Más az Atrídák ragyogó dagályát

Tarka pórázon mosolyogva nyögje,

S Tantalus-szájjal magas asztaloknál

                    Üljön epedve.

Oh ti, elrejtett kalyibák lakói,

Régi Jámborság s te, arany Középszer!

Üljetek mellém küszöbömre: vígan

                    Látlak, ölellek.

Üljetek mellém ösi tűzhelyemre!

S majd Szabínám hív keze-főzte mellett

Mártsatok vídám ajakat mosolygó

                    Bükkfa kupámba.

Aki keblében helyet ád tinéktek,

A szerencsének letapodja kényét;

S szíve épségét soha semmi bájszín

                    Tőrbe nem ejti.

Nem von az fényes rabigát nyakára,

Sem majomnévért kenyerét nem adja;

Kincseket sem gyűjt, hogy azokra árvák

                    Könnye kiáltson.

Tiszta lélekkel s megelégedéssel

Látja csűrében keze míve bérét;

S izzadásának gyönyörű gyümölcsét

                    Éli örömmel.

Nyájas orcával szegi meg falatját

A barátságnak s jövevény szegénynek;

S asztalánál, mint az öreg Philémon,

                    Égieket lát.

Háza szent templom, maga áldozópap,

És az áldásnak poharát kezében

Istenek töltik kimeríthetetlen

                    Égi itallal.