Miközben a cipőmet húztam, átfutott a fejemen, vajon mit fogok a szüleimnek mondani, hová mentem szombat délután. Majdnem tizenhét voltam, az ember ebben a korban végtére is már csatangolhat mindenfelé – én azonban a megemberesedéstől még mindenféle értelemben messze jártam, amihez szorosan hozzátartozott, hogy legföljebb hallomásból tudhattam korosztályom csínyjeiről, véltekről, nagyzolókról és valósakról egyaránt. A hétvégéket szinte egyfolytában odahaza töltöttem, amelyik részét mégse, az pedig szigorú menetrend szerint zajlott: vasárnap délelőtt kis foci a lakótelepi házak között, ilyenek. Amúgy se szerették, ha elmegyünk otthonról. A gimnáziumban is egyfolytában ment a figyelmeztetés, hogy csak ne keveredjünk semmibe. A világ kifordulóban volt önmagából, a megingathatatlannak tartott rend összeomlott, ami tőlünk nem is olyan messzire véráldozattal járt, nálunk szerencsére nem, de a változások jogos igénye elfeledni vágyott ostobaságokat (ahogy fogalmaztak: ordas eszméket) is a felszínre hozott. Az a legjobb tehát – sulykolták a szüleink, akik javarészt eszerint cselekedtek –, ha kivárunk, az elmúlt évtizedek egyik nagy tanulsága úgyis az, hogy amennyiben nem pofázunk, nem érhet baj.

A buszmegállónál valaki nem sokkal korábban azt festette a gyártelep melletti betonkerítésre, hogy NO KOMMUNIZMUS – jókora, de ákombákom fekete betűkkel, talán sietett, talán félt, az is lehet, hogy sötétben csinálta. A téli szürkeségben is messziről látszott, hogy a NO-t időközben valaki határozott ecsetvonásokkal áthúzta. Az utcákon sár volt, meg latyak, és folyton sírdogált az eső, mintha szégyellte volna magát, amiért nem hóként esik. Az ilyen időjárásra mondják, hogy reménytelen. Én se állíthattam volna magamról, hogy tele vagyok reménnyel, már amennyiben lett volna erről bárkinek bármit is mondanom. Az öcsémnek se szóltam semmit, hová megyek szombat délután, egyszerűen ott hagytam, hogy majd jövök, tizenegy múlt, csak le tudja magát foglalni. Még mindig nem tudtam azt sem, a szüleimnek mit válaszolok majd, ha kérdeznek. Márpedig biztosan kérdezni fogják, ráadásul szemrehányó hangsúllyal, miszerint de hát megmondták, hogy húzzuk meg magunkat, és erre tessék, szombat délután a téli eső áztatta városban csatangolok, melynek szürkeségét a rikító politikai plakátok sem bírták áttörni. Úgy voltam vele, ráérek később kitalálni, mit hazudok, az is lehet, hogy improvizálok, csak előbb ébredjenek föl. Hétvégenként ebéd után aludtak kicsit, a paraszt ősöktől hozták ezt a génjeikben, nekünk addig csöndben kellett lennünk, gombfocizni se lehetett, az is zajjal járt.

Az, hogy az igazat mondjam, meg se fordult a fejemben. Magam is abba a világba születtem bele, amelyben lépten-nyomon hazudozni kell. Szerelmes voltam, életemben először igazából, bár nem igazán tudtam még, mit jelent. Azt se értettem, egyszeriben honnét keveredett ez elő: a lány az osztálytársam volt, ismertem évek óta, az érzés előzmények nélkül, a semmiből érkezett. Igaz, nem is gondolkoztam rajta túlságosan sokat, viszont a hirtelen érzelemvihar akkora büszkeséggel töltött el, hogy azonnal szükségét láttam a lánnyal is tudatni megfellebbezhetetlen érzelmeimet. Magától értetődő könnyedséggel vallottam szerelmet, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, és mielőbbi randevút sürgettem, lehetőleg az iskola falain kívül, hogy nyugodt körülmények között, az osztálytársak vigyázó szemétől távol tisztázhassuk érzéseinket. A lány rezzenéstelen arccal, közönyös tekintettel végighallgatott, majd közölte, hogy nem igazán tudja, hogyan lehetne bármiféle találkozást kivitelezni, pláne, hogy ő a város túlsó végén lakik, és az egyetlen közös találkozási pontunk, földrajzi értelemben véve is, az iskola. 

Eszem ágában sem volt az első akadályoknál meghátrálni. A földszinten, az osztályunk cipősszekrénye előtt álltunk, amelyben reggeltől délutánig az utcai, délutántól reggelig a kötelező benti cipőinket tároltuk. A szekrény nyitva volt, a lány éppen cipőt váltani, majd indulni készült. Lábszag lengett körül bennünket. Akkor még nem tudtam, hogy a szerelem erőszakossággal jár, de tisztában voltam vele, hogy muszáj valamit elérnem, péntek délután volt, és az előttünk álló hétvége beláthatatlanul hosszúnak tűnt. Ostromom célját egyelőre az jelentette, hogy megtudakoljam, a lány készül-e esetleg a hétvégén kimozdulni otthonról. Annyira ismertem már, hogy tudtam, hozzám hasonlóan ő se a társaság közepe.

– Szombat délután – árulta el végül, talán sejtve, hogy akkor hamarabb szabadul – hittanra szoktam a nővéremmel menni.

Kerülte a tekintetemet, mintha szégyellnivalót mondott volna, pedig addigra már megszűnt az iskolai KISZ-alapszervezet, a kommunista ifjak országos szövetségével egyetemben. Én a vallás dolgait jobbára csak a nagyanyám itt-ott dugdosott imakönyveiből ismertem úgy-ahogy, mégse tapasztaltam magamon semmiféle idegenkedést szívem választottjának szavai nyomán. Sőt, kicsit úgy éreztem, hogy olyan távlatokba láthatok bele, melyek eddig ismeretlenek voltak előttem.

Faggatóztam tovább. A lány egy mély sóhajt követően elmesélte, hogy a 3-as busszal szokott bejönni a belvárosba, ugyanazzal, amivel iskolába jár, csak két megállóval később száll le, a plébánia közelében.

– Meddig tart a hittanóra? Megvárlak.

Kapkodva megrázta a fejét.

– Utána sietnem kell haza. Különben is, a nővérem addig mit csinál?

– Akkor odafelé szállj le az iskolánál. Hánykor kezdődik a hittan?

– Háromkor.

– Találkozzunk fél háromkor az iskolai megállóban.

Megint a fejét ingatta:

– Nem lehet. Nem jöhetek el korábbi busszal otthonról.

– Akkor gyere azzal, amelyikkel jönni szoktál, csak leszállsz kettővel előbb, én meg elkísérlek a plébániáig.

– És mit csinál addig a nővérem?

Nem veszítettem el a türelmemet:

– Ő is leszállhat veled.

– Ha kettővel előbb szállok le, nem érek oda gyalog háromra.

– Akkor szállj le eggyel előbb.

– De minek?

– Hogy beszélgessünk.

– Miről?

Nem akartam azt válaszolni, hogy fogalmam sincs, annyit mondtam csupán, hogy majd meglátja.

Nem kaptam semmiféle ígéretet, ennek ellenére az iskolából egyből az említett megállóhoz siettem, és áttanulmányoztam a menetrendet. Kisilabizáltam, hogy az a busz, amellyel a lány és a nővére szombaton a plébániához mehet, háromnegyed három után két perccel ér ide. Eléggé ki van centizve, nem lesz sok időnk, de az a 13 perc is több a semminél a szerelemhez. Már csak azt kellett kitalálnom, mit mondok a lánynak, s majd a szüleimnek.

Szombaton nem sokkal kettő óra után azzal a vakmerő gondolattal szálltam föl az immáron a KOMMUNIZMUS-t hirdető gyárkerítés tövében az 1-es buszra, hogy fölösleges agyalnom, majd csak lesz valami. Időnként hagyni kell, hogy a dolgok maguktól jöjjenek. Az élet szokatlanul könnyűnek és mámorítónak tűnt. Úgy éreztem, nincs miért aggódnom, a téli köd és a monoton csepergés ellenére fölsejlett a közelgő tavasz. Pedig napok óta nem láttuk a Napot, a városra telepedő sötét és komor levegőpárna füsttel s a külvárosi gyárakból kibocsátott vegyi anyagokkal volt tele. A még élő régi reflexek szerint erről senki nem beszélt, az éledező független – vagy ahogy hívták: alternatív – sajtó sem tudósított róla, apám azonban bizalmas forrásokból megtudta, hogy jobb, ha most nem, vagy csak keveset szellőztetünk. Újabb ok arra, hogy amennyiben nem muszáj, ne mászkáljunk el otthonról. Míg az 1-es buszra vártam, éreztem, hogy a légcsövemet, de talán a tüdőmet is kaparja valami, a cipőm pedig képtelen volt az egész heti ázás után megszáradni. Mégis boldogságféle töltött el, annak ellenére is, hogy sejtettem, a lány nem fog leszállni, akkor se, ha a busz pontosan érkezik, és nem kell tartania attól, hogy elkésik a plébániáról. Pedig csodával határos módon tényleg mindkettőnk járata tartotta a menetrendet, háromnegyed három előtt már ott ácsorogtam a másik, a belvárosi megállóban, és vártam, hogy fölbukkanjon a 3-as busz. A megállók errefelé nem estek messze egymástól, tisztán láttam az iskola épületét, és azt is, ahogy az autóbusz elé kanyarodik, majd megy szinte rögtön tovább. Percnyi pontossággal érkezett, és a lányt észrevettem a koszos panorámaablakon keresztül is. Háttal állt a megállónak, lehet, hogy szándékosan, de azonnal fölismertem a válláig érő gesztenyebarna, simára fésült hajáról és a bordó dzsekijéről. A nővére viszont megfordult. Ezek szerint kíváncsi volt rá, melyik osztálytárs vár a húgára. A nővérét is ismertem, a fölöttünk lévő évfolyamba járt, és bár valamivel magasabb és vékonyabb volt nála, vonásaik szinte egy az egyben megegyeztek. Amikor megpillantottam a rám szegeződő mélybarna tekintetét, úgy éreztem, mintha a húga szemébe néztem volna.

Sokáig bámultam a távolodó autóbusz után. Annyira mocskosak voltak nemcsak az ablakai, hanem a karosszériája is, hogy a színét képtelenség volt megállapítani, inkább csak tudni lehetett, hogy homoksárga, mint a városi buszok akkortájt. Föltámadt a szél, szúrós és hideg esőcseppeket fújt a kabátom alá. A szemközti ház faláról valakik leszaggatták az egyik újonnan alakult párt eljövendő szép időket ígérő plakátját, a megmaradtak foszlányai dühösen rángatóztak a foghíjfoltoktól tarkáló vakolaton. Alig lehetett látni annak az utcán fölbukkanó kevés embernek is az arcát, sapkát húztak a homlokukba, sálat kötöztek a szájuk elé, mégis érzékeltem csodálkozó, egyszersmind dühös és lesajnáló pillantásaikat, ahogy végigmértek, amiért fütyörészni merészeltem. Futnom kellett, hogy elérjem az 1-es buszt, amely néhány lépésnyire mögöttem bukkant föl az egyik kanyarban. A buszon rám tört a köhögés, mire az előttem ülő idős asszony nagy dérrel-dúrral fölkelt, és átült egy másik ülésre, onnét lövellt rám megrovó pillantásokat. Bővel válogathatott a helyek között, én pedig nem kezdtem el magyarázni, hogy csak futottam, és nem influenzás, hanem szerelmes vagyok – talán enélkül is látszott rajtam, bár mások igyekeztek úgy tenni, mintha nem vennék észre szüntelen mosolyomat. Dudorásztam is, amikor leszálltam a KOMMUNIZMUS felirattal szemközt, az út másik oldalán, pedig nem volt szokásom dúdolgatni.

Amint beléptem az előszobába, eszembe jutott, hogy még mindig nem találtam ki, mit mondok a szüleimnek arról, merre jártam. A lakásban csönd honolt, csak a keletnémet óra kattogott a falon. Levettem a cipőmet és a kabátomat, bementem a gyerekszobába, ahol az öcsém a parkettán hasalva rajzolgatott.

– Anyuék még alszanak? – kérdeztem.

– Igen.

– Jó. Gyere, gombfocizzunk.

– Nem fognak fölébredni rá?

– Becsukom az ajtót. Egyébként elmúlt három óra.

Miközben a szoba közepére toltuk az asztalt, elhatároztam, hogy hétfőn reggel megvárom a lányt az iskola földszintjén, az osztályunk cipősszekrénye előtt, és megköszönöm neki, hogy láthattam szombat délután. Biztos voltam benne, hogy nem érti félre, és az se fogja zavarni, hogy megint lábszagban leszünk.