Ötszáz év múlva már úgyse

tudja senki, ki az a Shakespeare.

Te? Én? Egy másik Shakespeare.

Az egész korból ő maradt, 

mindannyiukból ő. Arca ismeretlen.

Életrajza fikció. Valaki mégis megírta

azokat a műveket. Egy segédszínész?

A kor? Egy csizmadia a nézőtéren, 

aki ráismer egy történetére, 

amit a kocsmában mondott el

egy furcsa arcú úrnak. Melyikük

Shakespeare? A másik szerző,

Fletcher, akinek a darabját leutánozta? 

A londoni szerelme, akiről a vallomásait 

nem írhatta meg csak darabba mentve?

A királynő, akinek cenzúrázó tekintete 

ott korbácsol a szövegben – nagyobb 

teljesítményre. Papok, árusok, zsebmetszők,

akik ott keveregnek a színpadon

és a nézőtéren? Nem mintha színház 

lenne az egész világ, úgy értve, hogy 

fölnyomul a színre, sokkal inkább az jön le

röhögni, leizzadt nők

blúza alá nyúlni, táncolni, aranyat 

számolni, ezüstöt szórni, rézben élni,

vas által halni. Tehetség bárki lehet,

de a zsenialitás nem a tiéd, jön a király,

beszedi az adót rá, jön az inkvizítor,

az egyetlen, aki csalhatatlanul

fölismeri, és vagy megkínoz, 

vagy intézménye maszkjába öltöztet.

A világ rohadt. Túlérett fázisában 

kezdődött a történelem, most már mindenütt 

barnulások, feketedések, cukros lé 

folyik, alkoholos csöppből iszogat a darázs.

Az övé az már, nem azé, aki

a gyümölcsöt vette, nem azé, aki mosta, lereszelte,

nem azé, aki rétest süt majd belőle.

Flaubert nem, de Shakespeare én vagyok.