogadta. Az elfogadásnak azonosulásnak kell lennie, nincs más út. Így tartható meg a szerep, az álarc. Minek következtében a Vidrakönyv részletes és következetes leírása a vidra életének, minden oldalát bemutatja. Megmutatja a vidra életét, boldogáságát, szomorúságát, szerelmét, vadászatát, gondolatait, különbségtevő hajlamát, osztályozó kedvét, gyilkolását, de a vidra érzékszervein jut el hozzánk a vidra környezetének a leírása is. Mindez, mondom még egyszer, rendkívüli szigorral, figyelemmel és kitartással. Így érdemes bármiféle mimikrit felölteni.
Nem mintha nem lenne ennek hagyománya, ennek a szerepjátéknak a költészetben. Ami az állattörténetek hagyományaival is kiegészül. Némiképp ugyan átfordulva, vagy inkább tükröztetve az ember és állat tulajdonságainak sorrendjét, alkalmazhatóságának irányát. Mert míg például Kiplingnél vagy a fabulákban az állatok emberi tulajdonságokkal látódnak el, addig a Vidrakönyv azt is megengedi, hogy egy állati viselkedésminta felől olvassunk, képzeljünk el egy emberi viszonyulást, anélkül, hogy bármiféle tanulságot fogalmazna meg. A vidratermészetből ugyanis nehéz lenne feltétlen pozitív tulajdonságot kitanulni, ugyanakkor negatívot sem. Legföljebb csodálható. A vidra-lét csak önmagáért van és azért a vidra-létért, ami megérti a vidra-létet. És hát így fordul át mindez költészetbe, lírába. Így illeszthető a vidrához a könyv, így lesz vidrakönyv, teljes, átfogó gyűjteménye annak, amit erről tudni érdemes. Elárulása is ez a vidra-létnek, bizony.
Van viszont a Vidrakönyv utolsó ciklusában, az Epilógusban egy történet (az egyetlen szövege ez ennek a ciklusnak), amikor a vidra kifigyeli a tűz körül mesélő három, vidravadászatra indult férfit. A vidra végre saját magáról hallhat, anélkül, hogy ő énekelne. Nincs odaírva, de a vidra valószínűleg megdöbben azon, amit hall, megdöbben ezeken az eredetmondaszerű történeteken, amik róla szólnak, mert „elcsendesedtek a férfiak, a vidra pedig nesztelenül lopódzott a vízhez, és egyetlen apró csobbanással ereszkedett bele. Fejében történetek foszlányai kavarogtak, a folyómeder alján pedig miniatűr lények követték lassan a víz áramlását". Vagyis a vidra-lét végig tudja hallgatni szemtelen önuralommal a róla szóló történeteket, meg tudja őrizni, el tudja sajátítani, és a mélybe tudja rántani magával őket. Ugyanakkor a nézőpontváltást is elviseli, azt is, hogy valakik tudnak róla valamit, hogy a teljes rejtőzködés íme többé már nem lehetséges, és azt is tudja, hogy ezután a feltárulkozást is a rejtőzködés hasznára kellene fordítania.
Mintha a feltárulkozás, bármiféle feltárulkozás valójában szintén a mimikri része lenne, mintha (ez) a költészet is arra vetemedne, hogy a feltárulkozással titkosítsa saját, belső lényegét.