Euforikus tanulmány Nádas Péter és Forgács Péter Saját haláláról
„Nézzük inkább, hogy valóságosan hol vagyunk." Így hangzik az a mondat, amely mintegy megnyitóként szolgál annak a különleges érzetegyüttesnek a körülírására, amelyet a megélő, az adott helyzetbe magát beleélő, a nem mindennapi állapotot újraélő elbeszélő többféleképpen nevez. A megnevezések közül válogatva: „kozmikusan nagy erotikus kaland", „teremtő erő érzékelése", „irdatlan erő", „nárcisztikus és exhibicionista elégedettség", „szellemileg legpazarabb hímnős állapot, euforikus állapot", „időtlenség", „ősállapot", „elvonatkoztatás tapasztalatának működtetése", „fény univerzuma", „ovális nyílás". Ilyen és ehhez hasonló szerkezeteket használ az elbeszélő annak az állapotnak a kifejezésére, amely tulajdonképpen már rég nem tartozik a fogalmak konstruálta világ meghatározhatóságába. De a kiemelt kifejezések, szerkezetek mintegy a megfoghatatlanként, megnevezhetetlenként kezelt állapot mezőösszefüggésként megnevezhető hozzáféréspróbálkozás lényeges elemeinek tartozékai. Ezek az elemek tehát nem szolgáltatják úgy az információkat, mint azt egy jól meghatározott narrációval rendelkező, életképszerű, anekdotikus jelleggel bíró szöveg felvállalja – azaz az olvasó fikcióérzékenységének fejlesztése meg aktiválása a cél. Az olvasónak el kell hagynia a jól berögzött olvasásmódot. Aktív figyelemmel kell követnie a kifejezések, valamint az ezek alkotta kontextus dinamikáját. Ezúttal nem szándékszom különbséget tenni a konkrét, valamint a metaforikus jelentéseket előtérbe állító szerkezetek között. Mindkét jelentés e szöveg fényében beleillik azon fogalomkonstellációba, amellyel az e világi dolgokat – jelenségeket, állapotokat, megnyilvánulásokat stb. – körül lehet írni, sőt körül kell írni. Így mindkét fogalomtípusra – konkrét elemet előtérbe állító elsődleges jelentésű, vagy elvont fogalomra utaló másodlagos jelentésű – szükség van a valóság részbeni megragadásához.
Itt azonban másról van szó. A megjelölendő „dolog" ezúttal is elvont. Talán nem is itt kell keresni a különbséget, hanem a megnevezésre váró „dolog" lényegében – ami egy különleges, egyedi állapot leírása: halálközelség. Ez más, mint az emberi időszámítás, térképzet körülhatárolta elvont dolgok megközelítése. Egyértelmű! Ugyanis minden, ami ennyire és ilyen módon körülhatárolt, valamelyest megragadható az emberi nyelvezet segítségével. Tekintsük a számok világát! Elvont állag. De mivel beleilleszkedik az emberi élet megszabta határok közé, nyelvileg viszonylag könnyen megragadható. Más a helyzet azonban olyan esetben, amikor az emberi fogalomrendszerbe próbálunk besűríteni egy olyan „világot", amely nem követi az emberi rendszer koordinátáit, s itt nem érvényesülnek a többé-kevésbé jól ismert, többé-kevésbé alkalmazott törvények – ez a MÁS világa. Érdemes figyelemmel kísérni azt a fogalomegyüttest – szavakat, kifejezéseket, szerkezeteket, megfogalmazásokat –, amelyet az elbeszélő használ annak érdekében, hogy ezt a mást ne csupán körülírja, hanem mintegy szemléltesse is.
„Nézzük inkább, hogy valóságosan hol vagyunk" – szól az elbeszélő, máris előrejelezve a szemléletesség célkitűzését. A vizualitás megkerülhetetlenségére utal a helyzetfelismerésben. Az olvasó szereplővé avatásáról van szó? Vagy inkább a rácsodálkozás válik hangsúlyossá? Érdekfeszítőbb a „valóságosan" kifejezés, amely egyfajta távolodást érzékeltet – mintegy az addigi állapotot megkérdőjelezve tekint a jelenlegi szituációra.
Kövessük nyomon, mi minden válik az említett kifejezés értelembeli és értelmezésbeli hordozójává. A szemléletesség folytatódik. Hiába ez a MÁS a „valóságos", kell ez az ismert immanens világ is. Ezt igazolják a hasonlatok vagy összehasonlítások, amelyek mind-mind életszerűségükkel válnak a szemléletesség hordozóivá. És akkor mi is a MÁS? Valami „vallási vagy szerelmi elragadtatottság", „és a nőknek valószínűleg a szülés" lehetne a megfelelője. A második, hasonlatjelleggel bíró szerkezet kiegészítése a „kozmikus nagy erotikus kaland", „teremtő erő", „irdatlan erő". Metaforikus szerkezetek, amelyek kapcsolatot létesítenek az anyasággal, a szerelemmel, a teremtéssel, a hatalommal és az energiával. Mindahány a kezdetre és a végre együttesen utal. Kezdet és vég! Ha a kezdetnek a „teremtő erő" felel meg, akkor a végnek „irdatlan erő", amely továbbgondoltatja a közismert végfogalmat, s ez szemléletesen a „kozmikus nagy erotikus kaland" szerkezet tartozéka. Az utóbbi szerkezet viszont nem csupán mintegy a célra van tekintettel, hanem a már említett kezdetértelem sűrítőjévé is lesz – tulajdonképpen a teljesség fogalmi szintű megközelítése.
A következő egység szintén megkérdőjelezi az immanens valóságlátást a halál elképzelhetetlen perspektívájából: „a halál jelenének nincsenek többé sem térbeli, sem időbeni határai". Így az ismerős értelmi, érzelmi megélések megszűnnek, illetve átalakulnak. Az előbbi részegységet uraló „iradatlan erő" itt is jelentkezik. Mi a funkciója? Semmiképp sem a tudat eltörlése. Hangsúlyos a kijelentő mondat:
„Tudom, hogy most halok meg."
A lelki, pszichológiai elemeket előtérbe állító szövegrész az átalakulás dinamikáját teszi követhetővé. Íme a gondolatpárhuzam magva – ugyanaz a motívum: a vég és kezdet összejátszik a teljesség, az örökkévalóság-érzet megragadásáért.
Ugyanezt az összjátékot hangsúlyozza a biológiai szakkifejezés („hímnős"), amely ezúttal metaforikus jelentésében, kontextusfüggően erre az állapotra utal. Ismét kezdet és vég, amely „szellemileg a legpazarabb hímnős állapot, euforikus állapot". Itt is észlelhető tehát a két központi fogalom eggyéfonódása – kezdet és vég. Ez a „tiszta", éncentrikus állapot elvész… Marad az eufória. Az elbeszélő ezt az euforikus állapotot a „hímnős állapottal" azonosítja. Tehát a teljesség, az időtlenség, az érzelem-értelemmentesség nem tűri a mást, nem tűri az elkülönülést, csak az egységet, csak az összeforrást, eggyéválást.
És ez az egység nem tűri az időt sem, mint ami koordinátorává, kontrollálójává, meghatározójává válik mindannak, ami emberi. Ez az egység maga a hatalom… Így inkább az időtlenség fogalmát használja az elbeszélő. E fogalom és a mellé társuló szerkezetek együttesével nem csupán magát az időtlenséget próbálja megjeleníteni, hanem mintegy a negatív festés módszerével párhuzamba állítja ezt a világot az időcentrikus környezettel. Tehát: „az időtlenségben nincs helye a felejtésnek", „az időtlenségben az emlékezésnek sincs helye". Egyre inkább elkerülhetetlenekké válnak az egymásnak ellentmondó kijelentések – a mindennapi világtól való fokozatos távolodás mértékét hangsúlyozandó. A „felejtés", „emlékezés" szavak dinamikája aktiválja a „lélek" és „test" használatát is. Az előbb emített kifejezések a pszichológiai alapműködések kifejezései elsődlegesen a „lélek" szót részesítik előnyben – a test az immanencia tartozéka, az időtlenség ellentettje, de jól meghatározott szerepe van a lélek említett működéseiben is. Nyilvánvaló, hogy e működések, állagukat tekintve, az időtlenség részesei, de önkifejezésük a követhető időmozgásokra utal. Ott, a másik világban nem létezhet e gondolatmenet szerint külön „felejtés" és „emlékezés", csupán ezek együttese, amely állagukban keresendő: a lélekben.
A távolodás egyre hangsúlyozottabbá válik nemcsak az egymás mellé rendelt szerkezetek kapcsán, hanem a szavak szintjén is. Már a „hímnős" szó – mint emberileg majdnem követhetetlen jelenség –, valamint az „eufória" is – mint egyfajta megragadhatatlan érzelemegyüttes – utalt erre. Ezeket követi a távolodási skálán az időtlenség, amely ellenpólusával – az idődinamikával – többé-kevésbé fikcionális szinten valamelyest megragadható. Elvontabb viszont ezeknél az „ősállapot" kifejezés, amely bár aktiválja részben az időképzethez társuló mezőösszefüggést, mégsem válik egyértelművé – tulajdonképpen újra a kezdet motívuma válik hangsúlyossá, ezúttal egy összetétel kapcsán. Újabb lélektani kifejezések egészítik a képet: szemlélet, érzékelés. Ha az előbbi kettő részben az intellektust is aktiválta, ezúttal – főleg a második szó kapcsán – az érzetek kerülnek előtérbe. A távolodás már a tudat alsóbb rétegeit is mozgósítja. Újabb pszichológiai szakkifejezéssor jelentkezik, amelyeket a „leválik" ige fémjelez. Mint eddig is, a megszokott párhuzam… még mindig kell az itt és most ahhoz, hogy az időtlenség, a térnélküliség az olvasó fiktív világában valamelyest helyet találjon. A leválást a megfelelő, eddig is alkalmazott nyugodt, kissé beletörődő, a kívülálló szemszögéből rácsodálkozó hangvételt követi, mintegy a természetességet sugallva a „kapcsolódás" – az átalakulás. Kapcsolódás a „teremtő erő otthonához"! A metaforikus szerkezet hangsúlyozza a térképzetet aktiváló – otthona –, valamint a narrációt előtérbe állító – teremtő – szavak segítségével a megnyugvást, az új állapot hordozta lelki békességet, a teljességgel való összeolvadást.
Furcsa állapot! Így nem válik kérdésessé a metanyelv felhasználásának jogosultsága sem. Ez is narrációcentrikus, teljesen emberi… megfelelő magyar ige kerestetik e „sorsdöntő történés" kifejezésére. Nem csoda, ha az elbeszélő nem talál ilyen kifejezést. Nincs! És főleg „magyar ige" nincs. Ezáltal is jelzi az állapot tökéletes idegenségét. Mégis, az elbeszélő tud rá német és francia szót. A megnevezés jelensége jelzi, hogy a jelenlegi ember benne, mellette él ennek az állapotnak, de jelenléte nem a tudat által behatárolt. Körülbelül úgy, ahogy az ember közelít az idegen nyelvekhez, az idegen kultúrához, amely mégis valamennyire ismerős. Míg a saját anyanyelv teljes azonosulást kíván! Mégis próbálkozik az anyanyelvvel is: „átfordulni, leválni". Sikeres? Közelebbi.
Mintha a távolodás iránya megváltozna, ugyanis közismertebb fogalmak kerülnek előtérbe: univerzum, fény. Ám a kontextus e fogalmak egészen új vetületére világít rá, új értelmezhetőséget kölcsönöz ezeknek – pontosabban egyre inkább az értelmezhetőség szélső határa felé tolja ezeket. Íme: „Miközben a tudat terébe káprázatos fény kerül." Tudat és fény, káprázatos jelleg és fény – mind a felismerés, a megvilágosodás szimbolikájához tartoznak. A fény jelenléte még inkább kész aktiválni az erőt. („Erő visz felé", „Az erő egyesíteni fog vele.") Ezek a kijelentések erőteljes határozottságra utalnak – az erő határozottságára és a megszólaló állapotértelmezésének igazolására, esetleg a retorikából jól ismert meggyőzni akarás hatékonyságára.
A képi elemek – „ovális nyílás", „barlang mélye" – egyszerre az e világból való kilépésnek és a születésnek a szimbólumai. Említi is az elbeszélő ezekkel párhuzamosan anyja „szeméremajkait". A kezdet és a vég kapcsolhatósága, egymásbatolódása, a teremtő erő, a kozmikus nagy kaland új kifejezhetőségre találnak. Szemléletes a társítás, ugyanakkor egyfajta hiperbolikus jelleggel telített, mintegy hangsúlyozva az oly gyakori elképzelést, hogy az ember halála óráján nem teljesen ismeretlen „dolgokkal" találkozik, hanem inkább olyanokkal, amelyek eddig is meghatározták életét, sőt mi több, utat nyitnak a nagy teljesség felé.
Összességében a halálérzetet kifejező szavak, kifejezések, szerkezetek a teljességre, az ebből adódó időtlenségre, mindenféle határ, határképzet megszűnésére, az immanens világ alapszabályainak átalakulására összpontosítanak. Ezen állapot bemutatásának módszere is igazolja e két világ létét, valamint az elmondottak, a határösszeomlás szükségességét. Egy-egy szempontra figyelő gondolatsor kevésbé hat a befejezettség, lezártság érzetével, ugyanis az egyszer már megjelenített motívum később visszatér, más kontextusban, kibővítve. Ugyanakkor a használt fogalmak között olykor egyfajta fokozatosság fedezhető fel. Például az e világból való távolodás mértéke, milyensége. Kezdetben a másik világhoz való közeledés csupán tapogatózó, ennek elsődlegesen felszíni elemeit megragadó. Később egyre inkább meghaladni látszik a felszín szabta határokat: a fogalmak egyre inkább elvesztik a tudatra, az észre koncentráló jelentésüket. Hangsúlyossá válnak a pszichológiai elemeket aktiváló kifejezések. Ez már a mélyebb réteg jele! Hogy később ezeket a fogalmakat ismét felcserélje. Ezúttal a lokalizálás fontos. Abszolút az immanens világ tartozéka! Igen ám, de a másik világ, a túlvilág szemszögéből! Az előbbi szövegvezetési módszer az immanencia tagoltságára, behatároltságára is utalhat, ám az a tény, hogy egy motívum több helyütt is megjelenik, kétség nélkül az összetartozást hangsúlyozza – a teljesség érdekében történő nagy egymásbajátszást! Ami a fokozást illeti – ez szintén az összetartozás irányát, lehetőségét szabja meg.
A filmben megjelenő képanyag is feldolgozza ezen elemeket, nyilván más kifejezésmóddal élve. Elsődlegesen két képsort veszek figyelembe, amelyek mintegy meghatározzák a másik világba való belépést, illetve magyarázzák ennek különlegességét, előrejelezve a szavak szintjén bemutatott érzetegyüttes különlegességére. Fontos információ, hogy a képek külön világát kiegészíti a hang, amely a narrátor szerepét fölvállalva tulajdonképpen magyarázza, illetve némileg megszabja a képek értelmezhetőségének irányát.
Akkor „[n]ézzük inkább, hogy valóságosan hol vagyunk" – folytatódik a narrátor beszéde. Az ehhez társuló mozgókép a következő jól megfigyelhető tulajdonságokkal bír: a színskála valósággal hiányzik – a fekete-fehér, valamint az e két pólus közé beékelhető árnyalatok jelentkeznek. A kamera egyfajta felszínre koncentrált. A felszín nem egyenletes – helyenként megközelíti ezt, néhol viszont mélyedések, világosabb meg szürkésebb foltok válnak láthatóvá. Előtérbe kerül egy bizonyos mozgás, ami semmiképp sem nevezhető egyenletesnek – mintha a lépés, az emberi járás, ide-oda való figyelés irányát követné. A mozgás kapcsán is felszámolódik tehát a szabályosság. Egyre inkább körvonalazódik egy havas táj képe, amely elsődlegesen a földre, a hóra koncentrált. Ezt követi egy jól megkülönböztethető, a haladás irányát keresztező emberi láb nyomának sora. A haladás irányát követve, amikor e nyomsor átszeli kissé harántcsíkoltan a képernyőt, mintegy aktiválja a néző összehasonlítási készségét, ugyanis az elválasztott felszín két része különbözik egymástól. Az előbbi felszín hangsúlyozott üregessége, domborulatai átváltanak egy simább, egyenletesebb, cserjével tele területrésszé. A képsort megszakítja egy homályos, meztelen, fényes alak. A kamera fejtől vételez. Furcsa a beállítás: a lábak egymás mellé állítva a képernyő felső részét dominálják, míg a fej a képernyő alsó részén belevész a feketeségbe, tulajdonképpen még a körvonalai is mintegy megszűnnek. Lassan a fényhatások átalakulnak – az előbbi kép egyre homályosabbá válik. Újra megjelenik a már láttatott havas táj, illetve a havas tájat mint képtárgyat előtérbe állító mozgás folytatása. Ha folytatás, akkor némi változásnak is lennie kell! Ezúttal helyenként a havon, egy hosszabb területen megjelenik száradt levelek sokasága. A mozgás is mintha változna – a megnevezett területtől időnként eltávolodik a filmező. Sőt ez a távolodás sem egyértelmű, időnként visszavált közeledéssé – tehát a függőleges mozgás iránya nem követ egy jól meghatározott rendet, egyfajta oszcilláció jellemzi e mozgásdinamikát és irányt. Újra a betét! A test! Most már szinte végletbemenően fényes – lassan-lassan kezd átlényegülni? A keretnek mégis mintha meg kellene lennie! Legalábbis ezt sugallja a havas tájrészlet ismételt megjelenése. Ezúttal a száradt levelek borította havas rész a kép felső részében jelentkezik. Összesen tehát háromszor jelentkezik e képsorban a havas táj, kétszer pedig, megszakításokban, a kissé furcsa pozícióból megközelített test. Ezek az adatok fölerősítik e képek összetartozását célirányultságuk, jelentés-potencialitásuk szempontjából.
A képek mellett, a narrátor folyamatos, helyenként kis ideig megszakított beszéde mellett, különböző hangok vannak. Például az említett, első alkalommal megjelenő meztelen test lassú elhomályosulásakor egy különleges harangkondulásszerű zaj válik hallhatóvá.
Figyelemmel kísérhető, hogy a képsor, valamint a narráció metaforikus, szimbolikus vonatkozásban mintegy kiegészítik egymást. Ilyen vonatkozásban csupán pár elemet emelnék ki. Amikor a narrátor arról a különös teljességről kezd el beszélni, amely a „valóságosan hol vagyunk" térképzetet előidéző szerkezet mélységeit próbálja magyarázni, közbeékeli a dolgozatom első részében említett „és a nőknek valószínűleg a szülés" részmondatot. E szemléletes hasonlatként szolgáló elem akkor hangzik el, amikor a havas táj bemutatásában a kamera a nyomokhoz közeledik. Számomra ez a kép többletjelentéssel töltődik – a nyomok konkrét jelentése háttérbe szorul, megengedve a nézőnek egy másik interpretációt is. Hangsúlyossá válik az élet motívuma, pontosabban az immanencia kezdete, jelezve, hogy azelőtt is az élet meg a lélek volt – ez csupán egy másik kezdet, amely beletaszítja a később kifejlődő ént az idő, a gondolat, az érzetek, az érzelem világába. Igazolja e képsort megszakító emberalak is – s még valamit: az immanens kezdet és vég együvétartozását, amely csak a MÁS érzékelésében lesz igazán követhető. Mi lehet a jelentősége a többszöri megszakításnak és újrakezdésnek, illetve folytatásnak? A ciklikusság, a körkörösség, mely semmit nem hagy elveszni – egyet azonban megenged: az átalakulást, a mindent tömörítő, sűrítő átváltozást.
Természetesen a már említett különös zajnak is lehet többletjelentése. Ekkor hallatszik a narrátor e kijelentése is: „mentem kifelé". Találkozik tehát e két jelentés, melléjük társulva az adott felvétel homályos láttatása is. Az egyik lehetséges értelmezés: a „kifelé" szóból származó végérzet – e világ elhagyása, a halál mozzanata, mely újra a kezdet és vég játékát hangsúlyozza, magát a teljesség felé való közeledést. Ezt jelzi tulajdonképpen e három síkon történő közlés is: artikulált kommunikáció, képi beszéd és hangok.
Hasonló jelentéssel bír egy előbbi képsor is, amely szintén megszakításokból építkezik. A képsor így alakul: fekete háttéren láttatott bolygószerű, jobb felén megvilágított tárgy. E kép hirtelen átvált. A mozgalmasságot, a dinamikát hangsúlyozza a másik kép az előbbi stagnálásával ellentétben – egy meztelen női alak szalad a mezőn a kép bal oldaláról indulva a jobb oldal felé. Ezt újra a már említett bolygószerű tárgy váltja fel. A váltás többször végbemegy. A bolygót megjelenítő kép összesen négyszer, sőt a meztelen női alak képe is négyszer jelentkezik. A zárókép ezúttal nem keretképként szolgál, ugyanis ez teljesen más perspektívájú, szintén a stagnálást hangsúlyozó kép – a képernyő bal felén helyezkedik el, halvány, beesett mellkasú, tán élettelen testről van szó.
Itt is tehát az oszcilláció. Ám ezúttal még hangsúlyos az e világi törvényszerűségek érvényesülése emberi és az univerzum egy aprócska elemének láttatásával. Nyilván a második esetben is az emberi szemlélet uralkodik – a fogalmak diktálta emberi látásmód. Az átmenet ezúttal is jelentkezik a már említett, tulajdonképpen a film időviszonyait tekintve, később is megjelenő havas táj keretezte képsor megszakító elemeként. Míg ott a valamibe való, illetve a valamiből való haladást, változást egyértelművé teszi a többszöri megjelenés által, addig itt az egyszeri megjelenés, valamint a más perspektíva csupán a kilépés jelenét hangsúlyozza.
E két képsor előremutat az időtlenséget, megfoghatatlanságot, euforikus hangulatot, emlékezés hiányát jelző színes űrcentrikus képekre, amelyek elsődlegesen a holdat állítják előtérbe. Ugyanez a jelentősége a csillagos égnek – Forgács filmjén a csillagoknak, sziporkáiknak, elhalványuló és újraerősödő fénydinamikájuknak. Ezt teszi áttetszőbbé, egybemosódottabbá, titozatosabbá, rejtélyesebbé a film során többször is elszórtan megjelenő madártoll képe, amelynek lassú forgása, lágy, légies mozgása hangsúlyosabbá teszi az előbb elmondottakat. És folytatni lehetne a fekete háttérrel és a mozgásban, alakváltozásban levő fénysávokkal.
Mind a szavak, mind a hanghatásokkal ellátott képek célja ugyanaz lehet: valamelyest szemléltetni annak a másik világnak a rejtelmességét, titokzatosságát. Itt a kézzelfogható eltűnik? Alakot változtat? Más elemekkel mosódik egybe? Mi lesz az ismert törvényszerűségek kirekesztette megfoghatatlannal? Ez válik valóságossá? Ez az ellentétek világa? Az olyan ellentéteké, amelyek végül mégis feloldódnak? Sőt, fel kell oldódjanak? Folytatni lehetne a kérdéssort – a válasz nem létezik!… ugyanis azt a világot fogalmakkal megragadni nem lehet.