[2022. február]

1968-ban Románia megtagadta a részvételt a Prágai Tavaszt követő cseh­szlovákiai katonai megtorlásokban, és közel egy évtizeden át egy olyan ország képét alakította ki önmagáról, ahol a világszinten releváns és aktuális eszmék, gyakorlatok szabadon jelen lehetnek a szellemi körforgásban. A viszonylag oldott politikai légkör (legalábbis az akkori európai államok keleti tömbjén belül értve) kultúrpolitikai szinten azt is jelentette, hogy a mű­vészek és a gondolkodók szabadon fontolgathatták alternatív életformák megélését – beleértve a korszak beat és hippi életérzéseinek lokális adaptálását.
Az erdélyi magyar irodalomban az a generáció, amelyik legközelebb került az 1968-as eszmékhez, a harmadik Forrás-nemzedékként ismertté vált csoport volt. Szellemi tájékozódásuk tágassága, politikai nézeteik, életformájuk bizonyos vonatkozásai relevánssá teszik munkásságuknak ebben a keretben történő tárgyalását. A továbbiakban az irodalmi nemzedék intézményesülésének lehetőségeit tárgyalom, kitérve azokra a párhuzamokra, illetve kapcsolatokra, amelyek a kultúraközi kapcsolatok, illetve az összma­gyar kultúra hálózataiban elhelyezhetővé teszik törekvéseiket.
1968 volt az az év is, amikor Kolozsváron létrejött a háromnyelvű (román–magyar–német) diáklap, az Echinox. A lap rövidesen vezető fórumává vált Erdélyben a művészetről és teóriáról szóló innovatív eszmecseréknek, és egyetemi lapként egyszerre kapcsolódott a korszak ifjúsági kultúrájához, illetve a magas színvonalú teoretikus viták meghonosításához. Ebben a vo­natkozásban relevánsnak tételezhetjük a lap többnyelvűségét is, amely a kor­szakban – különösen az Aktionsgruppe Banat 1972–1975 közötti tevékeny­sége következtében – jelentős hatást kiváltó kisebbségi német kultúra köz­vetlen befogadását, követését is lehetővé tette.
Ahhoz, hogy pontosabban lássuk, mit jelentett a román politikában az 1968-as pillanat, fontos történelmi kontextusba helyezni a kérdés tárgyalását, és összefoglalni a korabeli politikai fejleményeket és előzményeket. A társadalmi és politikai helyzetet 1964-től kezdődően nagymértékben befolyásolta az úgynevezett „Valev-terv” – amely a Szovjetunió által szorgalmazott transznacionális elképzelés volt, és a szocialista tömb országainak termelési kapacitásait hangolta volna össze1 –, az elképzelés azonban nem kedvezett volna Romániának, és ellenállást váltott ki az országban: Románia kommunista vezetői azt a stratégiát választották, hogy kívül maradnak ezen a rendszeren, amelyben Moszkva közvetlenebbül ellenőrizte volna a helyi gazdaságot, és ezáltal növelte volna befolyását. Külpolitikai téren ez egyben azt is eredményezte, hogy a korabeli kínai–szovjet ellentétek során Románia igyekezett egyenlő távolságot tartani Kínától és a Szovjetuniótól.
Társadalmi szinten ugyanakkor a korszakot Romániában az életkörülmények javulása, a részleges liberalizáció, de egyszersmind az új politikai irány legitimáló tényezőjeként nacionalista fordulat is jellemezte. Idővel ez a politikai doktrína a „nemzeti kommunizmus” változataként vált ismertté, a Ceauşescu-rezsim védjegyeként.
Visszakanyarodva az 1968-as eseményekhez, a román politika számára fontos dátum 1968. augusztus 21., amikor Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár nyilvánosan elítélte a Varsói Szerződés államainak fegyveres bevonulását Csehszlovákiába.2 Ezt a nyilatkozatot Ceauşescu prágai látogatása előzte meg augusztus 15–17. között, közvetlenül az invázió előtt.3 A román párt­vezetőt akkoriban a csehszlovákiai vezetők által kezdeményezett decentralizációs politika érdekelte, és újonnan hatalomra került politikai vezetőként (a korábbi kommunista vezető, Gheorghe Gheorghiu-Dej mindössze 3 évvel korábban, 1965-ben halt meg) úgy tűnt, érdeklődik a politikai rendszer reformjának lehetőségei, illetve annak csehszlovákiai modellje iránt. Bár a romániai reformkísérletek rövid távúnak bizonyultak (az 1980-as évekre Románia ismét az egyik legcentralizáltabb kommunista állammá vált, amelynek politikai rendszerét a sztálinista struktúra határozta meg), közvetlenül 1968 után mégis jól érzékelhető kulturális megújulás következett be Romániában.
A romániai irodalmi mező dinamikája szempontjából legfontosabb intézmények és a magyar kisebbség esetében az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó című folyóiratok voltak. A hetvenes évekre ezek már konszolidált intézményeknek számítottak, amelyek a kisebbségi szerzők teljes korspektru­mát lefedték – éppen ezért váltak különösen fontossá a generációs alapon létrejött intézmények (mint amilyen az Echinox is volt), hiszen ezek sűrítet­tebb formában válhattak az innováció terepévé.
1961-ben, a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó gondozásában indul meg a Forrás könyvsorozat Veress Zoltán Menetirány című könyvével, és a sorozatban megjelentetett művek színvonala és fordulatképző jellege hamarosan azt eredményezi, hogy a hatvanas évek pályakezdőit „Forrás-nemzedék” megjelöléssel kezdi emlegetni a kritika és az irodalomtörténet. A megnevezést első körben a hatvanas évek első felében debütáló szerzőkre alkalmazzák (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Jancsik Pál, Veress Zoltán, Szilágyi István, Bálint Tibor, Pusztai János, Kántor Lajos stb.), majd 1967/1968 táján létrejön a „második Forrás-nemzedék” iroda­lomtörténeti képződménye is, a Vitorla-ének című versantológia (1967) szer­zői köréből, illetve az antológia kiemelkedő szerzőinek egy másfajta iro­dalomszemléletet hordozó köteteinek megjelenését követően: Király László debütkötete 1967-ben, a Farkas Árpádé 1968-ban jelenik meg.
A romániai irodalomrendszer jellegéből, a valamelyest késleltetett pályakezdést előíró működési mechanizmusokból következik, hogy az említett „1968-as” jellegű szellemi mozgások hangsúlyosabban a valamivel később publikálni kezdő, 1970-es évekre felbukkanó szerzők esetében tűnnek meghatározónak, noha bizonyos vonatkozásokat tekintve már a második Forrás-nemzedék esetében is viszonyítási pontot jelentenek. A „harmadik Forrás-nemzedék” mint irodalomtörténeti konstrukció 1974 táján, a Varázslataink című antológia megjelenésekor,4 illetve Szőcs Géza Te mentél át a vízen? című könyvének5 (1976) publikálása táján körvonalazódik, de valójában sokkal szóródottabb, időben szétterülőbb intézményesülésről beszélhetünk, mint a korábbi nemzedékek esetében.
Az egyes Forrás-nemzedékek (illetve az előző generációk) értékrendjei közötti különbségek részletes vizsgálatára ennek az írásnak a keretében nincs mód – a kérdést az utóbbi időben Miklós Ágnes Kata doktori értekezése tárgyalta részletekbe menően,6 de kulcsfontosságúak ebben az összefüggés­ben Martos Gábor tanulmányai és dokumentumgyűjteményei,7 illetve Egyed Péter kortársi perspektívájú összefoglalói, amelyeket az Irodalmi rosta című kötetében gyűjtött össze.8 Összességében megállapítható, hogy a nemzedéki elkülönítések nem csupán poétikatörténeti szempontból, hanem az irodalom társadalomtörténetének szempontjait figyelembe véve is lehetségesek. Ha kifejezetten irányzati-poétikai alapon kíséreljük meg a harmadik Forrás-nemzedék irodalmi teljesítményének körülírását, akkor kétségtelenül fontos megállapításokat tehetünk, de számot kell vetnünk azzal is, hogy a hetvenes évekre a neoavantgárd, illetve a tágabban értett modernség poétikái egyaránt jelen vannak az első, a második és a harmadik Forrás-nemzedékhez sorolt szerzők, de az „átmeneti” besorolású szerzők (Markó Béla, Balla Zsófia, Bogdán László és társaik) műveiben is.9
Az alábbiakban tehát csupán azoknak a szempontoknak és jellegzetességeknek a rendszerezését végzem el, amelyek alapján a harmadik Forrás-nemzedék irodalomtörténeti terminusként releváns módon használható. A történelmi-politikai összefüggések felvázolását írásom bevezetőjében már elvégeztem, ezt követően összefoglalóm a következő szempontokra irányul: 1. a nemzedéki sajátosságok, paraméterek; 2. az intézményesülés keretei, a csoportos megmutatkozás lehetőségei; 3. poétikai szempontok; 4. kitekintés a tágabb kulturális hálózatokra és a nemzedék elhelyezhetőségére az össz­magyar irodalom, a román/német irodalom, illetve az összművészeti (kép­zőművészeti, zenei) hálózatok csomópontjai között.
A Forrás-nemzedék terminusát úgy alkották meg az irodalomtörténeti összefoglalások, hogy egy-egy erőteljes, poétikai újdonságot jelentő de­büt­kötet jelöli ki kezdőpontjukat. 1976-ban ilyen, újdonságot jelentő könyv a Szőcs Gézáé, a következő, hasonlóan paradigmatikus (de nemzedéki sűrű­södést az adott történelmi-publikációs körülmények közt már nem eredmé­nyező) könyv Kovács András Ferenc Tengerész Henrik intelmei lett aztán 1983-ban, amely posztmodern jellegű utalástechnikájával, hangsúlyos szerepköltészeti jellegével, kötött formáival már az 1989 után intézményesült Éneklő Borz csoport szemléletmódját előlegezte. Ebből következik, hogy a harmadik Forrás-nemzedék kötetbeli debütje döntő módon (de különfé­le esetlegességek miatt nem kizárólag) az 1976–1983 közötti időszakra te­hető. Ezeknek a köteteknek a szerzői legnagyobbrészt az 1950-es évek elején születtek: Szőcs Géza 1953-ban, Egyed Péter 1954-ben, Darkó István 1954-ben, Cselényi Béla 1955-ben, Bréda Ferenc 1956-ban, Palotás Dezső 1951-ben, Mózes Attila 1952-ben, Kőrössi P. József 1953-ban, Adonyi Nagy Mária 1951-ben. A valamivel korábban debütáló Markó Béla szintén 1951-ben, a késleltetett pályakezdésű Zudor János pedig 1954-ben. Életkor szempontjából tehát meglehetősen homogén csoportról van szó, ugyanakkor fontosak az egyéb társadalmi-történeti tényezők is, amelyek erősítik a csoportképző mechanizmusokat: a történelmi aspektusokról esett már szó, egyben izgalmas azt is megfigyelni, hogy többük (Szőcs Géza, Egyed Péter, Cselényi Béla, Bréda Ferenc, vagy a tágabb értelemben a csoport vonzáskörébe tartozó Tamás Gáspár Miklós és Balla Zsófia) esetében olyan családi háttér felől érkeznek a szerzők, ahol már a korábbi generáció tagjai is jelen­tős, a romániai nyilvánosságban jelen levő, publikáló értelmiségiek voltak.10 Ez a szociológiai összetevő ráerősíthet a nemzedék tájékozódását és a korszellemet egyébként is meghatározó „teoretikusabb”, nemzetközi kitekintést lehetővé tevő jellegzetességére.
Itt kell említést tennünk arról is, hogy noha nem közvetlenül irodalmi értelemben, de jelentős befolyással bírt a harmadik Forrás-nemzedék mű­ködésére az úgynevezett „Bretter-iskola”: a hetvenes évek pályakezdő teoretikusai ugyanis jórészt Bretter György tanítványai közül kerültek ki. A Bretter-féle nyelvfilozófiai fejtegetések, mitológiai esszék nagy hatást gyakoroltak, az általa bevezetett 1974-es, Szövegek és körülmények című,11 esszéket, tanulmányokat közlő antológia szerzői (Ágoston Vilmos, Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor, Tamás Gáspár Miklós) közül többen irodalomkritikusként is részt vesznek a korszak kulturális életé­ben, maguk is Forrás-köteteket publikálva a hetvenes években.
Ezzel összefüggésben állapíthatjuk meg, hogy a nemzedék opciója a vállalt értelmiségi szerepek szempontjából a szakember, a specialista szerepe felé mozdul el, ami a korszerű nyugati társadalomtudományban, irodalmi dinamikában való jártassággal párosul,12 és fokozatosan a nemzedék politikai radikalizálódása irányába is vezet.
A második, intézményes kereteket rögzítő szempont az irodalmi körök, az antológiák, illetve a nemzedéki fórumnak számító periodikák szerepét állítja fókuszba. Ezek teszik lehetővé ugyanis, hogy valóban külön entitásként, az irodalmi mezőben elkülönülő térként gondolhassunk a harmadik Forrás-nemzedék teljesítményére. Az irodalmi körök közül a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör, illetve a nagyváradi Ady Endre Irodalmi Kör tevékenysége sorolható leginkább a harmadik Forrás-nemzedék kohézióterem­tő tényezői közé. Ezeknek a köröknek a története még részletesebb megírásra vár – közös bennük, hogy több generáció számára is kiindulópontot jelentenek, de az is, hogy a harmadik Forrás-nemzedék szellemisége felerő­södik bennük a hetvenes évek során.
A harmadik Forrás-nemzedék reprezentatív antológiáinak sorában fő­ként a Varázslataink (1974),13 a Kimaradt Szó (1979),14 az Ötödik Évszak (1980),15 illetve egyfajta utólagos visszatekintésként a Bábel tornyán (1983)16 említhető, utóbbit a szerkesztők az Echinox folyóiratban megjelent szöve­gekből válogatták. A poétikai szempontból kísérletező jelleg kapcsán ezek közül a Kimaradt Szó a legparadigmatikusabb, hiszen a Varázslataink még egy átmeneti pillanatban, külsődleges-életkori szempontok alapján állt össze. Ugyanakkor az Ötödik Évszak a társművészeti-teoretikus összefüggé­sek, a Bábel tornyán pedig az Echinox legjelentősebb korszakának dokumentálása miatt érdemel figyelmet.
A nemzedéki jelleget legerőteljesebben hordozó periodikák sorában az Echinox az első: az 1974–1981 közötti időszakban, Szőcs Géza és Egyed Péter, majd Bréda Ferenc, Beke Mihály András és Bretter Zoltán szerkesz­tői működése idején hordozza leginkább azt a fajta nyitottságot, amely az 1968 utáni időszak sajátosságaként méltatható.17 Az Echinoxszal is össze­függő másik vállalkozás a kolozsvári Igazság című napilap mellékleteként megjelenő Fellegvár című lap, Szőcs Géza szerkesztésében, amelyik sok tekintetben az egyetemi diáklap leágazásaként vizsgálható.18 További leképe­ződése a nemzedéki szolidaritásnak a marosvásárhelyi Igaz Szó című lap négy negyedévi melléklete, az 1978-as Tavasz, Nyár, Ősz és Tél – ezek „folytatása” lényegében az 1980-as antológia, az Ötödik Évszak.
Nem térek ki itt részletesen a nemzedék munkáinak poétikai szempontú jellemzésére – ezt az analízist legpontosabban az egyes művek, kötetek kapcsán lehet elvégezni. Kétségtelen azonban, hogy a kísérleti műfajok, az önreflexív, teoretikus megnyilatkozások egyre nagyobb szerepet játszanak ebben az időszakban, a performatív, összművészeti jelleget is beleértve, és ez a neoavantgárd paradigmához közelíti a nemzedéki teljesítmények jelen­tős részét. Megfigyelhető ugyanakkor az abszurd irodalom hatása, különösen a prózai és a dialógusformát öltő szövegekben, illetve az intertextualitás és a populáris szféra felé történő reflexív közeledés, ami már a posztmodern bizonyos rétegeit előlegezi meg.
Mindezeket a poétikai összetevőket a vizsgálódás negyedik, tágabb kulturális hálózatokba illesztő pontja alapján is alátámaszthatjuk. Dokumentálhatók a nemzedéknek az összmagyar kísérleti irodalom fórumaival – az újvidéki Új Symposionnal, a párizsi Magyar Műhelyjel, a budapesti Mozgó Világgal – történő kapcsolatfelvételei. Ezek alapján kijelölhető a magyar neoavantgárd irodalom hálózatának egy kolozsvári fiókja is a hetvenes években: a vizuális kísérletek, a teoretikus-politikai megfontolások összevethe­tővé teszik a dinamikákat. Az 1982-es Ver(s)ziók című budapesti kísérleti antológia19 erdélyi szerzői például (Szőcs Géza, Markó Béla, Balla Zsófia, Cselényi Béla, Egyed Péter, Kőrössi P. József, Veress Gerzson stb.) mindannyian a harmadik Forrás-nemzedék vonzásköréhez tartoznak.
Az interkulturális összevetések további izgalmas szempontokkal szolgálhatnak: az Echinox háromnyelvű közege felerősíti a relevanciáját a német– magyar összehasonlításoknak. Általános értelemben megállapítható, hogy a fiatal német és magyar szerzők politikai irányultsága és politikai elköte­leződéseik típusa között észlelhető valamelyes különbség a hetvenes években: míg a fiatal magyar szerzők kritikája a tradicionalizmus általánosabb típusa és a korabeli magyar intézményrendszer merevsége (konvencionális ízlésvilága, illetve a belépés lehetőségét tekintve fokozatosan egyre zártabbá váló jellege) ellen irányult, és nagyrészt a közelmúlt elméleti boomján alapult, a fiatal német szerzők közvetlenebb politikai álláspontot képviseltek, és részben a szülői generáció náci szimpátiájának kimondatlan történeteire irányult kritikájuk, de a német újbaloldali gondolkodás új irányzatai is ins­piratívak voltak számukra. Különösen a német szerzők munkáiról állítható (a Vânt potrivit până la tare című fordításantológia megjelenését követően,20 de szórványosan korábbi szellemi találkozásokat is dokumentálhatunk), hogy közvetlen hatással voltak a román szerzők akkori fiatal generációira, de a német szerzők nyolcvanas évekbeli emigrációja miatt ezek a kölcsönhatások, szellemi dialógusok nem bontakozhattak ki teljes mértékben a román irodalmi mezőben.
A korszak magyar és román költészetének interferenciáit vizsgáló Szonda Szabolcs arra a következtetésre jut, hogy számos közös vonás fedezhető fel a román „nyolcvanas” nemzedék és a harmadik Forrás-nemzedék törekvései között: a teoretizáló hajlam, a (gyakran depoetizált) személyesség, magánmitológia, illetve a részben kontextuális értelemben politikaivá váló dimenzió. De önpozicionálási párhuzamokat is felfedezhetünk az idősebb generációkkal való konfliktusok, beilleszkedési nehézségek kapcsán.21
Ugyanakkor mindegyikük számára közös tájékozódási pont az amerikai beat kultúra; az ifjúsági/zenei kultúrák robbanása, intézményesülése ennek befogadását is az irodalom határain kívüli összefüggésekbe ágyazza. A zenei–képzőművészeti kultúrákban való jártasság egyfajta alternatív professzionalizáció elemeként is leírható ennél a nemzedéknél, ez erősíti a már említett „szakemberi” identitás sajátos, alternatív-avantgárd megalapozását. A korszak nyolcvanas évekbe átnyúló rokon erdélyi képzőművészeti projektjeit, irodalom és akcióművészet párhuzamait Blénesi Éva Textust teremtő kontextus című könyvében összegezte.22
Összegzésként elmondható, hogy a harmadik Forrás-nemzedék tájékozódási pontjait nagymértékben meghatározta az 1968 utáni korszellem: ha kulcsszavakat keresnénk munkásságuk leírására, akkor a hitelesség, a spon­taneitás, a szabadság, a lázadás, a társadalmi felelősségvállalás, az alulról épít­kező jelleg mindenképpen szerepelnének a felsorolásban. A kulturális ellen­állás absztraktabb és direktebb modelljeinek együttes jelenlétéről van szó eb­ben az esetben – az irodalom pedig itt elválaszthatatlanul kapcsolódik ösz­sze a kulturális mező további részeivel: az ifjúsági és zenei szubkultúrákkal. Az irodalmi kultúra generációváltása tehát az ifjúsági kultúra változásaival szoros összefüggésben ment végbe ezekben az évtizedekben.23 Az irodalmi, dekonstruktív modell pedig fokozatosan (a szabadság formai modellálása révén) a politikai ellenállás felé vezetett. Ez az álláspont legpontosabban az alábbi kijelentésben összegeződik, egyben a nemzedék erőteljes önreflexivitását is dokumentálva: „nagyon hamar kiderült, hogy az avantgárd formabontás éppen úgy politikai gesztus, mint a legközvetlenebb politikai tartalmakat hordozó hagyományos formájú irodalmi munka. […] A fiatalok nagyon hamar ráéreztek arra, hogy ez az avantgárd formabontás tulajdonképpen mit modellál – egy egész rendszernek a lebontását vagy lebonthatóságát modellálta, és ez volt a lényeges.”24

(A tanulmány az MTA Domus Hungarica Scientiarium et Artium támogatásával készült.)

Jegyzetek

1 Corina Petrescu – Şerban Pavelescu: Romania. In: Martin Klimke and Joachim Scharloth (eds.): 1968 in Europe: A History of Protest and Activism, 1956–1977. Palgrave Macmillan, New York, 2008, 200.
2 Uo. 202.
3 Dragoş Petrescu: Continuity, Legitimacy, and Identity: Understanding the Romanian August of 1968. Cuadernos de Historia Contemporánea, 2009, 31, 79.
4 Jancsik Pál (szerk.): Varázslataink. Fiatal költők antológiája. Dacia, Kolozsvár, 1974, 94–95.
5 Szőcs Géza: Te mentél át a vízen? Kriterion, Bukarest, 1976.
6 Miklós Ágnes Kata: A szóértés feltételei. Komp-Press, Kolozsvár, 2010.
7 Martos Gábor: Marsallbot a hátizsákban. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1994; Uő: Volt egyszer egy Fellegvár. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1994; Uő: Éj­egyenlőség. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2000.
8 Egyed Péter: Irodalmi rosta. Polis, Kolozsvár, 2014.
9 Balázs Imre József: Az avantgárd hatástörténete és a Forrás-nemzedékek. Korunk, 2011/11., 29–35.
10 Miklós Ágnes Kata: i. m., 148–154.
11 Szövegek és körülmények. Kriterion, Bukarest, 1974.
12 Balázs Imre József: Hogyan olvasná Jung az erdélyi magyar irodalmat? In: Uő: Erdélyi magyar irodalom-olvasatok. Egyetemi Műhely, Kolozsvár, 2015, 35.
13 I. m.
14 Ágoston Vilmos (szerk.): Kimaradt Szó. Kriterion, Bukarest, 1979.
15 Ötödik Évszak. Fiatal írók antológiája. Igaz Szó, Marosvásárhely, 1980.
16 Beke Mihály András – Bréda Ferenc (szerk.): Bábel tornyán. Válogatás az Echinox munkatársainak írásaiból. Kriterion, Bukarest, 1983.
17 Martos Gábor: Éjegyenlőség, i. m., 36–42.
18 Uő: Volt egyszer egy Fellegvár, i. m.
19 Kulcsár Szabó Ernő – Zalán Tibor (szerk.): Ver(s)ziók. JAK füzetek – Mag­vető, Budapest, 1982.
20 Peter Motzan (red.): Vînt potrivit pînă la tare. Zece tineri poeţi germani din România. Kriterion, Bucureşti, 1982.
21 Szonda Szabolcs: Lírai magánmitológiák és „az utca versei”. Korunk, 2008/8, 72–80.
22 Blénesi Éva: Textust teremtő kontextus. Komp-Press, Kolozsvár, 2009.
23 Egyed Péter: 1968–1971: a tiszta boldogság kora. Korunk, 2013/8, 26–34.
24 Markó Béla: Kultúrává kell tenni a kultúrát, irodalommá az irodalmat. In: Martos Gábor: Marsallbot a hátizsákban. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1994, 82–83.