Tegnap reggel megérkezett hozzájuk az első csomag hús. Úgy érkezett, mint egy levél. Olyan is volt, mint egy levél. A textúrájában rendesen kirajzolódtak ilyen-olyan betűk, amelyeket, ha fentről lefelé néztek, észre lehetett venni, hogy valóban betűk, s hogy egyáltalán nem képzelődnek; sőt, ha balról jobbra és fordítva nézték, akkor is. Ráadásul, mintha kockás papíron.
A hús nem volt becsomagolva. De vékony rétegben már rátelepedett valami zöldes nyák, kicsit világosabb volt, mint a békanyál, ezzel együtt, nem mondhatnám, hogy felül lett volna fertőződve. Nem. Sőt. Egészen jó szagú volt, érezni lehetett rajta a februári, már-már kora tavaszba nyíló mészárszék illatát, mégis, úgy nézett ki, hogy éppen borítékolta magát. Persze, azt, hogy a pakkot ki küldte, azt egészen pontosan senki sem tudta volna megmondani közülük, mert a pakk mégiscsak egy darab hús volt, feladó nélkül, és csak a látszólagosság kedvéért hasonlítottam postai küldeményhez. Hús volt bizony, illatozón romlatag, és ott gőzölgött a lábtörlőre helyezett vágódeszkán, amíg a címzett ki nem nyitotta az ajtót, hogy útnak indítsa aznap is a kedvesét. Pontosabban amint kinyitotta, vissza is csukta nyomban, mert a szomszéd, aki valamilyen felfoghatatlan mánia folytán szerette egyetlen ajtónyitással elintézni a félemeleten a munkába indulásokat, éppen inteni készült felé egy szokásosat, amikor ő, mármint a címzett rájött hirtelen, hogy nemcsak ruhátlanul, de meredő hímtaggal lesz látható az ajtóban, így rögvest és búcsúzkodás közben, ráadásul a hímtagon foltokban ott barnállott a kedves vére is.
A címzett tehát nem láthatta volna meg egyből a küldeményt akkor sem, ha célirányosan és kizárólag a hús miatt nyitott volna ajtót aznap reggel. Az ajtóról viszont kiderült, kívülről legalábbis így tűnt, hogy magától nyílott ki, majd tüstént vissza is csukódott magától. A szomszéd szokásos, reggeli üdvözlete, amit elcsukló hangon szótagolt, valahogy úgy, mintha egy székrekedt kecske volna – Keelleemees reeggeelt! –, megszakadt hirtelen, valami makkanások nyelték el, az ajtórésben pedig, ez viszont belülről látszott így, még egy utolsó pillanatra felsejlett a szomszéd lehanyatló kezének látványa, amit csuklótól felkarig már eleve levágott az ajtófélfa, nem hagyva mást a szemünknek, csak egy rézsútosan elfordított tenyeret, s a szomszéd kezét már el is takarta végérvényesen a reteszbe visszakattanó bejárati ajtó.
Aki tehát a húst kapta, ő is éppen csak egy óvatlan pillanatra mutatkozott az ajtóban, vagy nem is annyira ő maga, mint inkább a hatalmas, meredő hímtagja. Amúgy az illető felejthető küllemű volt, dagályos neve miatt azonban mégis nehezen lehetett őt elfelejteni, és a búcsúzós jelenet alapján már egyértelmű az is, hogy nemét tekintve férfiember volt, pontosabban éppen készülődött férfiemberré válni. Mondta is egyszer az édesapja, aki vidéki papként itt-ott, egyik vagy másik hegy alatti iparvároskában, minden húsvétkor vagy karácsonykor, a konyhakredencből előkerülő szilvórium hatására alkalmi családi életeket élt – így a huszonhét évvel ezelőtti karácsonyon a címzett városkájában a címzettnek akkor még hajadon édesanyjával a szilvórium hatására ugyanúgy –, szóval mondta neki az édesapja, hogy:
– Meglássa majd – az édesapa nemcsak hébe-hóba, de írásban is folyton suksükölt, az alábbit ugyanis írásban mondta egy sokkalta későbbi karácsony alkalmával, ráadásul egy sokkalta távolabbi iparvároskából, ahová a püspökség helyezte át, és ahonnan a szokásos újévi és intő leveleit küldte szét a korábbi táborhelyeire –, meglássa, Béla fiam! Aztat, hogy mikor válik maga férfiemberré, aztat pontosan tudni fogja. Például abból, hogy aznapra sok mindennel előhozakodik majd magának az élet, és hiába gondolja aztat maga akkor, hogy na, ez az a nap, amiről édesapám beszélt nekem, mert amint előjönnek azon a napon a dolgok, fiam, maga hirtelen fog emlékezni erre az atyai mondatra, és maga, fiam, mégis csodálkozni fog majd mindenen.
Ilyesmik álltak abban a tíz évvel ezelőtti atyai levélben, amelynek nyájas volt minden sora, illetve amire a címzettnek emlékeznie kellett volna; s ha másra nem is, de a magázódásra, a suksükökre úgy általában, meg az aztatokra pontosan emlékezett. Az ajtóban álló férfiember azonban konkrétan arra a mondatra, amit fentebb idéztem, nem emlékezhetett. Egyrészt azért nem, mert ha most ránézünk a meredő hímtagjára, ami még mindig meredt volt, azt gondolhatnánk, hogy bizony-bizony, ő már rég férfiember, tehát az a bizonyos nap már el is múlhatott észrevétlenül; másrészt pedig miért kéne minden olyan mondatot, amit mások fontosnak tartanak, annak is megjegyeznie, akinek pedig az adott mondat csak hangok tömege, jelentés nélkül; vagy, ha volt is jelentése akkor, amikor a mondat elhangzott, ez a jelentés az évek során réges-rég elveszett, ahogyan elveszett az édesapa összes levele meg az aranykeretes fényképe is.
Az ajtóban álló fiatalember éppen aznap készült megülni az eljegyzését szűk családi körben, amikor a pakk megérkezett. Nem is tehetett volna mást, nem ünnepelhetett volna hatalmas torokkal és jó sok rokonnal, mert akkorára már nagyon kihalt a rokonság, és barátok sem igen akadtak, csak cimborák és pajtikák, de cimborákkal és pajtikákkal ugyebár az ember inkább éjszakai történetekről beszél, lehetőleg minél ordasabbakról, ha más nem, hát odataláltatva az ordasságot, de semmiképpen sem üli az eljegyzését velük.
Hát így esett. Hogy édesanyjával és menyasszonyával Tarnai Béla Eduárd a saját eljegyzésére készült. A menyasszony ugyanaz a kedves volt, aki a vérét hagyta ajtónyitáskor – ezt az azonosságot meg kell jegyeznünk, mert lehetne két különböző személy is, ahogy eljegyzős előestéken az ilyesmi elég gyakran meg tud esni, és meg is esik. A menyasszony egy bizonyos és szemfüles leányka, nevezetesen Gergőczi Krisztina: táncosnőnek készült. Eduárd soha nem volt szerelmes belé, de szerelmes volt a lány nevébe, az albérletébe, már ameddig a lányka albérletben lakott, főként a hideg konyhájába, ahol a hűvös párában mezei füvek illatoztak, és mindig megnyugtatták Eduárdot, ha égett a húsa, miközben Krisztina a balettintézetben ugrált és emelgette a lábait. Egészen magasra tudta emelni a lábát, de csak az egyiket, számára úgy tűnt, hogy a jobbot, Eduárd viszont egészen bizonyos volt benne, hogy Krisztina a bal lábát tudja magasabbra emelni, és ezen elég gyakran össze is szólalkoztak, ami persze annyit jelentett csupán, hogy a suttogónál kicsit előbbre tolták a hangjukat, és egy vékony ránc szaladt fel mindkettőjük homlokán.
– Azért hiszi azt, hogy a jobb lába, szívem, mert tükörből látja magát.
Mint kiderült, magázni szerették egymást.
– Na, ne basztasson, aztat azér még én is tudom! – suttogta, ahogy már elébb mondtam, kicsit előretolva a hangját Krisztina, akinek a lábai hangosabban suhogtak, mint a szavai, vagy mint az esze.
– Azt – javította ki Krisztinát Eduárd, akit azért szólítok most Eduárdnak, mert azóta, hogy abban a néhány korai levelében az édesapja lebélázta őt, s valahányszor, ha nem is elő-, de szóba kerülnek a levelek, a Tarnai Béla Eduárd neve tulajdonképpen veszít valamit a dagályosságából. A Bélát ugyanis egy fél mozdulattal áthúzza a fejében, üresen vagy kihúzgálva hagyja a vezetéknév és a második utónév közötti helyet, valamint azt is mindig megfogadja, hogy amint megnősül, a névváltoztatással egyidejűleg – ő ugyanis fel fogja venni a felesége családnevét –, végérvényesen el fogja hagyni a Bélát. Ha valaki netán arra volna kíváncsi, hogy vajon az édesapját is Bélának hívták-e, arra sajnos nem tudom a választ, mert a leveleket, amiket annak idején módomban állt elolvasni, mindig úgy írták alá: Apád.
Eduárd tehát ilyenkor Krisztina megvitatott lábai elé térdelt, kezébe vette a leány valamelyik lábfejét, lehúzta a zokniját, és nyomkodni kezdte a lábát. Körkörös, rutinos mozdulatokkal. És közben többször is belesuttogta a lány rüsztjébe:
– Azt… Azt… Azt… Nem aztat. Azt. Mikor fogja megjegyezni végre?
Krisztina nem felelt, de azért göcögött egyet, és közben rúgkapált, mert csiklandós volt nagyon. Krisztinának, ezt csak az érdekesség kedvéért említem, nem volt kicsi a lába. Spicc-cipőből például külön konfekcionáltatnia kellett az intézetnek, amit az intézet minden hónapban meg is tett, mert feltett szándéka volt, hogy Krisztinából prímbalerinát nevel, aminek érdekében havonta elnyűttetett vele egy pár negyvenegyes spicc-cipőt. Szóval Eduárd egy-egy ilyen alig hallható szóváltás után Krisztina lábfejét nyomogatta mindig. Krisztina pedig göcögött. Most is göcög. Hamarosan viszont nem fog göcögni többet: eszébe se jut göcögni például, amikor felfedezik végre a lábtörlőre helyezett vágódeszkán a húst. Amikor Eduárd megpillantja a húst, először nem undorodik tőle, de Krisztina szorosan összezárt szájjal néz rá, és ettől Eduárd nagyon megijed. Ez a picinyke kis száj ugyanis pillanatok alatt szokott változni, és a változás bizony nagyon rossz előjelnek számít. Eduárd ezt már tudja valahonnan, még akkor is, ha nem tudja, honnan.
Tarnai Béla Eduárdnak mellesleg, akit néha mégiscsak kénytelen leszek a teljes nevén szólítani, egyrészt azért, mert úgy szeretem ezt a nevet, mintha én találtam volna ki, másrészt viszont, amíg Tarnai Béla Eduárd nem tudja megoldani a saját neve kapcsán kialakult ellenérzéseit, addig a személyiségével is gondunk adódhat, márpedig nagyon nem szeretnék egy személyiség-problémákkal küszködő hőst a novellámban látni, legalábbis nem olyat, akinek a problémái kinőnek a novellából, hogy aztán ne lehessen velük mit kezdeni – így például ha a hős valami miatt nem veheti el Gergőczi Krisztinát, sose lesz belőle Gergőczi Eduárd, Béla nélkül –, szóval Tarnai Béla Eduárdnak, akit, szögezzük le, ha ezentúl a hivatalos nevén szólítok, akkor nincsenek személyiség-problémái, mert így csak egy, az anyakönyvvezető regiszterében beiktatott név, s a lelke rejtekébe sem az anyakönyvvezető, sem az olvasó ne akarjon belelátni, volt egy nővére is. Már nem élt velük, de ő is készülődött az eljegyzésére. Hatalmas regiszterbe jegyzetelte aznapi benyomásait, s ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy a fivére eljegyzésének napján miben munkálkodik, ő kerekperec megmondta volna, hogy csomagolópapírt készít, ráadásul eská. – Az ajándék is eská lesz, de még a papír is.
Tarnai Béla Eduárd úgy gondolta, hogy az ő nővére roppant lusta, mert naphosszat kinn ül egy padon, s krikszkrakszokat húzgál kockás papírokon.
– Meglátjátok, fel fogja élni az összes vagyont!
Tarnai Béla Eduárd gyűlölte a kockás papírt, mert a nővére azokra irkált, ő pedig azokon kényszerült kiszámítgatni, hogy mennyibe is kerül a családnak a kockás papírokra irkáló nővér semmittevése.
– És ezt pont ő mondja! Pont ő! – kiáltott fel egyszer Tarnai Edina, Eduárd nővére, s közben a szemével könyörgött az édesanyjuknak, aki pedig nem is volt közös, hiszen a testvérek az édesapjuk révén voltak vérrokonok, hogy pofozná már fel a fiát. Tarnai Béla Eduárd édesanyja, Matild nagyon szerette Edinát, mégsem pofozta fel a fiát. Nem azért, mert a fiát Edinánál is jobban szerette, hanem azért, mert úgy gondolta, hogy Edinának nincsen igaza. Edina ezen nagyon felbőszült, és szitkozódva csapta magát a földhöz.
Arrogánsnak nevezte az édesanyjukat, és arrogánsnak nevezte az édes anyanyelvüket is, mert, kérdezte ő, milyen nyelv az, amiben van olyan kifejezés, hogy valakinek nincsen igaza? Hogyha tényleg nincsen, hol lehetne akkor az igazat beszerezni? Hogy egy édesanya szájából hogy hangozhat el ilyen mondat? Hogy a gyermekének nincsen igaza! Ez határozottan úgy veszi ki magát, mint akinek egyáltalán nincsen és nem is volt igaza soha, és mint akinek bele van égetve a karmájába, hogy soha ne is legyen! Ezen ő, mármint Edina nyilván nem is csodálkozik, hiszen ő, azaz Matild nem is az édesanyja neki! – Úgy látszik – üvöltötte Tarnai Edina –, egy édesanya számára csak egy édes gyereknek lehet igaza!
Egyébként, ha Tarnai Edinát megkérdeznénk, biztosan azt mondaná, hogy nem is ő, hanem a fivére teszi naphosszat a semmit, mert értékbecslő létére, ahelyett, hogy valami jólmenő privátba konfigurálná magát, inkább a családtagok vagyoni helyzetét számítgatja. Tarnai Edina még azt is elmondaná nekünk, jobban mondva most már csak elsuttogná, hogy szerinte a fivére mindössze fél normában kutakodik a mások financiális rejtekeiben, a másik fél normában viszont a családtagok portfoliójának likviditását elemzi, s az elemzésben a leghangsúlyosabb bejegyzés az életkor menüben található, ahol is, Edina szerint legalábbis, az öccse az elhalálozás várható időpontját jelöli, természetesen számunkra elérhetetlen jelekkel, de roppant magabiztosan és mindentudóan.
– Ezzel szemben én? – tárta ki a karját egy másik heves vita során Edina, amikor a családi portfolióhoz kötődő megfigyeléseivel először hozakodott elő sipítozva, és fivére többszöri felkérésére, miszerint állítaná már le magát, se volt hajlandó a felkérésnek eleget tenni, sőt, a likviditással kapcsolatosan saját magára is rákérdezett, hogy akkor tékápé mikorra is saccolod, Bélukám, az én időmet? Esetleg induljak el mihamarabb? És mert a fivére csak állt, és bambán vigyorgott, annak ellenére, hogy többször is le lett bélukázva, Edina tehetetlenségből kénytelen volt szembeköpni őt, és szembesziszegni vele azt, amit pedig megfogadott, hogy soha semmilyen körülmények között nem fog neki elmondani. Mert amilyen nagy a súrlódási felület két ember kapcsolatában, ugyanolyan nagy a tapadási is, azaz Edina ezzel azt akarta volna mondani Bélukának, ha nem hagyta volna felülkerekedni a sértettségét, hogy nagyon, nagyon szereti őt. De megszegte a fogadalmát, és mást mondott neki. És ekkor kapott Tarnai Béla Eduárdtól egy hatalmas pofont. Tarnai Edina ekkor döntötte el, hogy soha semmit nem fog csinálni. Rábízza magát Eduárd számításaira, és benyomásokat fog jegyzetelni. Meg hogy el fog költözni otthonról, és megkeresi az apjukat a nagyvilágban, akitől évek óta sem ő, sem az öccse nem kaptak levelet. Kérhetett volna bocsánatot is, de nem tette. A helyzet az volt, hogy Tarnai Edina elég szépen forgatta a szavakat a szájában, de sehogy se tudta lenyelni őket, mert a feltoluló érzései őt forgatták állandóan, így aztán az érzések okozta felfordulás következtében mindig kihányta a szavakat. Miután erre rájött, mellesleg nem közvetlenül a pofon után, mert mint minden nőnek, neki is kellett hozzá egy kis idő, akkor döntött úgy, hogy ezentúl benyomásokat fog jegyzetelni, s még mielőtt érzésekké vagy indulatokká alakulnak, amik felforgathatnák az életét, regiszterbe írja őket, kockás papírra, mint az öccse a likviditást. Tarnai Béla Eduárd pedig a pofon után eldöntötte, hogy sürgősen elveszi Gergőczi Krisztinát.
– Ugye, milyen kivehetetlen a sors? – kérdezte az eljegyzés napján Matild reggeli közben Gergőczi Krisztinát, akinek reggel is, este is, a nap minden szakában, suhogott a lába, s a suhogás elnyomta a válaszait. – Tulajdonképpen mindketten ugyanazt csinálják. Kockás papíron az életet.
– Igen – felelte erre Krisztina, s ez az igen egyike volt azoknak a ritka alkalmaknak, amikor sikerült valahogy túlbeszélnie a lábait, holott a szája tele volt mézzel, amit nagykanállal habzsolt az előtte levő kancsóból.
– Azt hiszem, az apjuktól örökölték – szögezte le végül Matild, és elfordította a fejét, amikor a Krisztina szájából egy vékony csíkban elkezdett kifolyni a méz.
Krisztina most az egyszer szívesen megkérdezte volna, hogy akkor végül is, hogy van ez? Ki az Edina anyukája? S miért élt velük? S hogyhogy Eduárd se tudja? De nem kérdezte meg. Talán azért nem, mert nagyon, de nagyon suhogni kezdtek a lábai. Annyira, mint még azelőtt soha. Csak nézte Matildot, aki visszanézte őt, mert nem értette ezt a fesztelenséget a lányka részéről, hogy ujjával már a mézes kancsó fenekén vájkál, s nem veszi észre, vagy talán észrevette, de nem zavartatja magát, hogy egy ültében kinyalta a kancsó tartalmát, s hogy ezért nézik őt. Mégpedig a leendő anyósa nézi.
Kínos csend következett, holott beszélhettek volna a délutáni eljegyzésről is. Matild megkérdezhette volna például, csupa anyai derűvel, hogy vajon Krisztina izgul-e egyáltalán, vagy tart-e valamiféle változástól a továbbiakban. De megkérdezhette volna azt is, hogy meddig szeretnének vele egy fedél alatt élni stb. Sok mindent kérdezhetett volna, mégse tette. Krisztina, miután kinyalta a mézet, a teás termoszért nyúlt, és öntött belőle a mézes kancsóba. Éppen összelögybölte a teát a maradék mézzel, ha maradt még egyáltalán valami a kancsó fenekén, amikor belépett a konyhaajtón Tarnai Béla Eduárd. Krisztina ránézett, megsuhogtatta a lábait, majd az ajkai közül egy vékony csíkban mézsugár buggyant elő, amit, ki tudja, hol, a szájának melyik szögletében tartalékolt egészen mostanáig, és súlyosan pergett az ölébe. Tarnai Béla Eduárd már kapta is ölbe, és vitte őt a hálószoba felé. Krisztina sikongott és rángatózott, kívülről pontosan úgy festett, mint aki nem akarja, hogy elérjék a hálószobát. Eduárd megállt vele a szobaajtóban, és sokáig nézte, hogy bizonyságot szerezzen. Mert látta a lány száján, hogy valami megváltozott. Azt hitte, Gergőczi Krisztina beadta a derekát. Azt hitte, Gergőczi Krisztina, aki szűzen szeretett volna férjhez menni, most meggondolta magát. Másképp miért is keskenyedett volna el a szája ennyire? Eduárd szeretett a lányka szájáról olvasni, Edina szerint azért, mert a szemeiből lehetetlenség lett volna, annyira kifejezéstelenek voltak. Állítólag ezt is odavetette Eduárdnak, mielőtt megkapta volna azt a bizonyos pofont. Eduárd teljesen beleveszett a Krisztina szájába. De csak a szemével, mert a szájával meg volt tiltva neki. Addig-addig nézte, míg, mint az igazi prímbalerinákat szokás, felemelte a lányt a combtövétől, s felfeszítette a hálószobaajtóra. Krisztina sikongott volna még, de Eduárd az alkarjával ránehezedett a szájára, a többit meg már el lehet képzelni. A karját végig a lány száján hagyta, s csókolni a saját kézfejét csókolgatta. Krisztina madárarcából semmi nem látszott, csak egy szürke szempár. Tényleg kifejezéstelen, gondolta Eduárd, de amint elgondolta, hatalmas lökésekkel közeledett a kéj felé, s ma már biztosan nem vallaná be, hogy gondolt valaha is ilyesmire. Gergőczi Krisztina mindeközben alig kapott levegőt. Egy idő után úgy érezte, fölösleges is volna kérnie. Le szerette volna hunyni a szemét. Nem lehetett. Eduárd átölelte, és bocsánatot kért. Krisztina pedig csak annyit mondott:
– Megyek.
– Várjon, az ajtóig hadd kísérjem el!
– Felőlem – és bement a fürdőszobába, nyitott ajtónál megmosta a lába közét, a kezéről rózsaszínen csorgott vissza a víz a kagyló lefolyójába. Eduárd nézte őt, és megint erősnek érezte magát ott lenn, de valahogy másként, mint az imént.
Ezek után nem csak érthető, de érzékelhető is, miért kellett a bejárati ajtónak gyorsan visszacsukódnia. Ott álltak az előszobában, Gergőczi Krisztina egy szót se szólt, csak a cipőfűzőjét kötötte lázasan: szeretett volna munkába indulni, a cérnagyárba, de most már nagyon. Tarnai Béla Eduárd pedig – csak így, hivatalosan – nem mert ránézni a menyasszonyára. Most ő feküdt az ajtón, útját állva a lánynak, szemlesütve, s a vékony ajkak ezúttal mintha odavetítődtek volna az ajtó előtti szőnyegre. Tarnai Béla Eduárd tulajdonképpen rettegett. Valami megmagyarázhatatlan félelem fogta el, valami olyan, amit sosem érzett, és ami mégis ismerős volt. Valami olyan, mint a cserevakációra várt személy, akiről tudjuk, hogy jönni fog, tudjuk, hogy bár sose láttuk, ahogy leszáll a vonatról, azonnal fel fogjuk ismerni őt, mert mindenünkkel azon vagyunk, hogy felismerjük.
Tarnai Béla Eduárd, amikor kinyitotta az ajtót másodszor is, és meglátta a lábtörlőn a csomagot, előbb visszahőkölt, ami úgy hatott, mint egy hangtalan sikoly, majd lehajolt, felvette a húst, és magához ölelte. Reszketett. Gergőczi Krisztina hiába nézte őt, hiába szorította össze az ajkait, Eduárd reszketett, de a húst nem tette le. Gergőczi Krisztina pedig sarkon fordult, és szó nélkül letrappolt a lépcsőkön.
– Egész nap suhogtatja a lábait, aztán, mikor lábujjhegyen kéne járjon, úgy trappol, mint egy tehén! – üvöltötte ezt is Edina a vitában, de ezen még Eduárd is bambán vigyorgott. Csak később üvöltötte a javát.
– Édes fiam, mi volt ez? – Matild jött ki a bejárathoz.
– Érdekes, a hálószoba előtt minden hangosabb volt, azt nem hallotta meg, s a síri csendbe most belecsörtet – gondolta Eduárd, és csak annyit mondott, – Semmi, kikísértem Krisztinát.
Matild a fia meztelen ölére nézett. Gyorsan elkapta a fejét. Most mit mondjon neki? Látott ő már ilyet, bár ne látta volna! Annak idején a saját húgát, Edina édesanyját hallotta ilyen nesztelenül leosonni. Akkor látta őt élve utoljára. Hét hónappal később, mert Edina koraszülött volt, a húgát már a kórboncnok neoncsarnokában nézhette meg. Rá egy évre ő is nekifeszült a szilvóriumos kredencnek. Nem tört össze semmije, csak a hangja ment el. Suttogón nevelte Eduárdot is, meg Edinát. Amikor Krisztina beköltözött hozzájuk, irritálta a kislány hangtalansága. Edinának igaza volt: az embert az őrületbe kergeti az állandó suhogás. Aztán Edina elment. Milyen jogon is tartóztathatta volna fel? Edina, aki minden rezdülését érezte a világnak, világgá ment. Azóta jobb volt egy kicsit, nem kellett megosztva figyelnie a lakásban élők csendjeit. Matild pontosan emlékezett, milyen, amikor a világnak hangja van. Ha Edina otthon volt, őt is zavarta Krisztina suhogása, mert Edina fülével hallotta azt. Értette Edina benyomásait, s a lelke mélyén nagyon szurkolt neki. De azt az egy dolgot akkor se kellett volna Eduárdnak megmondani. Senki nem tehet arról, hogy mibe születik. A fiának nem lett volna szabad megtudnia, miként fogant. Ahhoz pedig végképp nem volt joga, hogy jövendölgessen is neki, hogy majd mit hogy, vagy hogy mit ugyanúgy.
Eduárd megtörten állt. Mintha órák teltek volna el, nem érezte, hogy az idő az egyik percről a másikra halad. Összevissza ugrált a régmúlt és az üres jövő között. Azzal vigasztalta magát, hogy Krisztinának úgyis vissza kell jönni a holmijáért.
– A holmijáért, ugye, visszajön? – kérdezte Matildot.
Matild nem válaszolt. Kivette Eduárd kezéből a húst, és elkezdte olvasni. Mintha nem egy ember írta volna. Hanem sokan és összevissza. Ott volt például az a mondat is, ami a legfájóbb volt egész életében, s amit az apjától hallott, mielőtt a húga meghalt volna.
Az ember családja enyhíti a fájdalmakat, s meg nem történtté teszi a rettenetet.