[2016. július]
1. A Magyar irodalom Erdélyben című többkötetes szintézisében Pomogáts Béla ekképpen kezdi az Olosz Lajosról írottakat: „Magányos jelensége volt a helikoni költészetnek, mindig az elhallgatás kísértésével küzdött…" És ezzel fejezi be a pályakép röpke áttekintését: „Emlékét az Olosz Lajos Irodalmi Kör ápolja."1
Magam 1968 őszén kerestem fel kisjenői otthonában a költőt, amikor riporteri utam szülőfalujába, a körösközi Ágyába vezetett; a nevét viselő irodalmi kör tagjaival pedig a hetvenes évek elején ismerkedtem meg, amikor gyűjteni kezdtük a Zerindi Képtár anyagát. Amit személyes találkozásom hatására ennek az írói sorsnak a paradoxonáról feljegyeztem, az a költő születésének 125. évfordulóján is foglalkoztat: mi lehet a magyarázata annak, hogy hallgatásai beszédesebbek voltak, mint ritka-szép költői megnyilatkozásai? Jóllehet távol élt a külvilág tülekedő zajától, mégis nyomot hagytak benne az embert felemelni hivatott korok éppúgy, mint azok, amelyek porba sújtották, a végsőkig megalázták. Költői érzékenysége romlott korok romlandó anyagát sosem engedte be a versbe, miközben hallgatásaival erősítette a szellem kiküzdött magaslatát. Ilyenformán a legnagyobb áldozatot hozta a költészetért: merte vállalni, hogy a hallgatást rákényszerítő évtizedek egész költői életművét feledésre ítéljék. Szerencsére nem így történt. Költészetének romlatlan anyaga időről időre kikényszerítette szellemi jelenlétét.
A 2016. február 28-án tartott Helikon-esten az volt számomra a meglepő, hogy a házigazda Borcsa János irodalomtörténész Székely Jánossal indította a megemlékezést: „Elsőéves egyetemi hallgatóként 1973-ban jelen voltam azon a kolozsvári szabadegyetemi előadáson, amelyen a jeles költő és nagy tekintélyű irodalmi szerkesztő, Székely János beszélt a költészet haláláról. Élőszóban előadott esszéjét a következő szavakkal fejezte be: »Ars poeticám a hallgatás. Versem – hallgassák meg, kérem –, versem: a csend.« A hallottak mondhatni váratlanul érték, valósággal megdöbbentették a nagyszámú közönséget, majd élénk vita következett… […] Belátom, Székely János nem az egyedüli volt, aki költőként az elhallgatás mellett érvelt adott helyzetben. A 125 évvel ezelőtt született Olosz Lajost ugyancsak olyan költőként tartja számon az irodalomtörténet, aki az elhallgatás kísértésével küzdött folyamatosan. Nem könnyű ennek teljes magyarázatát adni, annyi bizonyos, hogy verseiben például a végzet motívuma mondhatni kezdettől jelen van, de ez nem közvetlenül az első világháború és az azt követő összeomlás, valamint a magyarságot súlyosan érintő békediktátum okozta traumával magyarázható, sem a költő elszigeteltségével, a periféria, a kultúrközpontoktól távoli Kisjenő visszahúzó erejével."2
Hadd idézzek fel 1974 májusából egy történetet. A Zerindi Képtár felavatása után Kusztos Endre társaságában bejártuk a Körösköz településeit. Egyáltalán nem lepett meg, hogy Kusztost épp az Olosz-ház előtt álló, derékba tört fenyő késztette megállásra. Az utolsó a valamikori huszonkettőből. („A világnak egy kevély sarka ez: / strázsát áll körül huszonkét fenyő. / Halkan borongó, csendes és szabad, / mint a havas vagy a temető." – Fenyőim alatt) Az első pillanatban még úgy tűnt, hogy a felfedezés öröme a megbizonyosodásnak szól: lám, az alföld világa is tartogat számára olyan témákat, amelyek művészi kiteljesedését szolgálják; amelyek csakis az ő világlátásával és művészi megjelenítő erejével válhatnak jelentéshordozó üzenetté. Hanem amikor a csaknem kész mű láttára elősereglettek az Olosz Lajos Irodalmi Kör tagjai, fény derült a felfedezés értelmére is: „De hiszen ez már nemcsak az Olosz-versek strázsáló fenyője – hallhattuk az első benyomásokat –, csonkaságában is teljességet sugalló, befejezettségében is folytatást ígérő, jövőnek feszülő jelkép." Korábban többnyire a sziklákon is megkapaszkodó életet jelentette Kusztos számára a fenyő; nem annyira a magasba törést – sokkal inkább a megkapaszkodást. Ezúttal a magasba törés drámájával kellett szembenéznie. Nem a gyökereket, hanem a megtöretést exponálta. De mindjárt fel is oldotta a feszültséget. A törés alatti ágakat pedig úgy helyezte el, hogy azok valósággal megkoszorúzzák ezt a megtöretett életet. Sőt, egy oldalágat merészen a magasba íveltetett.
2. A Félig élt élet című Olosz–Reményik-leveleskönyvet lapozgatva az egyik utóiratban erre a „friss hírre" bukkantam: „Most kaptam kézhez Tompa László (Udvarhely) kritikáját – tudatta Reményik Sándor 1924. február 12-én barátjával, Olosz Lajossal –, s mellékelve küldöm, ha nem küldték volna el neked. Úgy látszik, néhányan mégiscsak megszólalnak – legjobbjaink közül." A „legjobbak"-on Áprily, Reményik, Molter, Jancsó Béla értendő. Pár hónappal azután, hogy Olosz Lajos első kötete, a Gladiátorarc megjelent, hozzájuk zárkózott fel Tompa László. Hogy a kötet nemcsak Erdélyben keltett szokatlan érdeklődést, arról ugyancsak a Reményik-levél utóirata tudósít: „A húgom írta ma, hogy Pesten a Pátria klub »Erdélyi írók estélyén« vasárnap Aranyavar című versedet adták elő."3
Reményik az Ellenzékben és az Erdélyi Irodalmi Szemlében írt a Gladiátorarcról, Walter Gyula a Pásztortűzben, Molter Károly a Tükörben, Jancsó Béla a Vasárnapi Újságban, Tompa László az általa szerkesztett Székely Közéletben. Ami egyben azt is jelzi, hogy a kisebbségi helyzetben újjászülető erdélyi magyar sajtó szívén viselte a borongós időkben napfényre törő szépirodalmat. Mert – miként azt Spectator (Krenner Miklós) feljegyezte – az első világháborút követő hőskorban a hírlapirodalmat és a szépirodalmat tejtestvéreknek tekintették. Hogy ez mennyire mindennapos volt, bizonyság rá az is: a Brassói Lapok munkatársa ott volt a rendezvényen, és írásának ezt a címet adta: Az erdélyi irodalom és művészet meghódította Budapestet.4
A levél utóiratának a hangvételéből is kiérződik Reményik afölötti öröme, hogy egyszerre kelt jó híre – itthon és Budapesten – az Erdélyben szavát hallató, hitet és reménységet sugalló szépirodalomnak. Ami persze nem előzmények nélküli, termékeny munkás életek álltak mögötte. Mint például a Reményiké, aki nem csupán a maga alkotói pályájának kiépítésén munkálkodott. Mindenekelőtt a Pásztortűz köré igyekezett toborozni az egyre markánsabban jelentkező tehetségeket, ugyanakkor a budapesti Napkeletnél is megpróbálta szóhoz juttatni őket. Az 1921 és 1922 között írókat toborzó kolozsvári Napkelet megszűnése után és a hasonló című budapesti folyóirat (1923–1940) indulása előtt a költő történetesen Budapesten tartózkodott, és Tormay Cécile megbízásából ő kérte fel Áprilyt, Balogh Endrét, Berde Máriát, Moltert, Nagy Emmát, Olosz Lajost, Tompa Lászlót, hogy küldjenek „lehetőleg meg nem jelent" kéziratot a budapesti Napkeletnek. Később már az sem volt gond, hogy a kolozsvári folyóirat egykori szerzői, illetve a Pásztortűz későbbi munkatársai egyidejűleg jelen voltak Tormay lapjában, mert a főhatalomváltás után a magyarországi kiadványok „nehezen, illetve kis példányszámban jutottak be Erdélybe, olvasóközönségük között alig volt átfedés". Egyébként pedig minkét folyóirat hasonló – keresztény, nemzeti, értékőrző – olvasói ízléskultúrának és érték-preferenciáknak igyekezett megfelelni; és ehhez az érdekegyeztetés személyi feltételei is adottak voltak: az a Reményik és Áprily válik a budapesti Napkelet közkedvelt szerzőjévé, aki egyszersmind meghatározó személyisége volt a Pásztortűznek is. Ha Tompát is hozzájuk társítjuk, máris az emblematikus költői triászhoz jutunk.5
Az 1922 decemberében alapított Pátria klub a keresztény értelmiség képviselőit tömörítette; elsősorban magyarországi írókat, művészeket, középosztálybelieket; az 1924. február 12-i rendezvénynek azonban főként erdélyi közönsége volt, akiknek – mint a Brassói Lapok budapesti tudósítója írta – „igazi hazájuk mindörökre csak Erdély marad, és igazi költőik az otthoniak, az Erdélyben maradottak". Nem csoda, hogy lelkes ünneplés fogadta a Székelyudvarhelyről érkező Tompa Lászlót, aki az erdélyi írók közül egyedüliként tudott csak megjelenni az ünnepélyen. „Komor, mélyről feldübörgő verseinek forró líráját – olvasható a budapesti tudósításban – feszült figyelem, megértés és lelkes visszhang kísérte."6
Olosz Lajos 1922 végén Kisjenőn nyitott ügyvédi irodát, ennek fenntartása – főként a kezdeti években – megfeszített munkával járt, minek következtében a költő nem vehetett részt a rendezvényen. Jelen volt viszont a verseivel. Mégpedig Ónody Ákosnak, a Nemzeti Színház művészének a jóvoltából.
A Berde Máriának ajánlott Aranyavar először a Gladiátorarcban jelent meg, legutóbb a csíkszeredai Pallas-Akadémia gyűjteményesében: „Sápadt arccal, nagy betegen / kékkárpitú, aranyhímes kereveten / fekszik kincses nagyúr: az Ősz. / Ha befogat / két viharszárnyú vadlovat, / lázas szemmel mögéjük ül, / és az erdőn átrepül. / Küllőkig aranyban jár. / A fekete paripákat / aranypénzzel a szél beszórja, / s a guruló zizegő, búgó / tajtékzó aranyat / a fák alatt egy elborító / aranyárvízzé sodorja. / Komoran néz az Ősz nagyúr / a lovak előtt aranysírba. / Hajt merészen / s visszagondol tavaszkorára, / mikor a vad paripákat / galagonyavirághoz hajtotta."7 (Keltezése: Kisjenő, 1920. IX. 27.)
A „szecessziós aranyozottságú" költemény egyetlen szava, a nagyúr is elegendő ahhoz, hogy Ady-hatásra gondoljunk, a Vér és arany-korszak verseire. A hetvenes évek elején azonban a költő arra hívta fel az Olosz-versek titkait fürkésző Csanádi János nagyzerindi irodalomtanár figyelmét, hogy a szimbolista Ady költészetével csak a Gladiátorarc megjelenése után került kapcsolatba, mégpedig egy Ady-imádó fiatal házaspár (Sík Elemér és felesége, Fogarasi Anna) hatására. Csanádi János később azt is kimutatta, hogy Olosz első kötetében ezek a leggyakoribb nagy kezdőbetűs szimbólumok: Élet, Halál, Csend, Szépség, Ember, Álomóriás, Lehetetlen, Földfeletti, Árnyékóriás, Messiás-gyermek, Krisztustest, Üdvösség, Végzet.8 (Érdekes, hogy Ady költészetének a megismerése előtt született szimbólumok az öregkori hattyú-énekekben is visszatérnek. Ekkor azonban már a kisbetűs élet-szimbólum az uralkodó. Ugyanez tapasztalható Horváth Istvánnál is: a költő öregkori bölcseleti lírájában szintén visszatérnek a pályakezdés alapmotívumai, ugyancsak egy megszenvedett élet tapasztalataival gazdagítottan.)
A Gladiátorarc tizenkét év java költői termését tartalmazza. Bár a kötet verseit illetően nem beszélhetünk közvetlen Ady-hatásról, mégsem tagadható, hogy azok „Adysak". Csanádi szerint ez csakis Somló Bódog jogfilozófus személyiségének kisugárzásával magyarázható. Eszmetörténeti tény, hogy az újságíró Ady 1903-ban megvédte Somlót a nagyváradi jogakadémia tanárainak intrikáival szemben.9 Olosz pedig Kolozsváron került – 1910 és 1913 között – a jogfilolozófus/axiológus „szellemének lenyűgöző hatása" alá.10
A költő Somló-rajongását 1968 őszén magam is tapasztaltam. Elmesélte, hogy három évig hallgatta a jogfilozófust, famulusa volt, nála doktorált. Visszaemlékezéseiben is kifejti, hogy mentora elsősorban mint gondolkodó hatott rá, akárcsak Adyra: „Somlóban egy egészen új típusú gondolkodót ismertem meg […]. Előadásaiban két dolog ragadott meg: az egyik az okozati összefüggések törvényeinek az alkalmazása az emberi közösségi élet egyetemes anyagára, a másik pedig az a nóvum, hogy az okozati öszszefüggések törvényeinek keresésén és alkalmazásán kívül van még egy egészen különálló szellemi világrész, a minőség világa, az értékelés világa, az axiológia, ami úgy körvonalazódott előttem, mint a legmagasabb szféra, ahol azok a gondolatok, azok az értékek laknak, amelyeknek segítségével azt lehet és azt kell eldönteni, hogy mi legyen az emberiségnek az útja, hogy merre kell mennünk, hogy el tudjunk jutni az emberiség legmagasabb színvonalú életének a megvalósításához."11
Filozofikus érdeklődésének előzménye, hogy ötéves korától nagybátyja, a szemidegsorvadásban szenvedő Olosz István nevelte. Aki latin, német, olasz nyelvleckékben részesítette – cserében a magyar- és a világirodalmi felolvasásokért –, és nemegyszer külföldi utazásaira is magával vitte. A kimaradt gyermekkor végül is koraéretté és magányossá tette; amit némiképp csak az tudott időnként feloldani, hogy Goethe- és Horatius-fordításaival pályadíjakat nyert.
Költészetének megértéséhez az is közelebb vihet, ha számításba vesszük: ifjúkorától vonzódott a festészethez. A Félig élt élet bevezetőjéből tudható, hogy szegedi középiskolás korában rajz- és festészteti oktatásban részesült, az időben egy nemzetközi rajz- és képkiállításon is szerepelt Londonban. „Sokkal inkább álmodoztam arról, hogy festő vagy virágkertész lehessek, mint az, hogy ügyvédi pályára kerüljek."12 Ismeretes az is, hogy akkoriban mennyire lenyűgözte őt a világhírű francia festő, Paul Gauguin Honnan jöttünk, hol vagyunk, hova megyünk? című alkotása. Akárcsak Adynál, ezt a bibliai eredetű háromirányúságot („Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég...") érjük tetten Olosz Lajos költészetében is. Nála a térbeliség három irányát (honnan? hol? hova?) érzékletesen egészíti ki az idő¬beli háromirányúság (mióta? mikor? meddig?).13
3. Az európai költészeti irányzatok felé nyitó kolozsvári Napkeletben nem voltak Olosz-versek, a folyóirat verspályázatán sem jelentkezett. A budapesti folyóiratban viszont már otthonos volt, akárcsak a Pásztortűz körében. Ami elsősorban Reményiknek köszönhető, közvetve pedig Thormay Cécile-nek, aki abban látta folyóiratának életképességét, hogy „befogadott minden értéket, amelynek magyar tájban élnek a gyökerei… […] A csonka ország és az elszakított tájak alkotó erejének eggyé foglalásában megteremtette a szellemi integritást a szétszakított magyar föld felett". Az sem mellékes, hogy a tulajdonképpeni lapszerkesztést 1923 és 1926 között Horváth János irodalomtudós végezte, aki érmelléki származású lévén, a Partiumban és Belső-Erdélyben születő alkotásokra is kiterjesztette figyelmét.14
A Gladiátorarc megjelenése után Olosz Lajost némiképp megnyugtatta, hogy Áprily szerint rátalált költői önkifejezésének legalkalmasabb formájára.15 Tompa két kritikai megjegyzése mégis gondolkodóba ejtette. „Az egyik az volt – írta visszaemlékezéseiben –, hogy verseimet a költészet és a festészet között levő határvonal megsértésének érezte. Ezt én nem éreztem bűnnek. A másik az volt, hogy véka alá rejtem a szívemet. […] Ösztönösen az egyetemes emberit kerestem."16
Jancsó Béla mondta ki elsőként – a Vasárnapi Újság 1923. december 24-i számában –, hogy Olosz „látása festői és szobrászi", miközben a modern lírikusok legtöbbje zenei formákra hangszereli műveit. Az „erős, kemény festői színek", a „súlyos, plasztikai képek" nála különös, egyéni versformában kelnek életre, a gondolat és a hangulat váltakozásait követve. Ezzel együtt „Olosz is, formája sajátos zártságában a mai lélek legmélyebb problémáival: a humanizmus, a hit és a jövő nemzetköziség problémáival él együtt. S költészetének jellegzetes és mély gyökere is a végzetbe vetett hit. […] Az örök szépség művészi arcain, Böcklinen, Rodinen csodálkozik, s a színes, érthetetlen, végtelen életen. És Gladiátor: vakon teszi a parancsot. […] És állja az erdélyi harcot, ahová rendeltetett."17 Az európai irányzatokat figyelő s irodalomtörténeti távlatban gondolkodó fiatal irodalomesztétát végül is az idő igazolta. Azt a Jancsó Bélát, aki eltanácsolta Reményiket az alkalmi költészettől; aki elsők között látta meg Tompa László „érdes szavú" költészetében a sorsára hagyott székely nép magányos drámáját.18
Testvéröccse, az irodalomtörténész Jancsó Elemér 1934-ben a Gladiátorarc után megjelent Égő csolnakon (1926) és a Barlanghomály (1931) alapján úgy érzékeli, hogy Olosz néhány év alatt elérte azt a költői „magaslatot, amelynél feljebb nem tud emelkedni. Igaz, visszaesés sem tapasztalható költeményeiben. […] Mindhárom kötet ugyanannak a léleknek egyhúrú, de gazdag rezonanciája." Ritka telitalálat ez Jancsó Elemérnél: akkor rajzolt máig érvényes portrét a költőről, amikor az – ha nem is végérvényesen – lényegében már elhallgatott.19
Élete végéig maga a költő is többször visszatekintett a „hallgatás évtizedei"-re. Nyolcvanadik születésnapján pesszimisztikus világlátását okolja, amit az eszményi és a való világ közti különbségek váltottak ki benne. „Az viszont, hogy állandóan írjam a pesszimizmust, bántotta a lelkiismeretemet… [...] Alkati hiperérzékenységem akasztott el az írásban." Az 1971-es szöveget később árnyalja, mélylélektani összefüggésbe ágyazza: „1931-ben jelent meg a Szépmíves Céh kiadásában a Barlanghomály című kötetem. Kiérett, de a fekete páva kiterjesztett szárnyának homályára emlékeztető versek ezek. A Gladiátorarc szociális ciklusában oly bátran lángoló versek után a mindennapok élményei könyörtelen fűrészhalak módjára megmarcangoltak, és különben is sötéten látásra hajlamos intellektusom még jobban sodort az eposztól a tragikum felé. Ezért »bántam meg torz mosolyomat«, ezért hallom a nagy nyárfák fenyegető lombzúgását, ezért érzem meg halálosan biztosan, hogy ezek nem dalok, nem békés psalmusok, hanem az új világháború Walpurgis-éjszakáinak nyitányai."20
Jancsó Elemér egyrészt Áprilyhoz, másrészt Reményikhez viszonyítva értelmezi Olosz költészetét. Közvetve persze Adyhoz. „Az erdélyi líra kibontakozása a modern magyar irodalom szellemében történt. Az igazi lírai tehetségek Ady költészetének jegyében indulnak el útjukon, és ha »mesterük« világfelfogását »revízió« alá is vették, lírájuk sem tartalmi, sem formai sajátságaiban Ady költészete nélkül elképzelhető nem volna. Ady lírája, gondolatvilága akarva nemakarva mindenkit befolyásol, aki e műfaj terén bármit akar kifejezni. Reményik, Áprily, Tompa, Szombati-Szabó István és a többiek mindannyian a »láthatatlan« nagy transzilvánista tanítványai, akit Erdély kritikusai tradíció- és míthosz-keresésükben igyekeznek személyiségének leglényegében Erdély számára kisajátítani. A szimbolizmus szintén Ady-örökség, csakhogy Erdély lírikusainál a nagy magyar »álmodó« forradalmiságát az új szavak és »bíbor hangulatok« lázas keresése váltja fel. Az »új világ« hirdetése és vállalása helyett Reményik és Áprily az egyéniség csendes »forradalmának« a híve, és egyikük sem a »tömegek« érzéseire és felszabadítására gondol a költői ihlet »álomvilágában«, hanem azoknak az érzéseknek, »műhelytitkoknak« megéneklésére, amiket csak az élettől visszavonult költő érez, és amiket a »tömeg« és a »balgán kuruzsló forradalmak« sohasem fognak megérteni."21
4. Egy későbbi behatóbb vizsgálat a 20. századi magyar költészet első harmadának „törzsfejlődése" szempontjából hozhatna megnyugtatóbb eredményeket. Ez az árnyaltabb megközelítés már csak azért is kívánatos lenne, mert így az is tisztázódna: mi a magyarázata annak, hogy a Tompa László mellett közismerten legmagányosabb költőnk helikonista volt ugyan, de nem transzszilvanista?
Azon a csapáson érdemes folytatni a kutatásokat, amelyet Borcsa János így vizionált: „Ennek a tragikus világlátásnak a gyökerei bizonyára mélyebben keresendők, éspedig Olosz Lajos személyiségében és az eszmei fejlődését meghatározó metafizikai nézetekben. A fiatalkorában radikális elveket valló, lázadó költő harmincéves korára már olyan életérzéseknek adott hangot verseiben, amelyek a 19–20. századi modern európai gondolkodás és költészet – köztük a modern magyar líra – ismertetőjegyei voltak. Létköltészet tehát, amit Olosz Lajos művelt a huszadik század harmadik évtizedében, amelynek tárgya az emberi egzisztencia, s ilyen tekintetben különbözik az ő lírája a korabeli erdélyi magyar lírának a Reményik vagy Tompa által képviselt változataitól."22
JEGYZETEK
1 Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben (1918–1944). Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2008, 186–188.
2 Borcsa János: Megszólalás és elhallgatás. Székely Hírmondó, 2016. febr. 29.
3 Félig élt élet. Olosz Lajos és Reményik Sándor levelezése 1912–1940. Sajtó alá rendezte Kis Olosz Klára. Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 2003.
4 [A Brassói Lapok munkatársától]: Az erdélyi irodalom és művészet meghódította Budapestet. Brassói Lapok, 1924. febr. 16.
5 Vö: Cseke Péter: Erdélyi magyar irodalom a budapesti Napkeletben. Alkotók, művek, értékszempontok 1923 és 1937 között. In: Uő: Erdélyi értékhorizontok. Újabb eszmetörténeti tanulmányok. Bp., Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány, 2015, 12–38.
6 Lásd a 4-es számú jegyzetet.
7 Olosz Lajos: Összes versek – Könyörtelen mesék. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2004, 76–77.
8 Csanádi János: Szimbolista jegyek Olosz Lajos költészetében. In: Uő: Eleinkről szól a fáma. Az aradi Kölcsey Egyesület kiadása, 2016, 293–305.
9 Az ügy előzményei: Somló Bódog előadást tartott a Társadalomtudományi Társaságban a Társadalmi fejlődés elméletéről és néhány gyakorlati alkalmazásáról címmel, ennek szövege megjelent a Huszadik Században (1903. 5. sz.). Ady a Nagyváradi Napló 1903. május 8-i számában lelkes hangú vezércikkben ismertetette Somló tanulmányát, „mely írás hitvallása a legszebben radikális gondolkozásnak" (Ady Endre Összes prózai műve. Akadémiai Kiadó, IV. 86–90.). Lásd még: Ady Endre: Merénylet a nagyváradi jogakadémián – Somló Bódog ügye. Nagyváradi Napló, 1903. máj. 29. Cikke a Budapesti Napló aznapi számában is megjelent, és nyomában országos hírlapi és parlamenti vita kerekedett, amelyből végül is Somló és ügyének védelmezői kerültek ki győztesen.
10 Csanádi János: I. m., uo.
11 Olosz Lajos: Emlékezések. In: Félig élt élet. 15.
12 I. m. 13.
13 Vö: Csanádi: I. m.
14 Lásd az 5-ös sz. jegyzetet.
15 „Áprily Lajostól kaptam egy meleg hangú rezonáns levelet, amelynek az volt számomra a legmeglepőbb része, hogy helyeselte a verseim formáját, és ezt a formát a tartalomhoz simuló, testhezálló, az általam megtalált legalkalmasabb formának nevezte." In: Félig élt élet. 20.
16 I. m., uo.
17 Jancsó Béla: Olosz Lajosnál. In: Uő.: Irodalom és közélet. Cikkek, esszék, tanulmányok. Buk., Kriterion Könyvkiadó, 1973, 60–61.
18 Vö: Mikó Imre: Jancsó Béla irodalmi hagyatéka. In: J. B.: Irodalom és közélet. 5–28.
19 Dr. Jancsó Elemér: Az erdélyi magyar líra tizenöt éve. Cluj-Kolozsvár, 1934, 78–83.
20 Olosz Lajos: Emlékezések. 21.
21 Dr. Jancsó Elemér: I. m. I. h.
22 Borcsa János: I. m. I. h.
