[2015. október]
A MAGYAR TÁRSADALOM A HOLOKAUSZT
KÖLTÉSZETE TÜKRÉBEN
Mielőtt az előadásomba kezdenék, amelynek központi eleme az irodalom szerepe, illetve e szerep pótolandó hiánya a történetírásban – e meghatározó nézőpontot magamra is vonatkoztatom. Hiszen az itt kifejtendő álláspontom szerint: a hely, az idő és a még kevésbé megfogható, de annál lényegbemarkolóbb érzelmek kivájta meder irányítja minden elbeszélés sodrát.
Ez alól az elbeszélő mint szereplő sem vonhatja ki magát.
Nem rejthetem el, hogy meghatottan szólalok meg a Magyar Tudományos Akadémia épületében, a tudós testület közössége előtt – életemben először. Ez az intézmény szimbolizálta leginkább a magyar zsidók honfoglalását vagy a honba érkezését, a szellem és a tudomány területén – tehát nagyon is általánosítható érvénnyel. A reformkori alapítású szellemi központ már 1843-ban felvett tagjai közé zsidót épp a magyar társadalom előtt álló zsidóemancipáció programját bátorítandó, és a későbbiekben is élen járt a zsidók befogadásában, azaz: szellemi energiáik magyar kultúra humuszába szervítésébe – ellentétben az állami közigazgatáshoz kötött egyetemekkel. Azonban ez az intézmény megtestesíti a nemzet testéből való végzetes „kiszántást” is, hiszen a Horthy-kor hajnalán a zsidó tudósok nagyszámban hagyták el az országot, nem jókedvükből – ama „kettős kivándorlás” során –, majd a Magyar Tudományos Akadémiából is megkezdődött a kirekesztésük, hogy megannyi magyar-zsidó tudós osztozzon az egész magyar zsidóságra mért sorsban. Ha nem is e konferencia egyik előadása témájaként, de maguk e falak is idézik itt és most az időnek ezt a többdimenziós kontextusát.
S persze meghatottan kezdek az előadásomba, nemcsak, mint akadémikus tanulmányaiba későn kezdő egykori zsurnaliszta, író és szociográfus, hanem mint az életét a magyar-zsidó kultúra emlékezetének szentelő folyóirat-szerkesztő és könyvkiadó is.
*
A megszólalási lehetőségért hálából vagy hálátlanságból rögtön a debütálás alkalmával szeretném kitágítani a történettudomány műfaji vagy metodológiai határait. Megtalálni a mezsgyét nemcsak a történettudomány és az irodalomtudomány között, hanem azt a módszert, amely az irodalom anyagát képes integrálni a történettudományba, annak meghatározó forrásaként. Felmutatni a médiumot vagy mérőeszközt, amely olyan alapvető jellemzőkkel képes kiegészíteni egy-egy kor képét, mint például a levéltárak adatsorai, parlamenti ülések jegyzőkönyvei vagy a statisztikai hivatal sokoldalú mutatói. Ugyanis az irodalom alkotásai mindezeknek a koncentrált, sűrített, s ami lényegesebb: érzelmi adathordozói. Nincs, ami jobban hozzátartozna az emberhez, mint az érzései, tehát a történettudománynak is meg kell érzékítenie ezt a valóságanyagot a maga elbeszélésében.
Az irodalomtudomány persze eddig sem nélkülözhette a történettudomány eredményeit. Egy-egy epikai teljesítmény hátterét tanulmányozva – legtöbbször az esztétikai érték és a történelmi igazság közös eredőire kérdezve – a történettudomány elbeszélését hívják segítségül. Egy-egy lírikus életműve nem értelmezhető a körülötte zajló eseménysor be- és visszacsatolása nélkül – vajon Vörösmarty kései költészete értelmezhető-e az 1848-as szabadságharc bukása és az abszolutizmus korának átható ismerete és elemzése nélkül? Mindennek a fordítottja viszont ritkán fordul elő – noha egy-egy regény (az ún. szövegirodalmat leszámítva) meghatározó tanúja a kornak –, különösen, ha mozgósítjuk hozzá az irodalomtudomány hagyományos eszközeit: a regény írója portréjának megrajzolását vagy a recepciótörténet feldolgozását.
Most még tovább rugaszkodok. Nem a történettudománnyal szerintem egyanyagú és hasonló szerkezetű epikával, hanem a lírával szeretném a konferencia témáját továbbárnyalni. (Egy zárójel erejéig még az epikánál maradva: a magyar irodalomnak nincs a holokauszt előszobájának tekinthető, első világháborúról szóló meghatározó regénye, s a másodikról pedig még inkább nincs. Ugyanakkor a zsidók ellen viselt háborúról, a holokausztról még Nobel-díjjal kitüntetett elbeszélés is született. E jelenség elvezet a holokauszt társadalmi recepciójához is, ami szerintem elsőrendűen a történettudomány feladata.)
A zárójeles közbevetéssel már megérintettem – még epikai oldalról – az előadásom tárgyát, amelyet az előadásom címe is nyomatékosít. Kik érzik és homogenizálják ezt a Radnóti Miklós által egy verscímbe és verssorba tömörített nemcsak érzést, hanem nagyon is konkrét egzisztenciális állapotot?
A költők. Ők, akik a Bibliáig visszanyúló hagyományok szerint látnak, sőt: előrelátnak. (A próféta héberül: roe, ’látó’-t jelent.) S szintén a Bibliában leírt jelenség, hogy ők inkább látnak, mint mások. Előttük ugyanis nem homályosul el hamis illúziókká a történelmi tér, mint a tömegeknél vagy a vezetőiknél – legyenek azok vallásosak vagy világiak. S mivel az igazság és annak megérzékítése esztétikai kritérium is, ezt az igazságot hirdetik vagy engedik fölszabadulni a lelkükből – s ezzel a módszerrel nemcsak egyéni sorsukat, de magát a környező világ állapotát is alkotásaikba emelik. Mint például Radnóti Miklós, aki a természeti képből kibomló versében egy kurta sorban a legegzaktabban összefoglalta a világ, s jelesül a magyar világ állapotát – amit a vers fontos tartozéka, az alatta álló évszám is nyomatékosít: 1936. „Zsugorodj, rettentő világ!” A zsugorodás szó hordozza a folyamatot is, amelyben az élet lehetőségei fokozatosan összeszűkülnek.
Mikor indult el ez a „zsugorodási” folyamat? Mettől meddig tartott? A történelem korszakolásáról van szó – ami éppen a jelenlegi történelmi viták középpontjában áll. Fókuszálva: mikor indult a Horthy-korszaknak az a tulajdonsága, amely a holokauszthoz vezetett? S egyenes volt-e ez a folyamat, ami az apokaliptikus pusztításba torkollott? Az előadásomnak pedig az a kérdése, hogy alkalmasak-e vitás pontok eldöntésére vagy árnyalására az e korszakban keletkezett lírai alkotások?
*
Egyetlen magas színvonalon alkotó lírikus életművéből – mint folyamatból – is desztillálható és nyomon követhető a korszak, amit a költő a maga szubjektumán keresztül felszív, és önreprezentációjába szervít az őt körülvévő kor ún. objektív viszonyaiból és levegőjéből. (Egy Balassi-, Petőfi-, Ady- vagy József Attila-monográfia hiteltelen, ha nem olvasható egyúttal a korszak reprezentatív rajzaként is.) Hiszen a költő – a sámánoktól és prófétáktól eredő közösségi-társadalmi funkciója és pozíciója folytán – az a médium, amely arra hivatott, hogy primer módon megjelenítse és értelmezze az általa megélt valóságot. Ezért ezek az egykor a saját korukat megérzékítő, az azokból kinyert szellemi szubsztanciák s a rájuk válaszoló művek ugyanúgy történelmi dokumentumoknak számítanak, mint a politikusok vagy a politikai írók publicisztikái. (Ady Endrénél ez a két műfaj az azonos funkciók okán egybe is olvad.)
Még mindig az epikai résznél, azaz a szereplők tárgyalásánál maradva – ami ebben az esetben, mint meglátjuk, egy kollektívum lesz –, meg kell vizsgálni és indokolni, hogy miért a magyar irodalom zsidóként azonosítható képviselőinek önreprezentációja vetíti előre a holokauszt képét? Miért az ő közvetlen tapasztalataik érzékítik meg ezt az eseménysort? Sőt: miért az ő másod- és harmadgenerációs emlékeiket foglalja le ez a trauma? Hiszen teoretikusan elképzelhető, hogy nem zsidó írók is előrelátják, később valamilyen módon tapasztalják és műveikbe transzponálják a holokauszt apokalipszisét, majd végzik a gyászmunkáját. Hiszen a „kiszántás” folyamata Magyarországon, s főképp: a magyar társadalomban zajlott. Más fogalmak között, érdemes-e – a „politikai korrektség” ellen vétő-e? –, ha a magyar költészetet (irodalmat) felosztjuk zsidókra és nem zsidókra egy ilyen katasztrófa előérzetével, megérzékítésével és emlékezetével kapcsolatban? Az előadásom kereteit meghaladná, hogy a magyar költészet kénytelen-kelletlen nem zsidónak nevezett része mivel volt elfoglalva a két háború között s a holokauszt idején. (Ezt a távol- vagy kívülállást több érintett pályatárs, a legélesebben Reichard Piroska és a Radnótihoz hasonló halált halt Fenyő László – mindketten a Nyugat legbelső köreiből – fel is vetették az 1940-es évek első felében.)
Mielőtt Komlós Aladár az e tárgyban sokszor említett – igaz, csak általam, mert én bújok a védelme mögé – eligazító definícióját idézném, az is szempont lehet a sokak számára vitatott elkülönítésre, hogy empirikusan bizonyíthatóan csak zsidó költők érezték és emelték költészetük anyagába a „járkálj csak, halálraítélt” igencsak egzisztenciális állapotát. Lehet, azért, mert csak ők voltak halálra ítélve. Ami legalábbis megfontolandó érv az elkülönítés szempontja mellett. Annál is inkább markánsan megvilágító adat, mert fényt derít arra, hogy a társadalmilag és kulturálisan sokrétűen strukturált zsidó etnikum milyen mértékben volt integrálva a magyar társadalomban. S tovább fókuszálva a tárgyunkra, arról is tudósít, hogy az ún. Horthy-rendszer – a versek keletkezésének ideje – milyen félreérthetetlen „üzenetet” sugárzott társadalma zsidóként azonosítható tagjai számára.
A holokausztnak ezt a reprezentációját egy paradoxonnak tűnő jelenség kibomlása és megtestesülése folyamatában kell vizsgálnunk. (De hiszen a magyar zsidóság lényegének éppen e paradoxon rettenetes szépsége a kulcsa!) Ugyanis a „járkálj csak, halálraítélt” érzés magyar nyelven megvalósított költészete – az esztétikai színvonal és az apokaliptikus igazság megérzékítésének oly megrendítő harmóniája – a magyarságból történő legradikálisabb kitaszíttatás és elpusztíttatás mozzanatában következett be.
Az imént idézett Radnóti Miklós példája abból a szempontból is megvilágító, hogy a jelentős költő szempontjából vékony és hamar lepattogzó zománc az a fejlemény, hogy a költő élete különböző szakaszaiban minek vallotta magát. Ugyanis a költő, ismétlem, nem a viszonylag modern értelmiségi vagy ideológiahordozó funkcióinak beteljesítője, hanem a tradicionálisabb sámáné vagy a prófétáé. Ezért volt képes meglátni a magyar történelem viszonyai és díszletei mögött magát az ember történetét: az apokalipszist.
Ha a holokauszt a magyar történelem – most az előjelétől függetlenül – kiemelkedő mozzanata, akkor legalábbis kérdés, hogy miért nem érintette ez meg a nem zsidó magyar irodalom képviselőit? Persze, nem a baráti szolidaritás kinyilvánítása, nyilatkozatok, évfordulós beszédek, nekrológok, hanem a magasköltészet szintjén. Ez fájdalmas következtetések levonására ad alkalmat – feltehetően ez az oka a kérdés megválaszolása előli kitérésnek. Ha innen, a tudományos fellegvárból kipillantunk a mai emlékezetpolitikai kálváriára, le kell szögezni, hogy a nemzet szellemének a letéteményesei elsősorban a költők, s nem az értelmiségiek társaságát feltűnően kerülő politikusok és bürokraták. (Arany János Az örök zsidó című verse a mai érvénnyel fogalmazta meg a zsidó egzisztenciális és lelki kondícióit; Ady A bélyeges serege óta senki nem nyilvánította ki teljes szolidaritását a magyar zsidósággal – ez a vers – tanúja vagyok ennek – Galileától a Negev-sivatagig ma is él és vigasztal.)
(S még egy zárójel: A szerintem a holokauszttal megtévesztően párhuzamban emlegetett Trianon-traumával kapcsolatban fordítva nem működne ez a szétválasztás – ez is jellemző paradigma –, ugyanis versek közti búvárlásaim azt bizonyítják, hogy a zsidóként azonosítható költők – jelentős részben ugyanazok, akik érezték és megérzékítették a „járkálj csak, halálraítélt” fenyegetettségét – „százalékos arányukon túl” siratták el, követelték vissza az elcsatolt magyar területeket.)
Mint fentebb állítottam, egy-egy jelentős sámán-próféta költő egyéni életműve is bizonyító erejű lehet egy-egy történelmi kor jellegének meghatározására. Radnóti Miklós az egyetlen kanonizált magyar költő, aki megérzékítette a holokauszt tapasztalatát, mégpedig a fenyegetően növekvő árnyékától a megörökítés emberileg legvégső lehetőségéig – sőt, a Bori notesz sorsával, a testnedveivel átitatott papírlapokon, még azon túl is. Ugyanis – ezzel is egyet kell értsenek a holokauszt-kutató és -interpretáló kollégák –, ha létezik a magyar köztudatban imázs a magyar holokausztról mint elbeszélésről, az e költőnek s recepciójának köszönhető.
Hát még milyen bizonyító erejű tételem igazolására, ha a kor jellegét közel száz költő egybehangzó tanúságára alapozom. Ez a minta már egy mai közvélemény-kutatásban is szignifikáns mennyiség. Sietve be is húzódom a Komlós Aladár-i definíció védősáncai mögé. Őt hívom segítségül – milyen közegből rekrutálódik a csoport, amely a Horthy-korszak valóságáról egy kardinális témában igaz és mély ismeretet közvetített számunkra. Ugyanis a líra médiuma az egyedüli, amely képes feltárni a tudat alá szorított és fojtott tapasztalatokat és a „kollektív archetípusokat” is.
Komlós Aladár írta Egy megírandó magyar-zsidó irodalomtörténet elé című esszéjében – egyébként az idézett Radnóti-vers keletkezésének az évében, 1936-ban:
„Az igazság az, hogy van egy szűkebb és tágabb értelemben vett zsidókérdés, s a tágabbhoz Isten, haza, szerelem is hozzátartozik. Ebben az értelemben a »zsidó lélek hömpölygésén« nemcsak a népi szolidaritás kifejeződését értjük, hanem annak az egész érzés- és szemléletmódnak a kifejezését, amely a zsidót többé-kevésbé jellemzi, s amely Istenhez és emberekhez, államhoz, nemzethez, családhoz való viszonyában egyaránt érvényesül. E lélek nyilván nem szűnik meg hömpölyögni akkor sem, ha az író fél leírni a zsidó nevet. Áradása erejének az a feltétele, hogy az író merészen és mélyen merítsen magából: ez pedig nem attól függ, hogy nyíltan vállalja-e a származását a művész, vagy bujkál a megvallása elől, nem attól tehát, hogy jó zsidó-e vagy sem, hanem attól, hogy jó művész-e. Ebben az értelemben elképzelhető, hogy egy hitehagyott zsidó lírikus esetleg zsidóbb költészetet termel, mint egy hétpróbás, lelkes zsidó, feltéve, ha nagyobb mértékben van meg benne a döntő művészi képesség, hogy alkotás közben hű tud lenni lénye rejtett árnyalataihoz és rezzenéseihez. A zsidó irodalomhoz tehát minden zsidó származású írót hozzá kell számítanunk, tekintet nélkül arra, hogyan találta jónak elintézni a származásával adódó problémákat. […] A zsidó társadalmi helyzete, ami különbözik, s méghozzá kétezer esztendő óta, más népek helyzetétől, s ez teljesen elegendő arra, hogy a zsidóság érzés- és szemléletmódjának sajátos vonalát megmagyarázza.”
A talán körülményes felvezetést az indokolta, hogy szokatlan tárgyat és szokatlan médiumot igyekeztem becsatornázni a történettudomány forrásai közé. Ezek fölvázolása után már könnyen és rapid módon fektetem le a tételem:
Az 1919 őszétől kezdődött, és a magyar zsidóság döntő része deportálása után, 1944 októberében bevégződött Horthy-rendszer egész tartama alatt a magyar zsidó költők abban a tudatban „járkáltak”, hogy halálraítéltek. E fenyegető érzés alól a hosszú korszak egyetlen szakasza sem volt kivétel. Ennél láttatóbb tükrét nem ismerem, ami e rendszer „zsidópolitikájának” a jellegéről tudósítana – annál is inkább, mivel a vizionált ítélet végrehajtása be is következett. (Amit a líra nyelvén elmondtak, azt a következőképpen lehet az epika nyelvén elbeszéléssé rendezni: Az 1919 őszétől 1944 őszéig regnáló rendszer és még inkább annak a társadalma a zsidókat fokozatosan ki kívánta iktatni a magyar univerzumból. Ameddig a zsidók gazdasági szempontból hasznosnak mutatkoztak, addig tűrte jelenlétüket, de utána mint egy kifacsart citromot óhajtotta elhajítani – teljesen mindegy, hova, nem törődve a leve nélküli test további sorsával. Ennek poétikusan kerek példája a kamenyec-podolszkiji eseménytörténet, a mai interpretációs kísérletével együtt – köszönet érte, s ezt minden irónia nélkül jegyzem meg, a kolléga figyelemfelhívó akciójának, ha nem is e szándékkal tette.)
Éppen azért, mert ez a holokauszt-apokalipszis eljöveteléről, majd tapasztalatáról, sőt: az embertörténelmi jelentőségéről szóló ismeretegyüttes a komolyan nem veendő kulturális erőtérben keletkezett és reprezentálódott, éppen ezért kell a legkomolyabban venni – a be is következő pusztítás ismeretében. (A tradicionális, el nem idegenedett társadalmakban a sámánok és próféták üzeneteinek valaha egzisztenciális funkciójuk volt.)
Mindennek a kollektív tudatból kinyerhető ismeretegyüttesnek az érvényét tovább fokozza, hogy a legkülönbözőbb „kulturális erőterekhez” (szociális, társadalmi és művészeti irányzatokhoz) tartozó, és a legkülönbözőbb nemzedékek, tehát a zsidó emancipáció még friss emlékétől a legkülönbözőbb távolságra állók, sőt: a legkülönbözőbb vallású költők egyöntetű tudás-tanúságáról van szó.
Hogyan jutottam a tétel bizonyító anyagához? Itt a sora, hogy beszámoljak a kutatásról, amely ehhez az eredményhez vezetett.
Talán fellengzős kutatásnak nevezni – inkább egy könyvkiadási projekt nem várt hozadékának.
Aminek azonban van egy, éppen a holokauszt idejéhez igen szorosan kötődő előzménye. 1943-ben jelent meg a Száz év zsidó magyar költői című antológia. Az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) Kultúrtanácsa van kiadóként feltüntetve, de gyakorlatilag a hitközség pénzén, a kulturális elöljárója, Csergő Hugó irányításának köszönhetően jelent meg. Az anyag összeállításában és az emelkedett, tudós, fejezet-felvezető esszék írásában a Zsidó Gimnázium tanárai vitték a főszerepet, akik egyúttal – ez az egyezés külön konferencia témája lehetne – a Nyugat vezető kritikusai is voltak: Komlós Aladár, Turóczi-Trostler József vagy a Babitscsal egy tankörből induló, szintén a Nyugat első generációjához tartozó költő és fordító – az Auschwitzban meggyilkolt – Mohácsi Jenő voltak. (Közismert a neve? Neki köszönhető Madách Az ember tragédiájának modern, színpadokon is játszott német fordítása.) Ez az antológia a halál, a magyar zsidóság pusztulásának biztos tudatában kívánt nyomot hagyni – a költészet médiumán keresztül. A versgyűjtemény szintén a pusztulás távlatából korszakolja, oly finom és tudományos pontossággal a magyar zsidók jelenlétét a nemzet agyközpontjában: a költészetben. „Az elsők” (Komlós Aladár), „Kiss József és kora” (Rubinyi Mózes), „A „Nyugat” korszaka” (Turóczi-Trostler József), „Az újak” (Mohácsi Jenő). Nem lehet eléggé nyomatékosítani, hogy a hitközségi kiadvány a beérkezés-beérés, azaz a klasszicizálódás korát, két évvel megszűnte után, a Nyugatban mint zsidó meghatározottságú erőtérben kívánta megörökíteni. Az 1943-ban megjelent kötet sok szereplője már egy év múlva nem volt az élők sorában. (Lehet, a megjelenés évében sem, de erről a szerkesztőknek nem lehetett biztos tudása.) Különösen az utolsó fejezet, „az újak” szereplői között kaszált a halál, mert őket érintette leginkább a munkaszolgálat „mozgó vesztőhely” intézménye. S ugyanennek a fejezetnek a névsora – hasonlóan a Nyugatéhoz – a legkevésbé volt köthető a zsidó kulturális térhez, hanem inkább átfogta szinte az egész magyar szellemi spektrumot – a konzervatív fórumoktól a társadalmilag vékony, de benne annál inkább széles zsidó részvételt mutató baloldali szegmensig. Számos olyan fiatal költő nevét találjuk itt, akikét sehol máshol, mert noha letettek már köteteket az asztalra, a zsidókat érő kirekesztés miatt recepciójuk nem történt meg – majd szintén fiatalon történt elpusztíttatásuk miatt nem gondoskodhattak nevük és munkájuk megörökítéséről. Lehet, azért is, mert családjuk vagy élettársuk is hasonló sorsra jutott a magyar holokauszt más fejezeteiben, a deportálások vagy a budapesti nagy embervadászat során. Az antológia végén eligazító életrajzi jegyzetek mintha szántszándékkal kívánnának nyomjelzőket kitenni: Ugyanis a fönt említett okok miatt számos, az OSZK-ban sem található verseskötet egyetlen bibliográfiai adata itt található – ez alapján már lehet utánuk vadászni antikváriumokban. Nem egy szerző más lexikonokban fel nem lelhető születési adata is csak ide vésetett fel, mint egy előre felállított sírkőre – hiszen 15 évvel a Magyar Zsidó Lexikon kiadása után vagyunk, ami után felnőtt egy új zsidó értelmiségi nemzedék.
Maga a válogatás a magyar neológiának abba az egy évszázadra tehető kompenzációs hagyományába illeszkedett, amely a magyarsághoz való feltétlen hűséget, az egyoldalú, viszonzatlan szerelmet domborította ki. „… első ízben mutatja be egy századra kiterjedően költészetünk legszebb értékeit, bizonyságául annak, hogy a zsidó magyar költők rendületlen ragaszkodással hazájuk, mélységes hűséggel vallásuk iránt, egyúttal a magyar irodalmat is sok új és friss színnel is gazdagították” – ahogy ezt a hitközségi szponzor előszavában kiemelte. Ez az attitűd az „újaknál” – akiket csak egy-két verssel reprezentáltak, mintegy felsorolásszerűen – kevésbé érvényesülhetett. Minden sorukat áthatotta a közeli halál biztos tudata. Ez magyarázható a fiatal kor érzékeny és előítélet-mentes pszichológiájával, de azzal is, hogy elejétől végéig a Horthy-kor zsidókat elutasító atmoszférájában szocializálódtak. Hozzájuk már nem értek el a reformkor reményteljes ígéretei vagy mítoszai, s csak hírből ismerték a Monarchia prosperitását és viszonylagos toleranciáját. (Vajon mondanak ezek a nevek valamit ma? Pásztor Béla, Kelen László, Zsigmond Ede, Bertók Sándor, Vető Miklós, a Nyugatban, a Szép Szóban vagy a Korunkban publikáló költők, hogy csak néhányukat említsem – szerintem Radnóti színvonalán, az őutána következő nemzedékből.)
A Száz év zsidó magyar költői antológia 100 költőjét, mint egy roppant adatbázist tekintve – csak Radnóti Miklós és Füst Milán hiányzott belőle, szintén ismert, s Radnóti esetében jól diszkusszált okok miatt – arra gondoltam, hogy megismétlem ezt az antológiát – először A magyar-zsidó költészet 150 éve, majd – egy ismert antológia címére hajazva – Két évszázad magyar-zsidó költészete cím alatt. Az volt a tervem, hogy megnézem, hogy csak ilyen hűségnyilatkozatból állt-e ez a teljesítmény és nyomot hagyás? Kiegészítve persze a holokauszt vízválasztója után született költészettel – ami érvényesen nem is igen lehetett más, mint a holokauszt direkt vagy indirekt gyászmunkája.
A magam tanulmányaiból – különösen a PhD-dolgozatom tapasztalatai alapján – az ötlethez még azt tettem hozzá, hogy a verseket nem verseskötetekben kerestem, hanem folyóiratokban, újságokban, évkönyvekben és antológiákban. (Persze, a köteteket is a kezembe vettem.) Nemcsak sokkal bővebb mintához jutottam így – egy antológiába kiválasztásnak ezer szempontja van –, de feltárult az a meglepően sokrétű kulturális erőtér is, amelyekben ezek a versek megjelentek, ugyanis a versek megjelenési helyei és évszámai valóságos epikai keretet nyújtanak a líra valóságon túli tartalmának. Ez a látlelet egyébként hathatós bizonyítéka a magyar zsidóság mély beágyazottságának a magyar társadalomba. Például ki gondolta volna, hogy a konzervatív s dzsentrinek is aposztrofált Új Időkben szinte a Nyugatéval vetekedő volt a zsidó jelenlét (s persze a tőke) – itt még 1944-ben is jelent meg Radnóti-fordítás vagy Zelk Zoltán-vers. De itt hasznosíthattam a már a disszertációmban feldolgozott megfigyelést, hogy a magyar zsidóság orgánumainál miért nem lehet az univerzális-felekezeti kulturális teret elkülöníteni, ahogy a keresztényekében igen. A Múlt és Jövő és a Nyugat szerzőinek feltűnő egyezése indított e kérdés tanulmányozására. A versek kiválogatásánál az volt a szempontom, hogy az esztétikai értékén túl hordozzon zsidó problematikát, vagy egy igen tág értelemben vett zsidó vonást, ami a zsidóságnak a magyar társadalomban vett funkciójából is levezethető. (Pl. a nagyvárosiasság, de Szilágyi Géza és Erdős Renée erotikus költészete is azért kaphat itt szerepet, mert az Adyt is fölszabadítóan megtermékenyítő hangvétel szintén egy zsidó szín- és hanghozzáadás volt a magyar líra, illetve a közízlés kialakulásának elbeszélésében.)
Mondanom sem kell, mennyire maga alá temetett ez a projekt – többszöri rostálás után majdnem másfél száz költőtől majdnem kétezer verset gyűjtöttem be.
A holokauszt hetvenedik emlékévének közeledtén arra gondoltam, hogy részint értékesítve a befektetett munkát, részint kissé tehermentesítendő ezt a roppant gyűjteményt – célszerű kihasítani belőle és külön kötetbe rendezni A magyar holokauszt költészetét.
De mikortól számítható a magyar holokauszt? Az -ig, a végpont legalább világos. A tényekben – de a lelkekben? (Ez is egy külön konferencia témája lehetne.)
Azt gondoltam, egyszerű feladat lesz. Csak ki kell válogatni – mivel a történészkollégák hű és figyelmes olvasója vagyok – az 1938 márciusa után keletkezett verseket, s azokban keresni az utalást, a hangulatot, ami visszatükrözi a – hová is tartó Magyarországot?
A második világháborúba? Arra lehet, hogy alkalmas a „győri beszéd” s annak az évszáma mint határkő. Azonban a magyar zsidókat egy másik háborúban, Lucy S. Dawidowicz elnevezésével: The War Against the Jews, a zsidók elleni háborúban pusztították el – neve: holokauszt. Ennek az előkészítő szakasza mikor kezdődött el Magyarországon? Ez az antológia-szerkesztő s a jelenlegi, a Horthy-kor szakaszairól vitázó történészek kérdése.
A kérdésben bennerejlik a válasz. Ugyanis két háborúról van szó. A második világháborúba sodródó Magyarország célja: visszaszerezni a trianoni békeszerződéssel elvesztett területeket – és erre mozgósítani az ország gazdasági, társadalmi, sőt: tudatra ható, tehát kulturális erejét. Ez lépett az 1938-as Darányi Kálmán-beszéddel a felgyorsult és effektív cselekvésekben megnyilvánuló szakaszába. A zsidók elleni háború magyar frontja is a Horthy-korszak elején indult, ennek a célja abban foglalható össze, hogy végrehajtsa az ún. „őrségváltást”, megszabaduljon a Monarchia – szintén a nemzeti függetlenséget veszélyeztető – örökségétől: a zsidóktól, akik túlzott szerepet vittek a nemzet életében mindenhol, aminek köze volt az oly stratégiainak számító modernséghez. A Horthy-rendszer véres zsidóellenes pogromok s késsel vágható sűrűségű antiszemita atmoszférában fogant, ami aztán a végét is jellemezte. Ahogy már a csecsemő arcán észre lehet venni a majd belőle fejlődő felnőtt arcvonásait, úgy határozta meg a Horthy-rezsim későbbi, ún. „konszolidált” szakaszát is ez a zsidóktól megszabadulni vágyó fundamentális attitűd. A célkitűzés, amely ugyanúgy határozta meg belpolitikáját, mint a külpolitikáját: a Trianonban elvesztett területek és magyar népesség visszaszerzése. Feltehetően ez az oly igaztalanul párhuzamba állított jelenség igazi s oly leleplező eredője. Ezt még ma sem egyszerű észrevenni. S még kevésbé a korszak jelen idejében. Azonban van a társadalomnak egy membránja, amely érzékeli, látja és meg is jeleníti e korszak valódi arcát. A költészeté.
Amikor ezt olvasni Balázs Bélától 1919-ben Emigrációs karácsonyi ének című versében (Bécsi Magyar Újság):
Magyar pusztán téli szél vág.
Tűzhelyünket kioltották
És fekete minden ablak.
Nézzél csillagot magadnak.
Vagy Zsolt Bélától, 1920-ban, szintén a Bécsi Magyar Újságban, amit a Világból vettek át:
Már tudnék élni néha nap,
Sok súlyos árnyék széjjeloszlott,
Halálüvöltés, szégyenoszlop:
Néhány kivérző pillanat.
Bár testemen szakadt a gyolcsing,
S a csizmám sem kordován.
S zuzosszobábon ér a télvég,
Sokszor mégis, mégis csak élnék:
De felsóhajt Orgovány
S felém sok régi, néma holt int…
S a legáltalánosabb érvénnyel, szinte a holokauszt szót – égőáldozat – lefordítva és tartalommal megtöltve – Somlyó Zoltántól 1933-ban, nem hosszú, érdemes az egészet felolvasni:
Máglya
Hordják, ötezer éve hordják, egyre
mindazt, mi könnyen hamvad és elég;
hordják a vad rágalmak rőzseágát,
hogy elégessék a zsidók hitét.
Mind összehordják: testet-lelket egybe
s máglyára rakják, hol itt, hol meg ott...
Lobogj fel, máglya, pusztulás, lobogj föl,
ismét eljött hát a te csillagod!
Egyszer pogrom, magára az egyénre;
égessétek el a hust, meg a vért!
Bünös, mert élni óhajt, csak, mint mások,
bünös, mert lát, mert az élethez ért!
Másszor: pogrom a pénzre, a vagyonra!
– Lelkesedés, mit ércre váltanak... –
A dal ugyanaz mindig s olyan régi...
Oly régi, mint a bün és a salak...
És most is hordják, most a gondolatnak
pernyéjét szórják föl az ég felé.
Lobog, lobog az áldozati lángnyelv,
a még sosem látott autodafé...
Lobog, lobog és mig pattogva hamvad
a könyv és hull a lapja szerteszét:
irtózatos lángbetükkel fölirja
az egek kárpitjára az Igét...
Egyenlőség, 1933. május 13.
Ezt az anyagot, a történelem legkoncentráltabb, legérzékenyebb anyagát nem zárhatjuk ki erőszakkal – a holokauszt elbeszélése ismeretében – a holokauszt előkészítésének dokumentumaiból.
A válogató-szerkesztőt azzal szembesítették a lírai dokumentumok, hogy A magyar holokauszt költészete antológiát már az 1918-as évben megjelent zsidóellenes pogromok, a forradalmak utáni Magyarország indulásával kell kezdeni. (Szerintem pontosabb, ha a tragédiába torkolló folyamat kezdetét – mint fordulópontot – a Monarchiából kiszakadás s az önálló Magyarország születése mozzanatával jellemezzük. A több száz éve elvesztett függetlenség visszaállítása sokkal jelentősebb fordulat vagy sarokpont a magyar nemzet életében, mint két forradalom, amely csak a rövid, az általában az interregnumot jellemző állapotok velejárója.)
A magyar holokauszt történetének nemcsak az első európai diszkriminációs zsidótörvény, a numerus clausus, az 1920. évi XXV. törvény jelzi a kezdetét, hanem az a lírai fordulat, amely minden magyar-zsidó költő életművében éles törésként megmutatkozik.
Már az első par excellence magyar zsidó költő, Kiss József hattyúdalában is érződik ez a beszüremlő hangulat, akinek hosszú élete megadta, hogy megtapasztalja a zsidóemancipáció eltörlését is, amit pedig oly örömittasan üdvözölt (Zsidó dalok, 1868). A csalódás megjelenik olyan, Ady legbensőbb köréhez tartozó költő verseiben – többnyire sértődött, sőt: irredenta keretben –, mint Emőd Tamás. (Szerintem Adynak ezek az 1917-es sorai leírták, elemezték, sőt: plasztikusan le is festették a holokausztot: „Ők, a zsidók, mint az ausztráliai asszonyok, kezelik a hangszereket. Mi, a pusztuló férfi-médiumok, táncolunk, haraggal és szerelemmel, gyűlölettel és vággyal – rogyásig. Kár, hogy kevesen vagyunk, sőt sehányan se vagyunk, mi táncolók, magyarok nincsenek Magyarországon. Az már nagyon is politika volna, kíméletlenül megmagyarázni, mi okból nincsenek, de nincsenek. Erejüket kiélt uralkodó osztályok, fölszabadulásra későn hozott, nyomorult parasztság, senyvedő, mert haszontalan fajtákkal és fajtákból összevéresedett polgárok. Mi a fenéből, nyavalyából –, hogy csúnyábbat ne mondjak – lehetnének itt kultúra-potenciás magyarok? Nemsokára ott tartunk, hogy még a Korroborit se táncolhatjuk, mulathatjuk tovább. Sváb, szepes, ruthén s isten tudja, miféle korcs-magyarok rárohannak a magyarság nevében a muzsikálókra, s összetapossák a hangszereket.”) Szép Ernő 1941-ben – egy enigmatikus, a zsidók számára szinte egyedül engedélyezett lapban, a Magyar Zsidók Lapjában olyan 1917-ben írt versét közli újra, amely alkalmas a holokauszt felidézésére. Somlyó Zoltán – akit, lehet, önkényesen, csak Ady mellett tudok elképzelni, nemcsak a gazdag nyelve, hanem éppen a váteszsége miatt – rejtőzködő életműve 1920 utáni szakaszát e rettentő látomással való viaskodás tölti be. Mint Radnóti esetében láttuk, a neokatolikus költők nem kivételek a holokauszt növekvő árnyékának a megérzékítésében. Radnóti alakja és legendáriuma – amely valóban mutat hasonlóságot Jézuséhoz, de nem a katolikus egyház hőséhez, hanem a tőle nemcsak időben messzi, igazi zsidó Jézuséhoz – elfedi kortársai jelentős holokauszt-költészetét, akárcsak a legbelsőbb, a Nyugat harmadik nemzedékének olyan költőit nézzük, mint Fenyő László, Zelk Zoltán, Vas István. (De megemlíthetjük bori társainak, Lukács Lászlónak vagy Mária Bélának jóformán ismeretlen tanúság&
