„Milyen szép a hegyeken

annak a lába”

(Iz 52,7)

A hegyi ember a hegyekben él,

tudja, mi medve, mi farkas,

és ki akarja őt pórázon tartani.

A kutyák csaholásától nem tart,

a kígyók méregfogát maga tépi ki,

nyulakra, őzekre nem vadászik.

Nem érte szólnak a harangok,

hanem miatta, tudja, ezt is tudja,

s ismeri a hegyen túlról érkezőket.

Hogy tartósan itt maradtak, bántja,

de ha kérdezik, sóhajt, nem felel.

Eljönnek hozzá sokan, megszállnak,

nem hoznak, nem visznek semmit,

s bár utólag örömhírről beszélnek,

szabadság, béke, Isten, mondják,

nem zavarja, hogy őt elfelejtik.

A hegyi ember nem álmodik

sivatagról, tengerről, óceánról,

tudja, ösvények, tavak merre vannak.

Madarak, pillangók röpte nem izgatja,

s hogy figyeli-e vad a bokrok mögül.

Mintha várna valakire, mintha nem,

tekintete néha a távolba réved,

néha hosszan maga elé néz.