Vidéki magyartanárként Cs. Gyimesi Évával, a kolozsvári egyetemi oktatóval és magánemberrel a romániai kemény diktatúra utolsó évtizedében ritkán volt alkalmam találkozni, de mindahány emlékezetes maradt számomra, sőt, sokunk egyenesen kivételes adománynak tartotta a vele való találkozást például valamely erdélyi vidéki városban tartott szakmai előadásán vagy az egyetemi központban, tanári továbbképzőkön, mondhatni küldetéses fellépésein. Pedig tulajdonképpen csak azt tette, ami minden erényes polgártól elvárható. Az viszont a kezdő irodalmár számára biztatásnál is több volt, hogy az irodalomtudomány és -kritika művelőjeként a kor irodalmi-kulturális lapjaiban és folyóirataiban folyamatosan követhette mérvadó gondolati kísérleteit.

1982-ben például Az alany távolléte címmel tanulmányt közölt Cs. Gyimesi Éva, amelyben az irodalomtudomány és stilisztika terén tett újabb törekvéseket és módszereket vett számba, mindenekelőtt a stíluskutatásban alkalmazott nyelvészeti és matematikai módszerekre összpontosítva, s megállapította, hogy az ezekre alapozott kutatások nyomán általában jelenségtanulmányok születnek, vagyis nem az irodalomtudományt, hanem a nyelvészet és az általános stilisztika eredményeit gazdagítják.

Az egyetemi oktató, az irodalomtudomány művelője, valamint a gyakorló irodalomkritikus ekkor már jelentős szakmai eredményekkel hívta fel magára a figyelmet, ebből a tanulmányból meg egyértelműen kitűnt a kritikus által előnyben részesített, sőt, a maga számára meg is határozott irány. Kiindulópontként leszögezte, hogy „a művek létezésének kiteljesítői vagyunk olvasói mivoltunkban, ahogyan a könyvek is kiteljesítői életünknek”. Észrevehetjük, ezúttal a szerző egy klasszikusnak tekintett irodalomfogalomra hagyatkozva (Horváth János) közvetlenül szólt, nem kerülve a személyességet, aztán kitért arra is, hogy az általa röviden bemutatott kutatási módszerek és eredmények nem tekinthetők olvasatoknak, lévén hogy éppen olvasói, befogadói minőségükről lemondva készítik szövegleírásaikat a kutatók, azaz személytelenné válik a megismerő alany, a műértelmezés viszont megköveteli az alany jelenlétét. A mű jelentés- és értékhordozó voltától ugyanis nem lehet eltekinteni – érvelt a szerző –, összegezésként pedig, kissé távolságtartó módon ugyan, de határozottan fogalmazta meg kritikai hitvallását: „Az értelmezés bonyolult műveletéhez az irodalommal szembeni elfogultsággal – ízléssel és értékvélekedésekkel – megáldott-átkozott alanynak kell visszatérnie.” (Utunk, 1980/2., jan. 11.)

Különben az évek során jegyzett kritikák alapján Rohonyi Zoltán meg is állapította már 1979-ben, hogy Cs. Gyimesi Éva kritikusi alaptörekvése befogadás-prioritású, s „ebben az értelemben joggal nem szakít a kritika hagyományos szerepével, az alkotás önmagáért való, majd értünk való kifejtésével”. (Megtervezett találkozások. A Hét, 1979/16., ápr. 20.)

* * *

Cs. Gyimesi Éva a nyelvművelés és stílusvizsgálat felől érkezett el az irodalomkritikához. Figyelmet érdemel már az induló kritikus értékválasztása. Első közleménye Kenéz Ferenc Homok a bőröndben című verseskötetéről (1972) készült (Csúcsán az elindulásnak. Korunk, 1973. jan.), a következő évben pedig Hervay Gizella Űrlap című verseskötetéről (1973) közölt kritikát (Késélen lépkedő nyugalom. Korunk, 1974. júl.). Mindkét kritika a szerzőkre vonatkozó befogadástörténetnek ma is mérvadó darabja, értékorientált értelmezés, amelyből kiérezhető – úgymond – az alany jelenléte.

A tágan értelmezett indulás különben a Kolozsvárt megjelenő Dolgozó Nő című képes havilapban történt 1968–69-ben, ahol és amikor publicisztikával és verssel (!) jelentkezett Cs. Gyimesi Éva, aztán 1970 és 1972 között Anyanyelvünk rovatcím alatt rövid nyelvművelő és stilisztikai jegyzeteket közölt havi rendszerességgel. Az anyanyelv szolgálatának és művelésének ezt a módját aztán 1972 januárjától az Utunk című irodalmi hetilapban Nyelv és stílus rovatcím alatt közölt írásokkal folytatta 1974 júniusáig. Többé-kevésbé ezekből a nyelvészeti kisjegyzetekből – hogy a szerző műfajmeghatározásához igazodjunk – állította össze Mindennapi nyelvünk című első önálló kötetét 1975-ben. Jelentőségét az írások olvasottsága mellett a kötet szakmai fogadtatása is megerősítette. Láng Gusztáv túl azon, hogy szakszerűeknek és oktatóknak minősítette ezeket a cikkeket, kiemelte és méltatta, hogy ezeken „gyakran átsüt a nyelv szerelmes szeretetének heve”. Alkotó nyelvművelés, amit Cs. Gyimesi Éva művel – állította –, és így a szerző „tudatos énünk részévé, a magunkra és múltunkra eszmélés hídjává avatja azt, amit ő úgy hív: mindennapi nyelvünk”. (Szerelmes nyelvtan. Utunk, 1975/23., jún. 6.)

Cs. Gyimesi Éva 1970 és 1974 között megjelent tanulmányaival, tudományos közleményeivel is felhívta magára a figyelmet. Ezek a korabeli kulturális lapok és folyóiratok mellett (A Hét, Korunk, Utunk) a romániai magyar nyelvű akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben jelentek meg a poétika és stílusvizsgálat tárgykörében, a verstipológiáról és a tárgyias-intellektuális stílusról, különös tekintettel – klasszikusunk, József Attila mellett – a kortárs erdélyi költők, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár műveire. Merthogy éppen az őáltaluk követett művészi törekvésekben ismerte fel az adott kor költészetének legfőbb jellemzőjét: az intellektualizmust. A szerző megfogalmazásában: „…amikor maga a költészet értelme válik kérdésessé (...), kibontakozóban van az értelem költészete. E jellegzetes költői kifejezésmód legvégső szemléleti forrása az értelemnek az a – bevallott vagy be nem vallott – kultusza, amely nem az Ész oltára előtti naiv elragadtatás, hanem kettős, dialektikus viszonyulás: egyrészt az értelemhez mint legemberibb képességünkhöz való ragaszkodás, amely éppen azzal adózik méltóképpen az értelemnek, hogy nem feltétel nélküli, másrészt: bátorság az iróniára és öniróniára. Ez az értelemkultusz erősen szembeszökő eleme József Attila költészetének, akinek verseiben minduntalan előtűnik az »értelem«, a »szellem«, az »elme« hatalmára való hivatkozás, de a kívülmaradás attitűdje, az irónia is. Nálunk legfőképpen Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár költészete képviseli ezt a szemléletet, amelynek kialakulása részben József Attila-i indíttatásuknak is tulajdonítható. De az intellektuális stílus jegyeitől nem maradhat mentes egyetlen költő sem, aki a korszerűség követelményét szem előtt tartja, hiszen a jelenkor költői eszközei közül legkorszerűbbek azok, amelyek a legintellektuálisabbak. Abban az értelemben is, hogy az olvasó részéről szellemi erőfeszítést, az intellektus aktív közreműködését követelik anélkül, hogy lemondanának a közlés igényéről és arról, ami a verset költészetté teszi. Ám ehhez az olvasó »szemléletének« is a korszerű filozófiai-tudományos világkép és a lírai eszközrendszer fejlődésének mai szintjén – legalább a József Attila-in – kell állnia. Ez a költészet nem állít a fogyasztó elé sem magasabb mércét, mint önmaga elé.” (A költészet értelme – az értelem költészete. A Hét, 1972/12., márc. 24.) A felsorolt költők közül Páskándi éppenséggel kihívó módon fordult az olvasóhoz. „Hogy szeretném, ha gondolkodnátok!” – áll a felszólítás a Tű foka című, 1972-ben megjelent verseskönyve „homlokzatán”.

Az intellektuális költészet kérdésének s magának az irodalomtudományi és stilisztikai-stílustörténeti fogalom tisztázásának újabb tanulmányt szentelt Cs. Gyimesi Éva (Az értelem igézetében. Korunk, 1972/8.). Persze, a szerző hangsúlyozza, hogy ez nem azonos a gondolati-bölcseleti líra örök kategóriájával. „Amikor a mai költészet intellektuális jellegét hangoztatjuk – írja –, nem jutunk el a gondolati költészettel – mint műfajjal – való azonosításáig, hanem csupán olyan szemlélet- és stílusbeli sajátosságok érvényesülését akarjuk e megjelöléssel kifejezni, amelyek az érzéki, érzelmi, hangulati tényezők mellett erősebben érvényre juttatják a műalkotás értelmi komponenseit.” Felhívja a figyelmet ugyanakkor, hogy ennek a költészetnek filozófiai-etikai gyökerei vannak. „Létrejötte elválaszthatatlan a mai költőnek mint a 20. század felelősségtudó emberének válságélményétől: a lírikus ma egyfelől »az adott világ varázsainak mérnöke«, másfelől azonban természeti létében fenyegetett, egy bizonyos szinten túl beláthatatlanul bonyolult objektív összefüggéseknek kiszolgáltatott ember; egyfelől az értelem 20. századi győzelmeinek részese, másfelől az értelem megcsúfolásának, megszégyenülésének tanúja. Az intellektuális költő, amikor az ösztön, a tudatalatti helyett az értelmet választja, nem a föld egyetlen rációval megáldott lényének büszke öntudatával ragaszkodik hozzá, hanem az Ész mindenhatóságába vetett hit világméretű megrendülésének élményével terhesen vállalja, mint legvégsőt, amiben mégis megfogózhat az emberség megőrzésének korunkban oly ingatag hídján.”

És még mindig az 1972-es évhez köthető – mondhatni az irodalomtudós dobbantása – egy verstipológiai tanulmányvázlat, amely mutatja, hogy egy átfogó versmodell jegyeinek a keresésére és felvázolására készül a szerző (Vázlatok egy verstipológiához. A Hét, 1972/3., jan. 21.), amelynek kidolgozott változatát aztán a Találkozás az egyszerivel (1978) című munka egyik fejezetében találni.

* * *

Az 1970-es évek elejére eső rövid időszaktól kezdve tehát Cs. Gyimesi Éva személyében úgymond együttműködött a tudománynak elkötelezett kutató a gyakorló irodalomkritikussal. Megfigyelései általában az élő romániai magyar irodalomra irányultak, kritikusként pedig az elsajátított tudományos eredményeket és elveket tartotta szem előtt, mindezek pedig a személyes meggyőződését vállaló és jelenlévő alany munkái voltak.

Ezekkel a tanulmányokkal a szerző mintegy előrevetítette az irodalomkritikában általa követendő elveket és szempontokat, de visszamenőleg is megvilágította addigi kritikái „személyiségjegyeit”. Mind a Kenéz-, mind a Hervay-líra beillik a kritikus által felvázolt irodalmi tendenciába, az intellektualizmusba, amely egy korszerű és az alkotó részéről etikus válasznak fogható fel különösen az értelmet megcsúfoló s az egyén és közösségek szabadságát korlátozó ilyen-olyan rezsimek, kemény vagy puha diktatúrák körülményei között.

Mindjárt az első, a Kenéz Ferenc verseskötetéről írt kritikájában kiemelte Cs. Gyimesi a költő lírájára kezdettől fogva jellemző intellektuális „hajlamot”, továbbá a tárgyiasság, a tárgytól való szükséges távolság és az irónia jelenlétét. Értelmezése szerint mindezeken keresztül eléri például, hogy a személyes szabadság hiányát is versként, és nem tárgyszerű közlésként közvetítheti az olvasónak. Sőt, maga a kritikus eleve személyre szólónak tekinti ama versnek az üzenetét, amelyet elemez és értelmez (Példák), sajátjaként erősítette fel magát az üzenetet, amikor „nyugtalanító emberi helyzeteink”-ről vagy „választási lehetőségeink korlátozottságá”-ról beszélt. Vagyis kimondta a kritikus: rólunk, a mi léthelyzetünkről van szó, olvasó! Mondhatnám, értünk valóan közvetítette a vers üzenetét.

A Hervay-kötetről írt kritikában a versek gondolatiságára, általánosító erejére hívta fel a szerző a figyelmet, illetve arra, hogy a költő egy belső tájat teremtett meg, amely létfontosságú értékekkel, erkölcsi fogalmakkal van benépesítve, de ebben az esetben „a sok elvontság elveszíti absztrakt mivoltát, valamiképpen testet ölt: tárgyszerűvé vagy elevenné válik”. A költő befele fordulása önvizsgálattal jár. A szorongás, a sokféle kudarc és veszteség számbavételekor pedig az értelemre apellál, fegyelmezett, tárgyilagos hangnemet választva, mintegy illúziótlan szemlélettel, amihez néhol a lírai groteszk társul. 

Azt gondolom, olyan ismertetőjegyek ezek, amelyek a kritikus későbbi tárgy- és értékválasztásai esetében is meghatározók lesznek. Végül magának az elemzett kötetnek az értékelésére is sor került: a kiadói év legfigyelemreméltóbb verseskönyvének tartotta az Űrlapot a kritikus.

* * *

Cs. Gyimesi Éva tanulmányokat készített 1976–78 között kortárs erdélyi költők (Szilágyi Domokos, Kenéz Ferenc, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Székely János, Király László) pályájáról – nagyrészt ezek alkotják a Találkozás az egyszerivel törzsanyagát –, de némelyikük újabb kötetének is kritikát szentelt (Kenéz, Kányádi, Király, Lászlóffy). A fiatalabb költők és írók közül a későbbiekben Adonyi Nagy Mária, Mózes Attila, Balla Zsófia, Györffi Kálmán, Kovács András Ferenc, Markó Béla munkáit mutatta be az olvasóknak, a rendszerváltást követő első években meg – újólag – Markó, Balla Zsófia és Lászlóffy egy-egy kötetének értelmezésében mélyült el, s közölt írást róluk a Látó, a Helikon és a Korunk hasábjain.

Amikor arra keresi a választ a kritikus, hogy úgymond van-e vajon költészet még a versben, eltekint a modern költészet szélsőségesnek mondott kísérleteitől, amelyek még a közlésről mint alapvető nyelvi funkcióról is lemondanak. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy nem lehet lemondani az olvasóval való kapcsolatteremtés lehetőségéről sem. Ilyen szélsőséges költői kísérletnek tartja például a konkrét költészetet, amelynek „művelői, amikor a nyelvi jelek valóságvonatkozásainak »nyűgétől« igyekeznek szabadulni, tulajdonképpen jelentéstani funkciójuktól megfosztott nyelvi elemek különös elrendezését hozzák létre költészet címén”. (Az értelem igézetében. Korunk, 1972/8.) Ezt a nézetét jó néhány évvel később is fenntartja a kritikus, megkérdőjelezve, hogy az irodalmi mű egyszerű nyelvi objektum lenne, amely nem hordoz jelentést. Az általa ismertetett munka szerzője, Nagy Pál ugyanis többek között az úgynevezett tér-költészetet tárgyalta, amelynek célja nem a közlés, hanem az alkotás, amely aztán, úgymond, puszta léte által közlődik. (Szöveg a lombikban. A Hét, 1980/2., jan. 11.) A kritikus véleményével vitába szállt Szávai Gézának válaszolva pedig így összegezett: „A nyersanyaggá lefokozott nyelven így vagy amúgy kísérletezők »alkotása« olyan mesterséges képződmény, amely a befogadásból tudatosan kizárja az esztétikai tárgy és az érték megjelenését. Nem művészet tehát, hanem inkább mesterség, amely – ha igazán korszerű kíván lenni – a nyomdai vagy számítógépes technika ismeretén és nem az eddig tehetségnek nevezett kivételes képességen alapul. (...) Az esztétikai ismérveknek mint kritikai szempontoknak az elhárítása csak az álértékeknek kedvez. Szükség van rájuk az uniformizáló korszerűség-fogalom fétise ellen: hogy értékrend alakuljon az újként emlegetett jelenségek között. Hogy kijelenthessük olykor: »A király meztelen!«” (A király új ruhája. A Hét, 1980/13., márc. 28.)

Kányádi egyik „vers a versről”-szövegében fogalmazódott meg a kérdés, hogy van-e vajon költészet még a versben, amely különben a poétikai kérdésekkel elmélyülten foglalkozó kritikusban is felmerült: „Milyen szabályoknak tegyen eleget az a szöveg, amely irodalmi műalkotásként kínálja magát?” Úgy véli a kritikus, az esztétikai hatást és a mindenkori olvasóban kiváltott élményt el kell érnie az olyan szövegnek, amelyet műalkotásnak lehet tekinteni. Ezért fogadja fenntartással például, ha egy-egy helyzetet mindössze tárgyszerűen jelenít meg a költő, hiszen a konkrét helyzeteknek, a külső körülményeknek a megszűnésével, minthogy helyzethez kötöttek ezek a szövegek, hatásuk és többletjelentésük is elvész. Ezzel szemben azokban a versekben van, úgymond, költészet, amelyek „nem külső vonatkozási rendszerekből nyerik költői többletjelentésüket, hanem a szöveg belső összefüggéseinek művészi jelentést szervező erejével kerítik hatalmukba az olvasót”. („S van-e vajon költészet még a versben?” Korunk, 1979/7–8.)

Az 1970–80-as évek fordulóján még valódi szakmai viták is elhangozhattak a pártállam által szigorúan ellenőrzött romániai nyilvánosság körülményei között. Egyik ilyennek a Marosvásárhelyen megjelenő Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztősége adott helyet, s a lap 1982 januári és februári száma közölte az elhangzottakat, az egyik vitaindítót meg éppen Cs. Gyimesi
Éva tartotta Elméleti kérdések az irodalomkritikában címmel. Aztán meg ezen is túllépve határozottan a teória felé fordult, az irodalom elméleti kérdéseinek összegző igényű áttekintésére tett kísérletet a Teremtett világ (1983) című munkájával.

Persze, a kritikus akkor is szembesül elméleti kérdésekkel, amikor például pályatársa munkájának értelmezését és értékelését vállalja. Alkalmat adott erre Kántor Lajos egyik új kötete (Korváltás. Kritikák, tanulmányok, 1979), amely úgymond metakritikai széljegyzetek írására késztette Cs. Gyimesi Évát (Az intézményesült alany felelőssége. Utunk, 1980/7., febr. 15.) Mindenekelőtt leszögezte, hogy a kritikus valamilyen értéktudat kifejezőjként teszi a dolgát, amely ugye lehet csoporté, nemzedéké, közösségé, másrészt pedig a hivatásos olvasó, illetve az intézményesült alany szerepét tölti be. Hogy végül értékítéletének hitele legyen, ismertetnie kell elváráshorizontját, fel kell vázolnia „értelmezései, ítélkezései kontextuális és poétikai előfeltevéseit”. Minél kidolgozottabb ez az elméleti alap, annál megbízhatóbb lehet az elemzés, meggyőzőbb az érvelés. A kritikus nyelvi-fogalmi eszközeinek pontossága és ellenőrizhetősége, valamint az alany moralitása vezet aztán oda, hogy teljesítményének súlya és hatása legyen az adott időszak irodalmi életében. Mindezen komponensek megléte vagy hiánya alapján lehet képet alkotni egy-egy kritikus tevékenységéről, illetve életművéről. Így járt el adott esetben is a kritikus, méltatva és bírálva pályatársa munkáját.

* * *

A kritikusi pályán töltött időszak mintegy két évtizedet tesz ki. Társadalmi és politikai tekintetben ez nagyjából a diktatúra ideje, amely a pártállam részéről durva beavatkozással járt az irodalmi élet intézményeit illetően, de a személyi veszteségek is jórészt ennek a rezsimnek a számlájára írhatók. Egyes alkotókat elhallgattatott a hatalom, mások a hallgatást, végső esetben pedig az önként vállalt halált választották, aztán sokan a kivándorlást és repatriálást. Szilágyi Domokos még ebben az időszakban adott ki néhány kötetet, köztük a Felezőidőt (1974), amelynek címadó versét az egész lírai életmű összefüggésében értelmezte a kritikus, amikor még köztünk volt a költő (Éjjeliőr egy tört-ezüst-koron. Utunk, 1976/40., okt. 1.). Ez az írás tulajdonképpen nyitánya volt az Álom és értelem című könyvnyi terjedelmű Szilágyi-tanulmányának (1990).

Cs. Gyimesi Éva az 1968-cal kezdődő politikai-ideológiai „olvadás” idején kezdte pályáját, amelyet alig másfél évtizeddel később egy kíméletlen „fagyhullám” tört meg. Megpróbáltatásait, mi több, meghurcoltatását utolsó, életében megjelent kötete, a Szem a láncban (2009) dokumentálja. A közléstől való „távoltartása” csak az egyik látható jele volt a vele akkor történteknek. Tapasztalhattuk, a kritikus közleményei megritkultak 1982–83-tól, nem egyet, amelyben például észlelte és jelezte volna az olvasóknak is a kortárs romániai magyar irodalomkritika táguló látóhatárát, kicenzúráztak, s így kéziratban maradtak. 

Biztatónak tartottam viszont, hogy az Utunkban irodalmi jegyzetekkel és kisesszékkel lehetett jelen 1988–89-ben. A Hitel című esszéje egyenesen a meglepetés erejével hatott (Utunk, 1989/3., jan. 20.). Úgy ítélem meg ma is, ez az írás őszinte és felelős megszólalása, mondhatni hitvallása volt annak, aki hivatásszerűen az irodalmi művek jelentését, értékét és üzenetét közvetítette. Nem lehetett meg nem jegyezni, különösen azokban a kilátástalan időkben, amit mondott: „vállalni olyan értékek szolgálatát, amelyek fontosabbaknak látszanak, mint mi magunk.”

A Kritikai mozaik (1999) lehetett volna az irodalomkritikus munkásságát bemutató gyűjteményes kötet, viszont ez végül is egy, a szerző által összeállított nagyon vegyes válogatás lett, amely irodalomtörténeti és -elméleti tanulmányokat, emellett a Találkozás az egyszerivel egynémely részegységét, továbbá egy-egy műre fókuszáló kisesszét s természetesen fontos irodalomkritikai írást/esszét foglal magában.

Ő maga 1990-től általában kritikán túli, azaz intézményépítési, közéleti és szellemi területeken folytatta munkáját mindaddig, amíg aztán egy adott ponton ezeken is túllépve eljutott a kiúttalanságig, s belegázolt a Szamosba, hátizsákjában a kemény és néma kövekkel...

Azt gondolom, Cs. Gyimesi Éva felkészültségénél csak tárgya iránti szeretete és alázata volt nagyobb egy olyan korszakban és politikai rendszerben, amely az igazi tudásnak sorompót állított, mi több, a születő gondolatot is ellenőrzése alá kívánta vonni. Érvényesnek vélt értékekkel azonosult, még ha azok nem is „juthattak szóhoz” a gyakorlatban. Erős hitét hallhattam ki Hitel című emlékezetes hitvalló írásából, hogy tudniillik „az írás vagy a beszéd minősége a meggyőződésen áll vagy bukik. Lehet nyelvileg bármilyen helyes, csiszolt és gördülékeny a szövegelés, ha a szavakat nem hatja át ez az értékfedezet, ez az energiaforrás, amitől egy szövegnek hitele van”. Ezzel az írásával való egykori találkozásom is arra intett, hogy a mindenkori hiteles megszólalás lehet munkánk, esetünkben az irodalomkritikai tevékenység alfája és ómegája.