Van egy problémám: a legyek halhatatlansága.

Pedig nekik is van lelkük – egészen kicsi, ha jól tudom.

Aztán mégis, hátradőlve egy pázsitszagú délutánon

a kerti asztalnál, egészen halhatatlannak tűnnek.

Elkerülve minden serpenyő-tenyeret,

anyám robusztus légycsapóját.

Mintha csak egy volna belőlük, és az az egy,

mint egy rossz emlék az Alpokból – amikor betörtem a fejem,

és egy németül kornyikáló nővér próbált megnevetettni – követ.

Egy időben békén hagyott, az igazat megvallva semmit

sem tudtam a létezéséről. Még a francia pincér sem tudott 

meggyőzni arról, hogy valódi.

Aztán újfent előkerül. A kültéri misén,

miközben öltönyben feszítünk, vagy

egy átaludt délelőtt végén a tisztaszobában.

Még a patak közelében is. Túlméretezett 

csizmámban pettyes pisztráng után kutatva, még ott is.

Atlétám nyakánál – mintha csak az aluljáróba 

ballagna le – bekúszik. Önkényesen, mindenfajta 

bemutatkozást figyelmen kívül hagyva.

Követett Bécsbe, minden évben velem jött,

miközben túlárazott gyrost ettünk a máriahilfestrásszén,

aztán egy brnói kocsmában találkoztam vele legközelebb.

Mintha össze lehetne kötni az én és az ő útvonalát,

mintha minden élet egy-egy ilyen repkedő 

végtelen, kesze-kusza, röppálya lenne.

Múltkor a Kartellben futottunk össze, szörnyen

megvolt sértődve. Fröccsöt kértünk ki meg dartsnyilakat.

Miután visszavonulót fújt az este, és a nyilak, mint 

telepített erdők hosszú sora, álldogáltak egymás mellett,

a táblában észrevettem. Az egyik végén mintha, mintha

volna valami fekete, gömbölyű, átlátszó szárnyakkal.

Aztán sóhajtás és trágár beszéd, hogy mégis 

miért van az, hogy ahányszor ide lejövünk, tele lesz

a hely ezekkel a rohadt legyekkel.