Orbán Ottót saját verscímeivel jeleníthetjük meg, de a kiugratott kozmikus gavallér mellé rögtön odakívánkozik az őrjöngő árva is, s az árvaság, a gavalléria, az őrjöngés és a kozmikusság mellé még annyi minden.

Egy amerikai diáklapban, 1987-ben közölt interjúban, amit azután átdolgozott, s így kerülhetett fel angol fordítója, Jascha Kessler jóvoltából a világhálóra, versei előhangjaként, így összegez: „Az én múltammal az ember könnyen lesz költő vagy író. Milliomos vagyok. A millióim káprázatosan zaklatott gyerekkorom. Keveset mondok, ha lidércesnek mondom. Ilyen talán nincs is, egy megíratlan Kafka-regény. Szóval az én múltammal az ember könnyen lesz költő vagy író. Apám a felső középosztályból származott, katolikus hitre tért, s a második világháború idején a magyar honvédség tisztje volt, a náci Németország által megszállt országokra vonatkozó törvények szerint azonban zsidónak minősült. Anyám keresztény volt, a magyar társadalom legalsó rétegéből. A házasságuk kész botrány. Apámat a háború alatt megfosztották rangjától, és egy magyarországi gyűjtőtáborba vitték, onnan menetelt egy német koncentrációs táborba. A második táborba már nem érkezett meg, útközben megölték – nem a németek. Olyan magyar őrök ölték meg, akik abból a sorból származtak, amelyikből az anyám. Ha úgy vesszük, apámat anyám rokonai ölték meg. Én meg itt maradtam a kérdésekkel: Ki vagyok? Honnan származom? Mit örököltem? Mit kezdjek ezzel az egész istenverte micsodával?” (Holmi, 2002. okt., fordította Várady Szabolcs)

Nos, Orbán Ottó terjedelmes, szerteágazó költészete ezekre a zaklató, de kikerülhetetlen kérdésekre keresi a választ, a gyötrelmes gyerekkorhoz – „a fürdőkádban bomba ül, / elszállunk egy percen belül. / Csodás, csodás gyerekkor.” – adódik a gyötrelmes kamasz- és ifjúkor, az árvaházi élmények, a magárahagyottság, a tragikus szerelmek s az első idegösszeroppanás, huszonegy esztendős korában.

Összegyűjtött verseit olvashatjuk úgy is, mint egy fragmentumokból, töredékekből kényszerűen összeálló fejlődésregényt.

Csakhogy ezek versek, nem is akármilyenek – noha végig, bevallottan, akár gyermekként, az árvaházban nevelője által íratott versek esetében, terápia is számára a versírás! – a nagy kibeszéléseket, vallomásokat fel nem adva (ez indulásától haláláig Orbán Ottó költészetének akkumulátora, egyik sugárzó jellemzője), a költő természetének egy másik sajátosságát is jelzik, beleérző, utánzó hajlamát, egészen zseniális empátiáját, amellyel képes zökkenés és zavar nélkül más költők modorában beszélni. Mintha a magyar költészeten belül maradva – ő éppenhogy nem marad, hisz háromkötetes fordításgyűjteményében önfeledten kalandoz a világköltészetben, nem ismerve lehetetlent, akárcsak nagy elődei, Kosztolányi vagy Szabó Lőrinc – József Attilát Weöres Sándorba oltaná, vagy keverné, vagy fordítva, Weöresbe József Attilát!

S ez a tündöklő és bravúros szerepjáték-sorozat nemhogy gyengítené, de éppen erősíti verseinek önéletrajzi vonatkozásait. S itt még egy másik fontos jellemzőjét, az iróniát s öniróniát is említhetjük, ettől lesz villódzóan izgalmas az egész.

Költészetében – ha folyamatosan olvassuk verseit – látható, nyomon követhető, hogy hogyan teremti meg és újra önmagát, mázsás súlyokkal piruettezve a színpadon.

Válogatásunkban arra törekedtünk, hogy az eleve széttört tükör cserepei közül, jellemző darabokat válogassunk, amelyek visszaadják az Orbán-költészet sokszínűségét, rávilágítva a visszatérő motívumok fontos szerepére is.

Sokféle nézetből látjuk ugyanazt, sokféle hangon halljuk…